2014. okt. 21.

6. szám - Tanácsok vezetőknek - Bizonyságtételeket olvasva

A Bizonyságtételeket olvasva
Tanácsok vezetőknek

Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.”
(1Pt 5,2–3) 

A Lélek utasított, hogy elmondjam lelkész testvéreimnek: Az ajkatokról elhangzó üzenet felett Isten Lelkének hatalma uralkodjék. Ha valaha szükség volt Isten Lelkének különleges vezetésére, akkor az az idő most jött el. Alapos megszentelődésre van szükségünk. Elérkezett annak az ideje, hogy életünkkel és szolgálatunkkal Isten hatalmának megnyilatkozásáról tegyünk bizonyságot a világnak.

Az Úr azt szeretné látni, hogy a harmadik angyal üzenetét növekvő hatékonysággal hirdetjük. Minden korszakban azon munkálkodott, hogy népe győzedelmes legyen. Ugyanígy ma is vágyik arra, hogy céljait dicsőséges beteljesülésben vigye véghez egyházában. Arra inti híveit, hogy erőben, egységben induljanak előre, miközben Isten ügyének igazságába vetett hitüknek növekednie kell bizonyosságban és bizalomban. 

Sziklaszilárdan kell állnunk Isten Szava alapelvein, sohasem feledve, hogy Isten velünk van, erőt ad minden egyes új feladathoz. Életünket szabjuk mindig a becsületesség alapelveihez, hogy megerősödjünk az Úr nevében. A Szentlélek jóváhagyása és irányítása alatt megalapozódott hitünket szentül meg kell tartanunk. Korai tapasztalatainktól egészen mostanáig ez a Lélek munkája. Értékelnünk kell ezt a művet, amelyet az Úr épített parancsolatait megtartó népével. Ez a mű kegyelme által erősödik és egyre hatékonyabbá válik az idők során. 

Az ellenség azon munkálkodik, hogy megrontsa Isten népének tisztánlátását és gyöngítse hatékonyságát. Ha azonban Isten Lelkének irányítása alatt munkálkodnak, lehetőséget biztosít számukra, hogy a régi, elhanyagolt helyeket kiépítsék. Állandó fejlődést tapasztalnak majd, amíg az Úr hatalommal és nagy dicsőséggel alá nem száll, hogy a végső győzelem pecsétjével lássa el hűséges követőit. 

(Review and Herald, 1913. június 12.)

6. szám - Igaz gondolatok - Luther, Einstein, Babits Mihály, Dévény István

pastedGraphic.pdf„A mi kincsünk akkora, hogy ésszel fel sem érhetjük. Hiszen ezért kell érte kemény harcban állnunk. Nem mondhatjuk tehát lekicsinylő hangon, mint ahogy a világ s némely balga lélek teszi, hogy nem kell a tantételeket olyan szigorúan venni, s miattuk a keresztyén szeretetet veszélyeztetni. Ha kisebb dolgokban – mondják – tévelyeg is valaki, de egyébként nagyjából egyetért velünk, hát engedjünk, s hunyjunk szemet a keresztyén testvéri egység kedvéért.
Nekünk nem kell az olyan béke és egység, amelyért Isten igéjét kellene elveszítenünk. Hiszen ezzel az örök életet is, és mindent elveszítenénk.
Ebben nem lehet engedni, sem a szeretet kedvéért megalkudni, hanem engedjen mindenki az igének – akár barát, akár ellenség. Mert nem külső, világi egységre kaptuk az igét, hanem örök életre. 
Majd teremt az ige egységet; ige nélkül  pedig úgysincs egység. 
Ne ajánlgasson hát nekünk senki olyan szeretetet, amelynek az ige vagy a hit volna az ára. Mert nem a szeretet, hanem az ige hoz örök életet, kegyelmet s minden mennyei kincset.”
(Az idézet a Luther Márton írásaiból összeállított, 
Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvből való)

 pastedGraphic_1.pdfpastedGraphic_2.pdf

„A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.” (Albert Einstein)

pastedGraphic_3.pdf

„Vétkesek közt cinkos, aki néma.” (Babits Mihály)

pastedGraphic_4.pdf

„Az igazság megismerése folyamat, magasrendű aktivitást kíván, de a fölfedezés pillanatában a teljes nyitottság, elfogadás a feladat. Bármit ismerünk meg, annak igazságát nem mi teremtettük, vállalni kell az alkalmazkodást, alárendelődést. Aki erre nem hajlandó, akiben nincs meg az »elszenvedés« képessége, az szegényebben hal meg, mint ahogy született. Az ilyen ember szünet nélkül saját véleményét fedezi fel, de nem az igazságot. Gazdaggá csak az válhat, akinek van bátorsága ahhoz, hogy szünet nélkül keressen, aki elfogadja azt is, ami nem nagyon »tetszik« neki, ami ellen önző lénye tiltakozik. Keresni, amiről Beney Zsuzsa így beszélt: »Még mindig vándorúton érzem magam. Egy hangot keresek. Szeretném meghallani.«”

 (Dévény István: Gondolatok 99 szóról. Kairosz, Bp., 2010. 210–211. o.)

6. szám - A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig 2. rész - Az Ige mellett rovat

Az Ige mellett
“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, 
amely Istennek szájából származik” 
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig - 2. rész

„A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, 
hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor. 12,1) 

Az apostol a személyes alapelvek – ajándék, szolgálat, erőmegnyilvánulás – tisztázása után a közösségi szempontokkal folytatja gondolatait. Már ez a sorrend is tanítást rejt magában. Az egyes embernek ugyanis – aki természetesen az eklészia (kihívottak közössége) tagjainak tanítása által válhat tanítvánnyá (Hiszen „hitből hitbe” terjed az evangélium) –, mindenekelőtt Krisztussal kell közösségre jutnia ahhoz, hogy a közösség hasznos és szolgáló tagjává váljon. Ne tévesszen meg bennünket az, ha emberek kisebb vagy nagyobb csoportja összejár, együtt tölt el bizonyos időt. Nem eklészia ugyanis még az, ha – az ismert egyházi kifejezéseket felidézve – „sokan vagyunk; együtt vagyunk; együtt dicsőítjük az Urat”. Másképp megfogalmazva: közösségi életünk a próbája annak, hogy valóságos-e megtérésünk, hogy szolgáló lényekké váltunk-e. De hogyan is derül ez ki?

Az apostol gondolatmenete a következőképpen folytatódik:
„Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése”. (1Kor. 12:,7.; Gör. szümferó: összehoz, összeszed, összehord)
A korinthusi gyülekezetben ez éppen nem volt meg. Nem összehordták – egymást kiegészítve – ajándékaikat, nem a szolgálat valóságában éltek, hanem, amint azt már fentebb összegeztük, a gyülekezetben pártoskodás („Pálé, Apollósé” – 3,3–5), felfuvalkodás (4,18), gyermek értelem (14,20), leigázás és fölemésztés (2Kor 11,20) virult. S mindeközben sokan azt hitték, hogy „Krisztuséi” (2Kor 10,7)! 
Mindezek hátterén miért is helyezi középpontba Pál az ajándékok összehordását? Ez nem öncélú. Ha ugyanis a közösség így, ilyen módon tevékenykedik, ez annak a gyümölcse, hogy betölti rendeltetését. Tagjai közül „senki sem él önmagának”, mivel az evangélium szabadsága következtében az egyén immáron „Krisztussal együtt” jár. Az evangélium ugyanis hatalom, képesség, szabadság, lehetőség, erő. (Gör. exouszian, jelentése; vö. Jn. 1,:12: „Valakik befogadák őt, hatalmat ada azokanak, hogy Isten fiaivá legyenek)
Vigyázzunk! Ne a létező valóságból induljunk ki! Az evangélium ígéretei annak ellenére fennállnak és érvényesek, hogy még csak oly kevés esetben vannak betöltve!
Pál a gondolatmenet folytatásában hangsúlyozza: a Lélek ajándékai különböznek. Nem uniformizáltak. Továbbá minden embernek keresnie kell, fel kell ismernie, hogy Ő mit kapott.
„De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja”.
Ne akarjuk mi magunk „megcsinálni” magunkat, továbbá másokat se akarjunk mi használni a saját vagy közösségi elképzelésünk szerint! Akkor kerülhetünk a helyünkre Isten művében, ha felismertük és használjuk azon képességeinket, ajándékainkat, amelyeket Isten adott használatra. A teremtő az, aki szép rendben egybeszerkeszti az egész testet:
„Akiből az egész test szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

De milyen állapotban is volt ezzel ellentétben a korinthusi közösség?
Pál a levél folytatásában – az ihletett mintára való emlékeztetés után – más módszerhez folyamodik, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye. Hasonlatok segítségével kívánja világossá tenni, hogy a gyülekezet életében látható tünetek egy beteg, a mennyei mintától elszakadt közösség megnyilvánulási formái.
A test hasonlatát használva egy egyszerű, közérthető tényre hivatkozik:
„Mert amiképpen a test egy, és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok.”

Krisztus teste: akik „egy testté kereszteltettek meg”, akik „egy Lélekkel itattunk meg”. Ha ez így történt, hogyan lehet az, hogy ugyanezen közösség gyülekezetének tagjai a következőképpen nyilvánulnak meg:
„Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való”

„Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.”

Figyeljük meg, a betegség tünetei kétoldalúak lehetnek. Egyrészt az egyén függetlenülhet, válhat teljesen maga körül forgó személyiséggé. Másrészt a közösség egy vagy több tagja is hasonló beteg módon nyilvánulhat meg, amikor egy testvérének azt mondja, vagy akár érezteti vele, hogy „nincs rád szükségem”. A bűn titkának félreérthetetlen megnyilvánulásaival állunk szemben. Krisztus világában nincs ilyen.
„És amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek.”

Ahol Krisztus a fő, tagjai pedig ennek a tudatában élnek, ott szolgálat van. Ott az „alábbvalók nagyobb tisztességet” (12,24) kapnak, s „együtt szenvednek a tagok mind” (12,26). Pál a meghasonlott korinthusiak egyéni és közösségi tüneteiről őszintén beszélt. Aki nem ellenkezett, az felismerhette, hogy eltért a mennyei mintától. Ahogy Jézusnál is sokszor láthatunk példázatokat, példabeszédeket, Pál is a kívánatos cél, a belátás elérése érdekében használta e képies eszközöket.
A plasztikus ábrázolás, a test–tagok hasonlatrendszer részletezése mellett ugyanakkor újból és újból konkrét, nagyon pontos kifejezéseket is használ, amellyel néven nevezi a gyülekezet problémáit:
„Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”

A görög szövegben használt kifejezés félreérthetetlen. (A görög szkhiszma szó jelentése: szakadás, hasadás, meghasonlás, viszály, egyenetlenség. (Kiss-Daxer–Kiss-féle görög–-magyar szótár))
 Pál szóhasználata arra int bennünket, hogy a közösség tagjai, ha nem hordják össze képességeiket, akkor a fenti állapotban vannak. A szakadás tehát Isten eredeti céljához képest abban jött létre, hogy az Isten által adott, a Lélek által osztogatott képességek nem egészítik ki egymást „szép rendben”, nem tud egymást kiegészítve megnyilvánulni „Isten sokféle bölcsessége”. Sajnos, az általános (keresztény) szóhasználat az esetek nagy részében nem ezzel a tartalommal tölti meg e kifejezést…
 Mi milyen tartalommal töltjük meg?
A páli gondolaton meglepődve átnéztem az említett kifejezés szóhasználatát az Újszövetségben. Máté evangéliumában egy törvényszerűség elmagyarázásánál találkozhatunk vele először, amint az új posztó és az ócska ruha, az újbor és az ó tömlő kölcsönhatása következtében az utóbbi szétszakad.
 Törvényszerűség is tehát az, ha szkhiszma következik be. A korinthusi levél elején is azt olvassuk, hogy mivel veszekedések, viszályok támadtak köztük, ezek következtében szakadások  jöttek létre. A viszály légkörében ugyanis a nyilvánvalóan isteni lelki ajándékokat sem fogadják el! Vészesen szétszakad az, amit Isten összehordásra, elfogadás, befogadás céljával küldött népének. Amikor az a közhangulat, hogy „én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én Kéfásé, én meg Krisztusé”, ebben a légkörben az ember nem tud figyelni arra, ami a „rész szerinti ismeret”, csak hadakozik és pártoskodik. Mert a test vezérli. 
Később, a levél 11. fejezetében ezt olvassuk:
Mert először is, mikor egybegyűltök a gyülekezetben, hallom, hogy szakadások vannak köztetek; és valami részben hiszem is.
Ha a gyülekezetben bárki „jónak látja vitázónak, versengőnek lenni”,
 „bár ilyen szokásunk nincsen, sem az Isten gyülekezetének”
 – a kialakuló eredmény félelmetes: a rendszeres gyülekezeti alkalom károssá válik! Ahelyett, hogy építene, rombol. 
„Ezt pedig tudtotokra adván nem dicsérlek, hogy nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe.”

Minél több idő telik el egy gyülekezet életében ebben a démonikus légkörben, a rombolás annál mélyrehatóbb. 
De miről is szólt az apostol eddigi gondolatmenete? Arról, hogy a pártoskodás légköre megbánható, hogy a lelki ajándékok Istentől küldött és időszerű volta felismerhető. Hogy az eklészia visszatérhet oda, ahonnan kiesett: ad és elfogad. Szolgál, ugyanakkor épül hittestvérei által.
S mi történik akkor, ha mégsem következik be ez a kívánatos változás? Mi lesz e betegség eredménye, következménye? Az apostol e meglepő mondattal folytatja gondolatmenetét:
„Mert szükség, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek.”
Isten nem hárítja el a természetes következményeket, még ha azok ilyen döbbenetes következményekkel járnak is. Meglepő lehet, de ezt Pál egyenesen szükségesnek, törvényszerűnek nevezi. Az itt szereplő görög kifejezés azonban – amit Károlyi szintén szakadásnak fordít –, az előző állapot törvényszerű következménye. Ha ugyanis Isten népe tartósan a meghasonlás és a viszály (szkiszma) állapotában van, s azt nem tisztázva tölti szombatjait, „szelet vet, és vihart arat”.
Azon túl, hogy kárral gyűlnek össze hétről hétre (természetesen Isten nevében), a meghasonlás tartós konfliktusa kitermeli a magyarázatokat, indoklásokat és mentségeket (haireszisz). Az így létrejött légkörben be sem engedi azokat az információkat, amelyek kizökkenthetnék ebből a pusztító állapotból. Szentgyörgyi Albert gondolatait idézve:
„Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni. Ami pedig az embert vezeti, az egyszerűen a kívánság, az hogy jobban akar élni. Szóval az igazságot összekeverjük az előnnyel.”
 Az idézett 19. vers második felét se hagyjuk figyelmen kívül. Hogyan fordítja Isten jóra ezt a tragikus helyzetet? Megteremti a lehetőségét annak, hogy felismerjük, kik a kipróbáltak.
 Vizsgáljuk meg magunkat, ilyen válságokban hogyan gondolkodunk? Nem foglalkozunk egy határon túl a sokféle magyarázattal, s tulajdonképpen feladjuk a probléma megértésének és megválaszolásának igényét? Vagy pártos népként mi is egyeseket tagadunk, másokat pedig vakon követünk? Netalán botránkozunk? A menekülés, az énelrejtési mechanizmusok száma végtelen…
Ne feledjük Salamon tanácsát: 
„Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg.”
Vagyis: ideig-óráig virulhatnak ugyan az emberi magyarázatok és elképzelések, de azok homokra épített házhoz hasonlóak. Az igazi felismeréseknek kell megszületniük bennünk. Kérdésünk a válságok kapcsán: Miért engedi meg Isten mindezt? És hogyan válik, válhat mindez a javunkra?
Mert a válság esély a változásra.

2014. okt. 20.

6. szám – 2014. október – Köszöntő

Újra megérkezett az ősz, így mi is elmondhatnánk Ésaiás prófétával, némi szomorúsággal: „Elmúlt a nyár, elvégződött az aratás, de mi nem szabadultunk meg.” Nem szabadultunk meg, hiszen nem készültünk el, és még nem készítettük fel a ránk bízottakat Urunk eljövetelére. Sőt, inkább mintha valami természetfeletti dermedtség, varázslat telepedett volna ránk. Pedig Jézus lassan 170 éve várja, hogy elhívott népe, mint „az ég közepén lévő angyal”, betöltse küldetését, és elvégződhessék a „nagy aratás”, s a Gazda végre csűrbe takaríthassa beérett búzáját. Emberileg nézve úgy tűnik, inkább a konkoly borítja kékes virágával a búzamezőt, annyira, hogy az érlelődő búzakalászokból is alig látszik valami. 
Ennek ellenére az idők jelei mégis azt harsogják, a búza beérési ideje immár rövidre szabott. A Gazda eközben éber figyelmet fordít minden búzaszemre, a konkoly fojtogató jelenléte ellenére is – akár a világban, akár az egyházban. 
Számunk most következő írásai is azt bizonyítják, a keveset és a sokat is egyszerre látó szem, az őszinte sóhajokat és nyögéseket halló fül, a meg nem rövidülő kar mindig ott van, hol népe, szükségletét felismerve, megalázza magát. Ma még alig láthatóak azok, akik nem fáradtak-fáradnak bele, hogy imáikkal megmozdítsák azt a kart, amely a világokat is teremtette. 
A Kürtszó 6. számával buzdítjuk minden kedves testvérünket vigyázásra, ébredésre, másokért dolgozni akaró, Istentől jövő megújulásra, küldetésünk mielőbbi beteljesítésére.
A szerkesztők

Juhász Gyula: A várta

Fölégettem az összes hidakat, 
Egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem, 
Csak a magány s szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom 
És nem sírok a földi romokon.

Meghaltam sokszor és nem élek én. 
De mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom, 
Mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.