2014. júl. 21.

5. szám – Az Univerzum tanúságtétele a Teremtőről - Kitekintő rovat

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
(József Attila: Téli éjszaka, részlet)


Az univerzum tanúságtétele a Teremtőről

A végidőben hirdetendő hármas angyali üzenet egyik döntő tétele a Teremtő imádására való felszólítás (Jel 14,7). Tudjuk, hogy mennyire időszerű ez az üzenet. Napjainkra maradéktalanul beteljesedett a Péter apostol levelében foglalt kétezer éves jövendölés: „Az utolsó időben gúnyolódók  támadnak… [akik] készakarva nem tudják”, hogy minden Isten szavára teremtetett (2Pt 3,5). Nemcsak a vallástalan és magukat ateistának valló emberekre jellemző ez a viszonyulás a keresztények által nagyjából egészen a 19. század közepéig egyetemlegesen vallott teremtéshithez, hanem most már a keresztény egyházak, sőt a hitvalló keresztények többségére is. 
Változatlanul hangzik ugyan a keresztény ókorból származó Apostoli hitvallás (népszerű nevén: a „Hiszekegy”) erre vonatkozó tétele – „hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében” – csaknem valamennyi keresztény felekezet istentiszteletén, de átértelmezik az isteni teremtés mibenlétét. Kétféleképpen próbálják összhangba hozni a Biblia teremtésről szóló tanítását, illetve a korábbi keresztény felfogást és a modern kori evolúciós elméleteket, amelyeket a széles tömegek ma már általánosan tudományos világmagyarázatként fogadnak el. A katolikus verzió így hangzik: Isten az önfelülmúlás képességével teremtette az anyagot, amiből aztán minden kifejlődött. A protestánsok szerint: A Biblia megmondja, hogy ki teremtette a világot, a természettudomány pedig megmondja, hogyan teremtette. Egy példa arra, hogy a legtöbb mai keresztény mennyire kiegyezik az evolúciós elméletekkel:
Egy evangélikus gimnáziumban tanító biológia–kémia szakos tanár vallomása: „Számomra azok a gondolkodók a legelfogadhatóbbak, akik rámutatnak, hogy a természettudomány és a teológia ugyanazt a valóságot más célból, más eszközökkel vizsgálja… A kérdések megválaszolása szempontjából közömbös, hogy egy faj melyik másikból éppen mikor alakult ki, vagy hogy melyik kontinensen találták meg a homo sapiens maradványait… Egyházi iskolában tanító biológiatanárként nagyon fájdalmasan érint, hogy egyházunkban is sokan vannak, akik Darwin munkásságát és az arra épülő tudományos modellt a keresztény hittel összeegyeztethetetlennek tartják.” (Kézdy Edit: Miért félünk Darwintól? Credo, 2009/1–2. sz., 14. o.)

Látjuk tehát, hogy mennyire szükséges teljesítenünk azt a megbízatást, hogy a Teremtőről és a teremtésről szóló bibliai tanítást hallhatóan és elgondolkoztatóan megszólaltassuk a mai emberek, sőt a mai keresztények számára. El kell ismernünk, hogy ehhez a feladathoz érdemben szinte még hozzá sem fogtunk. A szombatról való bizonyságtételünk például csak egy lábon áll, ha azt bizonygatjuk, hogy ez volt az eredeti, Isten által rendelt nyugalomnap, és hogy a Tízparancsolat, valamint Jézus tanítása és példaadása szerint változatlanul érvényes ma is. Mindenekelőtt a teremtés emlékünnepeként kell bemutatnunk a szombatot, és ehhez a teremtés bibliai értelemben vett valóságát kell nyilvánvalóvá tennünk. Ez a másik, sőt elsődleges erős oszlopa a szombatról való bizonyságtevésünknek. 
Ezért figyelemmel kell kísérnünk a természettudomány újabb és újabb eredményeit is, és örülhetünk annak, amikor ezekkel is alátámaszthatjuk a bizonyságtételünket. Semmiképpen nem azt értem ezen, hogy bárkivel is vitázni kezdjünk, és úgy lépjünk fel, mintha nagyon jártasak lennénk a természettudományokban. A tudományos eredményeket közérthetően, ismeretterjesztő szinten tolmácsoló cikkekre, könyvekre utalok itt, amelyeket laikusként mi is és mások is érthetnek. Ezekben találunk olyan részleteket, amelyekre nyugodtan hivatkozhatunk, mert nem mi tudálékoskodunk velük. Sokszor találkozunk olyan kijelentésekkel, amelyek nyilvánvalóak, ezért nem szükséges nekünk értelmezni őket, amelyekhez alig van mit hozzátennünk. 

Példaképpen idézek egy frissen megjelent cikkből, amelyet Frei Zsolttal, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem atomfizikai tanszékének tanszékvezető professzorával folytatott beszélgetés alapján állított össze a cikk szerzője. (Ötvös Zoltán: Ülünk a mazsolán – minél többet tudunk az univerzumról, annál több a kérdés. Népszabadság, 2014. január 11.)
„Gondoljunk egy mazsolával megszórt rétestésztára úgy, hogy az egyik mazsolán mi ülünk. Ahogy nyújtjuk a tésztát, a mazsolák egyre távolabb kerülnek egymástól, a közelebbi lassabban, a távolabbi mazsola gyorsabban távolodik. Ugyanez az érzetünk, ha bármelyik mazsolára ülünk. Tőlem távolodik minden. És minél távolabb van valami, annál gyorsabban távolodik. Valahogy így tágul az univerzum is. De nem tudjuk, hogy honnan indult a tágulás, nem tudjuk, hogy mekkora az univerzum az általunk látott horizonton kívül. Fizikai módszerek ennek meghatározására nincsenek… 
A jelenlegi általános vélemény szerint az univerzum gyorsulva tágul. De ez a tágulás nagyon ki van centizve. Ha az univerzumban egy százalékkal több anyag lenne…, összezuhan a világegyetem. Ha egy százalékkal kevesebb anyag van benne, akkor minden matéria homogén módon szétfröccsen, és nem alakulhatnak ki lokális összehúzódások, galaxisokkal, Nappal és Földdel. Lenyűgöző az a finomhangolás, amelynek eredményeként megszületett ez a világ. De mi hangolta be ezt a rendszert?  
… Mai ismereteink alapján a látható anyag a világegyetem mintegy 4 százalékát, a láthatatlan tömeg 23 százalékát, a sötét energia pedig 73 százalékát teheti ki. Azaz, meglehetősen keveset tudunk az univerzumot felépítő anyagokról, energiákról.” 

A magunk részéről már csak az alábbiakat tehetjük hozzá a fentiekhez: Mi tart vissza embereket attól, hogy a fenti, kiemelt kérdéseket akár így tegyék föl: Ki volt a tágulás elindítója? Ki hangolta be ezt az egész „finomhangolt” rendszert? A legújabb tudományos eredmények alapján nem volna-e kézenfekvő feltenni a kérdést: Talán mégiscsak létezik egy intelligens Teremtő, aki minden természeti törvény Alkotója, és aki mindennek az eredete?

Nekünk pedig, akik kétely nélküli hittel elfogadjuk a Szentírás teremtésről szóló kijelentéseit, nem volna-e okunk sokkal mélyebb tiszteletre, alázatra, csodálatra és engedelmességre Teremtőnk iránt, amikor olyan kijelentéseket olvasunk, mint a fentiek? Egy zsoltárigével zárom e cikket: 
„Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi Alkotónk előtt.” (Zsolt 95,6)
F. T.

pastedGraphic.pdfA képen a grafit kristályrácsának egy részlete látszik. A szénatomok homályos pontok. 
Ma ezt látjuk az atomi világból.




„Az ateizmusnak egy kieszelője sem volt természettudós. Valamennyien középszerű filozófusok voltak. A modern fizika szükségszerűen Istenhez vezet el bennünket, nem pedig távolra visz.” 
(Sir Arthur Stanley Eddington asztrofizikus)

„Az első korty a tudomány poharából ateistává tesz. A pohár alján pedig ott van az Isten!”
 „A Kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható és mindentudó lény tervében születhetett meg. Ez mindörökre a legnagyobb felismerésem.”
„Tudásunk egy csepp, amit nem tudunk, az egy egész óceán.”

(Isaac Newton)

5. szám - Ki tartja fenn a köteleket? - Bizonyságtételeket olvasva

A Bizonyságtételeket olvasva
Ki tartja fenn a köteleket?

1868 augusztusában Battle Creekben tartózkodva azt álmodtam, hogy jókora tömegben vagyok. A tömeg egy része utazásra készült. Színültig megrakott szekerekkel indultunk útra. Amint haladtunk, az út emelkedni látszott. Az egyik oldalán mély szakadék tátongott, a másikon pedig sima fehér fal nyúlt a magasba, mintha bevakolták volna.

Továbbhaladva az út egyre keskenyebb és meredekebb lett. Egyes helyeken annyira összeszűkült, hogy beláttuk, lehetetlen kocsikon utaznunk tovább. Kifogtuk a lovakat, a poggyász egy részét átrakva a lovakra, lóháton folytattuk az utat. Az ösvény még keskenyebb lett. Kénytelenek voltunk a falhoz simulni, nehogy a mély szakadékba zuhanjunk. A lovakra rakott málha azonban a szakadék felé taszított minket. Attól tartottunk, hogy a mélybe bukunk és összezúzzuk magunkat a sziklákon. Levágtuk hát lovainkról a málhát, ami aztán a mélybe hullott. Lóháton folytattuk utunkat, olykor halálra rémülve a keskenyebb helyeken, hogy elveszítjük az egyensúlyt, s a mélybe zuhanunk. Ilyenkor mintha valaki kantáron fogta volna a lovakat. Mintha átvezettek volna a veszélyes szakaszon.
Amint az ösvény tovább szűkült, úgy határoztunk, hogy veszélyes lenne a további lovaglás, ezért hátrahagytuk a lovakat, s gyalog, libasorban folytattuk az utat, egymás lábnyomába lépkedve. Itt vékony kötelek lógtak a hófehér fal tetejéről. Ezeket megragadtuk, hogy segítsenek megtartani egyensúlyunkat. Ahogy továbbhaladtunk, a kötelek is velünk jöttek. Végül az ösvény annyira keskeny lett, hogy biztonságosabbnak véltük, ha mezítláb folytatjuk az utat. Kis ideig így haladtunk. Rövidesen jobbnak láttuk, ha harisnya nélkül megyünk tovább. Ekkor azokra gondoltunk, akik nem szoktatták magukat a nehézségekhez. Hol lehetnek most? Nem láttuk őket a csoportban. Minden változásnál néhányan hátra- maradtak, s csak azok folytatták az utat, akik már előbb megszokták a nélkülözéseket. Az úton kiállt nehézségek csak serkentették őket, hogy haladjanak előre.
Egyre növekedett a veszély, hogy lezuhanunk az ösvényről. Bár szorosan a falhoz simultunk, mégsem találtunk biztos támaszt a lábunknak. Ettől kezdve csaknem teljes súlyunkkal a kötelekre nehézkedtünk. Megértettük: Fentről tartanak minket! 

A keskeny ösvényen haladó egész csoport ezt ismételgette. Megremegtünk, amikor a mélységből hangos jókedv és tivornyázás hangjai ütötték meg a fülünket. Hallottuk a káromkodást, az ocsmány tréfát, az alantas, gyalázatos nótázást. Fülünkbe zengett az induló és a tánczene hangja. Hallottuk a zeneszerszámok hangját, a harsogó hahotázást, amint átkozódással, keserű zokogással vegyült, s csak még eltökéltebben igyekeztünk fennmaradni a keskeny, nehezen járható ösvényen. Most már szinte mindig teljes súlyunkkal a köteleken csüngtünk.
Észrevettem, hogy a szép fehér falon vérfoltok virítanak. Bántotta a szememet, hogy így elcsúfítva láttam a falat. Azonban ez az érzés nyomban el is tűnt. Rájöttem, hogy ez nem is lehetne másképp. Mert akik utánunk jönnek, látni fogják, hogy mások is végigjárták már a keskeny, nehéz utat előttük. Megértik, hogy ha mások előttük haladtak itt, ők is képesek rá, s amikor vér serken a lábukból, nem csüggednek el, hanem amint látják a falon a vérnyomokat, tudni fogják, hogy mások is elviselték ezt a fájdalmat.

Végül széles hasadékhoz érkeztünk, ahol ösvényünk véget ért. Nem volt már semmi, ami irányítaná lábunkat, semmi, amire léphettünk volna. Teljesen a kötelekre kellett hagyatkoznunk, amelyek addig egyre vastagodtak, míg derékvastagságúvá nőttek. Itt egy ideig tanácstalanná váltunk, és elcsüggedtünk. Félénk suttogással kérdeztük egymást: Mi tartja fönn a köteleket? Férjem közvetlenül előttem haladt. Kövér izzadságcseppek peregtek arcáról, nyak- és homlokerei kétszer olyan vastagok voltak, mint azelőtt, és elfojtott, kínos nyöszörgés hangzott ajkáról. Az én arcomról is csurgott a verejték, és olyan gyötrelmen mentem át, mint még soha. Félelmetes tusa állt előttünk. Ha itt csődöt mondunk, hiába viseltük el az út nélkülözéseit.
Előttünk, a hasadék szemközti oldalán szép zöld pázsit terült el. Bár napot nem láttam, mégis ragyogó, selymes, színaranyhoz, ezüsthöz hasonló fénysugarak árasztották el a pázsitot. Életem folyamán semmit sem láttam, ami e mező szépségéhez és dicsőségéhez fogható lett volna. 
Elérjük-e a célt? Ha a kötél elszakad, menthetetlenül elveszünk. Újra felhangzott a kérdés: Ki tartja fönn a köteleket? Pillanatra haboztunk, hogy megkockáztassuk-e, majd beláttuk: Egyedüli reménységünk, ha teljesen a kötélre hagyatkozunk! Ez volt a támaszunk végig a nehéz úton. Most sem fog cserbenhagyni bennünket. Mégis tovább tétováztunk és gyötrődtünk. 
Akkor elhangzott a mondat: Isten tartja a kötelet. Nincs mitől rettegnünk. A mögöttünk jövők is elismételték e szavakat, s hozzáfűzték: Isten nem hagy cserben. Hisz eddig is biztos kézzel hordozott.
Ekkor férjem átlendítette magát a félelmetes hasadékon túl fekvő gyönyörű rétre. Én is azon nyomban követtem. És milyen megkönnyebbülést és Isten iránti hálát éreztem! Hangokat hallottam, amint diadalmasan magasztalták Istent. Boldog voltam, tökéletesen boldog. Fölébredtem, és éreztem, hogy minden idegszálam reszket a nehéz útszakaszon elviselt aggodalom miatt. 

Az álomhoz nem kell magyarázat. Olyan mély benyomást tett rám, hogy valószínűleg minden mozzanata élénken megmarad bennem, míg lesz emlékezetem.

(Ellen G. White: Bizonyságtételek. II., Jelentőségteljes álom c. fejezet) 

5. szám - A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig 1. rész - Az Ige mellett rovat

Az Ige mellett
“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, 
amely Istennek szájából származik” 
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig

„A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, 
hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor. 12,1) 

Hogyan alakulhatott ki olyan helyzet a Szentlélek kiáradásának korában, az apostolok vezetése és tanítói munkája mellett egyes gyülekezetekben, már Krisztus után néhány évtizeddel, hogy ilyen alapvető kérdésben kell Pálnak levelet írnia korinthusi testvéreinek – tehetjük fel a kérdést. Ebből adódik a következő felvetés: hogy gyógyítható e probléma?
Mindenekelőtt a tény, hogy Pál nem várt az alkalmas időre a Korinthusba utazással, hanem levélben kereste meg testvéreit, arra utal, hogy a gyülekezet problémáit nem halogathatta. Azonnali diagnózisra, terápiára, felhívásra, ihletett útbaigazításra volt szükségük. A korinthusi közösség problémáinak jelentősége messze túlmutatott annak tünetein.
 A kérdés kifejtése egy emlékeztetéssel kezdődik: „Voltatok [nem régen] népek,  vezettetvén vezettettetek a néma bálványokhoz.” (1Kor. 12,2) Mire kívánta Pál visszaemlékeztetni testvéreit azzal a pedagógiai eszközzel, hogy előéletük sokistenhitére hivatkozott? Miért hangsúlyozza, hogy e bálványok némák? Később a válasz egyértelmű lesz.
Az alapprobléma részletezése és felépítése a 12,4 verstől így kezdődik:
„A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek.”
Az Istentől kapott lelki ajándékok különbözősége: e tényre való emlékeztetéssel kezdődik Pál rendszerezése. Nyilván azért, mert a gyülekezet nem erre figyelt, nem ezzel volt elfoglalva! A gyülekezet minden tagja más és más ajándékot kap, mint ahogy a tálentumokat is a gazda kinek-kinek „erejéhez képest” adja: vagyis a teremtő bölcsessége a fedezete annak, hogy kinek-kinek mit és mennyit ad.
Ehelyett a korinthusi gyülekezetben pártoskodás („Pálé, Apollósé” – 3,3–5), felfuvalkodás (4,18), gyermek értelem (14,20), leigázás és fölemésztés (2Kor. 11,20) virult. S mindeközben sokan azt hitték, hogy „Krisztuséi” (2Kor. 10,7)!
A Krisztustól való láthatatlan eltávolodás, amely szinte észrevétlenül jöhet létre, nagyon is látható gyümölcsökkel bír. E gyümölcsök egyike az a beteg közösségi tünet, amikor keresztény emberek egymást kezdik mércének tekinteni. A vezető parancsolni kezd, a vezetett pedig másokat követ. Elfelejtkezve arról, hogy egymásra tekintés helyett keresni kellene azt, amit a Mester adott, és amerre Ő mutat. Ellen White 1875-ben például ezt írta: 
„Egyéni felelősségérzetre van szükség… kórházunkban, a kiadóban és az iskolában… hogy őket mire utasította Jézus…”
„A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr.”
Tálentumok - mindenkinek más adatott...
A folytatás érthető, a következtetés levonása szükségszerű: a különböző ajándékokkal bíró testvérek szolgálata is különbözik!
Milyen egyszerű a képlet! Isten népe ne egymáshoz idomítsa hittestvéreit, ne mi akarjunk szerintünk fontos feladatokkal megbízni másokat! Ehelyett: 
keressük együtt azt, hogy Isten kinek-kinek milyen ajándékokat adott (vö. pl. a tálentumok példázatával);
ebből következik, hogy a kapott képességekkel jó sáfárként gazdálkodjunk. Azokat használatra, nem elásásra kaptuk. 
Ne felejtsük el, a kora keresztény korszakban is történt – a jó szándék vitathatatlansága mellett is – tévedés a szolgálatokra megbízás vonatkozásában: imádsággal, sorsvetéssel hívták el, majd szentelték fel a szolgálatra Mátyást, azonban Isten nem őt választotta apostolnak. E legjobb szándékú választás a példája annak, hogy „különbség van a cselekedetekben  is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben”.

Az ajándékok harmadik jellemzője jelenti a legnagyobb meglepetést: különbség van a szolgálatok között abban is, hogy hatásuk, erőmegnyilvánulásuk is különböző! 
E szempont úgy egykor, az olimpiák Görögországában, mint ma, modern korunkban is teljes meglepetés és fontos aktualitás! Ne feledjük, akkor (mint ma is) a rendkívüli teljesítmények heroizálása általános volt. A siker, a teljesítmény, a többieknél is nagyobb bajnoki eredmények képezték, képezik a hírt, illetve sokak számára az elérendő célt.
Milyen nagyszerű, hogy az evangélium Istene belső értékrendje szerint mér mindenkit! Arra figyelmeztet, hogy a kevesebb tálentumostól kevesebbet vár a mennyei bíró. Csakhogy mivel mi, emberek, csak azt látjuk, „ami a szemünk előtt van”, azt hisszük sokszor, hogy aki többet tett, az értékesebbet is hozott létre, illetve maga az ember is értékesebb. A teljesítmény nagysága az, ami sokszor elkápráztat minket.
Mátyás példájánál maradva: bizonyára őszinte hívő volt, de lelki ajándék és erőmegnyilvánulás vonatkozásában nem apostol! 
Összegezve: Keressük ajándékainkat! Hittestvérek ebben tudatosan segítsék egymást. Biztosan kaptunk képességeket, ajándékokat. Ebből fakadóan megtalálhatjuk szolgálatunkat is, hisz a kettő szervesen összefügg. Az ígéret szerint „előre el van készítve, hogy abban járjunk”. 
Végül, ha elkezdjük végezni munkánkat, ne egymáshoz mérjük magunkat, mert az biztos tévútra vezet. Mennyi gőg, mennyi kisebbrendűségi érzés jött létre e mennyei szempont figyelmen kívül hagyása miatt!
A fejezet a 7. verssel a következőképpen folytatódik:
„Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése.”
Pál a Lélek megnyilvánulásának összehordásáról beszél. Amíg az előző néhány gondolatban az egyén hitbeli eszméléséről, a valóságos megtérés következtében kialakuló döntő tapasztalatról, tulajdon ajándékainak felismeréséről, használatáról volt szó, addig most ennek folytatására, egy közösségi szempontra terelődik a figyelem. A különböző lelki ajándékokat össze kell hordanunk. A tálentumok példázatát ismét felidézve a gazda birtokolt mindent, szolgái pedig csak egy-egy részt kaptak. Hitbeli közösségünk valósága ott kezdődik, amikor a megtért, lelki ajándékaikra eszmélt tanítványok már nem maguknak élnek, hanem tudják, hogy ezek az ajándékok egymást kiegészítő jellegűek. Ha pedig követjük a Mester parancsát, s azokat összehordjuk, „kiábrázolódik bennünk a Krisztus”.

A sorrend azonban nem megkerülhető: először tanítvánnyá kell válni, s említett ajándékaink tudatában, azok használata esetén kezdődhet el a mennyei minta szerinti ekklésia építése. Vagyis szolgálatunk. Hiába jön ugyanis össze egy sereg ember, akár hétről hétre, ha a személyes hit, az ebből fakadó személyes szolgálat nem működik! Ne feledjük, a tisztségekre alkalmas emberek megkeresése és megbízása az ekklésiában tulajdonképpen azzal az igénnyel történik, hogy Isten kinek-kinek milyen ajándékot adott, s kit is készített fel egy-egy feladat megfelelő ellátására. Amikor a lelki ajándékok egymást kiegészítő és az egész közösséget gazdagító összehordása helyett a különböző tisztségek kerülnek a figyelem középpontjába, akkor már egy válságjelenséggel állunk szemben…

(Folytatjuk)
Balogh Gábor

5. szám - Az előkészület ideje - Hit általi megigazulás rovat

Az előkészület ideje

Elengedés, önvizsgálat, „elrejtőzés Krisztusban”  

„Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm, az én Istenem, 
az én kősziklám, őbenne bízom: az én pajzsom, 
üdvösségem szarva, menedékem.” (Zsolt. 18,3)

Jézus Krisztus élete szüntelen példaadás, tanítás és személyes készülés volt. Atyjával való rendszeres és közvetlen kapcsolata, isteni természetén túlmenően az Ige értése és gyakorlati megélése volt életének értelme és tökéletességének kulcsa.


Jézus követése az előkészület terén is

Gyakran olvasható a „Te kövess engem!” felhívás a Bibliában. Szintén kifejező Jelenések könyvének idézete: „Aki győz, amiképpen én is győztem…” (Jel. 3,21) Jézus azt kérte tanítványaitól, hogy Őt figyeljék és kövessék. „Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” – mondta egy alkalommal, sőt ezt a mércét állította a hívő közösség elé mintául, mint amiről a világ megismeri őket (Jn. 13,34–35). 
Nem is lehet ennél komolyabb cél, ünnepélyesebb távlat az emberi életben, mint Jézusra tekintve élni, és így élni meg emberi, testvéri kapcsolatainkat. Minderre azonban készülni kell, a biblikus szabályok szerint, mert az ember önmaga képtelen ezt megtenni.
De mit jelent a felkészülés? Jézus Krisztus a személyes készülés terén is példánk. Emlékezés, tanulás, imádság, tanítás és a jó cselekedetek szüntelen gyakorlása által edzette lelkét a nagy áldozatra. Az előkészület Jézus Krisztus számára a tökéletesség megtartását jelentette, a jó melletti szüntelen és azonnali döntést.
Az ember számára az előkészület alaptörvényei, szabályai ugyanazok, mint Jézus Krisztus esetében, azonban különbségek is vannak, az ember állapota miatt.

Előkészület a bűnből való szabadulásra

Jézus Krisztus bűntelen volt, tökéletes. Az ember azonban kora gyermekkorától fogva „bűnben él” (Zsolt. 51,7), személyes tetteivel is voksol a rossz mellett, és egyedül ebből az állapotból nem tud kiemelkedni, rabjává válik a bűnnek.
Rendkívül kifejező, ahogy közvetlenül az Egyiptomból való szabadulás előtt Isten komoly készülésre, sőt készenlétre szólítja föl Izraelt. Testileg és főként lelkileg kellett készülniük, meghintve az áldozati bárány vérével a bejárati ajtófélfákat és a szemöldökfát, emellett „derekaitok felövezve, saruitok lábaitokon, és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az” (2Móz. 12,11). Mindez arra taníthat, hogy bizonyos esetekben – például az önvizsgálat és a személyes változtatás, megújulás terén – a halogatás és a lassú tempó életveszélyes. Amiként egy meredek szirtről – látva a tátongó szakadékot – hirtelen és gyorsan visszalépünk a biztonságos talajra, úgy a bűnöktől is sietséggel kell szabadulnunk és menekülnünk – Krisztushoz. Ilyen értelemben a bűnbe süllyedt ember számára a felkészülés „szabadulást és őrzést” egyaránt jelent, de nem saját erőből.
A hívő ember elsősorban a mennyi lényekkel való jövőbeli társaságra készül a Krisztussal való személyes kapcsolat megtapasztalásán és ápolásán keresztül, már ebben az életben. Ezzel párhuzamosan gondolatban elidőzik a mennyei ítélet jelenetein, és lelkében vágy ébred a tiszta jellem iránt, erősödő vágyakozás arra nézve, hogy – Jézusra tekintettel – igazzá nyilváníttasson.
A lelki előkészület végső soron az igaz élet utáni erős és szinte olthatatlan vágyódást eredményezi, amely mindennél fontosabbá válik az életben. Eltörpülnek az élet gondjai, a pénzen vásárolható anyagi javak, sőt minden gond egyben lehetőséggé válik a megszentelődés útján. Felértékelődnek az emberi, családi, rokoni kapcsolatok, a barátságok és – mint a kapcsolatok között a legnemesebb – a testvéri szeretet.
Az előkészület nem egy elhatárolható része az életnek, hanem a hívő ember élete a maga teljességében: előkészület. Készülés az emberi kapcsolatok jobb ápolására, hogy szavunk „aranyalma [legyen] ezüsttányéron” (Péld. 25,11). Készülés az evangélium hirdetésére, számunkra alkalmas vagy éppen alkalmatlan időben, váratlan helyzetekben. Készülés javaink „elengedésére”, és könyörgés a tárgyakhoz, dolgokhoz való kötődésünk megszűnéséért. Egyben önvizsgálat gyakorlása, azaz szembenézés a múlttal és a jelennel.

A kürtölés éve: az elengedés ideje

Az ószövetségben minden hetedik esztendő „szombatév” volt, ilyenkor pihent az ember és a természet is. Emellett volt egy ennél nagyobb esemény is: a kürtölés éve vagy a jubileumi év, mely mindig az 50. évet jelentette. Ekkor az emberek elengedték adósaik tartozását, és visszaadták a birtokokat is korábbi tulajdonosaiknak, valamint visszatértek rokonaikhoz, őseik földjére.
Bizonyára hatalmas és ünnepélyes év volt ez, és „nagy találkozások és emlékezések” boldog alkalma is lehetett: „Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának: kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez.” (3Móz. 25,10)

A jubileumi év magában foglalta a szombatév fizikai tartalmát (nem vetettek és arattak, a föld pihent), és lelki tanításait is, de ennél sokkal többről is szó volt: teljes elengedés, a „gyökerekhez” való visszatérés a nemzetségek és a rokoni szálak terén is.
Tanítja továbbá, hogy jövevények és vándorok vagyunk e földön, és bibliai értelemben nincs „magántulajdonunk”, legfeljebb sáfárkodásra kapunk Istentől javakat az életben, de valójában „hazát keresünk” (2Móz. 25,23; vö. Zsid. 11,13–14).
 A kürtölés évére vonatkozó ószövetségi rendelkezés az Újszövetség népét is tanítja: Emlékeztet a magasabb rendű dolgok elsőbbségére a mulandó földi javakhoz képest.  A legfontosabb előkészületek azonban az emberi szívben történnek: „Az Isten országa nem szemmel láthatóan jő el…, mert íme, az Isten országa tibennetek van.” (Lk. 17,20–21)

A „menedékvárosok” mint előkép – gondatlanság, lelki felkészületlenség

Az ószövetségi Izrael egyik fontos intézménye volt a menedékvárosok működtetése (4Móz. 35,9–34).
Ha egy ember szántszándékkal – gyűlöletből vagy ellenségeskedésből (20–21. vers) – kioltotta egy másik ember életét, a legközelebbi rokonnak kellett megölnie a gyilkost, annak érdekében, hogy a gonoszság el ne fajuljon az nép körében.
Amennyiben a tett indoka (rossz szándék) egyértelműsíthető volt, a vérbosszú életbe lépett. Ha az eset kivizsgálást igényelt, a vétség elkövetője a menedékvárosban találhatott oltalomra, amíg ügyét a közösség kivizsgálja, majd ettől függően döntöttek sorsáról. Ha igazolódott az ártó szándék, a menedékvárosba futott embert kiadták, és halál várt rá, de amennyiben a tanúk – legalább kettő – igazolták, hogy nem áll szándékosság a tett mögött, a felkent főpap haláláig kellett a menedékvárosban maradnia, csak ezután térhetett vissza otthonába.
A menedékvárosok intézménye különösen a figyelmetlenségből, gondatlanságból eredő haláleseteknél jelentett kiutat a tett elkövetője számára.
Bizonyos értelemben a menedékvárosok is előképként szolgáltak, nem pusztán „jogi” intézmények voltak: az Istenhez menekülés és a Jézus Krisztusban való „lelki elrejtőzés” jelképei a hívő ember számára.
Részben jelezték, hogy Isten elítéli a szívben melengetett gyűlöletet, haragot, amely idővel szavakká és tettekké érlelődhet. Az ártó szándékból történő tettekre nincs mentség. Lelki értelemben is igaz: az embernek alaposan meg kell vizsgálnia az ő szívét, mert „boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen” (Zsolt. 32,2).
Ugyanakkor a gondatlanságot is komolyan veszi a Szentírás. ​A fáradság, a kimerültség, a túlterheltség vagy éppen a mély imaélet hiánya ugyanúgy meggondolatlan tetteket szül, főként váratlanul, hirtelen előállt helyzetekben. Ilyenkor segít a „lelki menedékváros”, vagyis a Krisztusban való elrejtőzés.

A vétség súlyát ugyan nem csökkenti az ártó szándék hiánya, Isten mégis – annak szívbéli bűnbánata után – enyhülést ad az embernek, és elveszi róla bűneinek terhét. A gondatlanság és figyelmetlenség terén azonban még komolyabb elővigyázatosságra sarkall. ​
A lelki előkészület magában foglalja a szívben elrejtőző, meglapuló szándékok felszínre hozása és az ezekből való megtisztulás mély igényét. Egyben jelenti a múltban elkövetett mulasztások és a gondatlanságból, lelki készületlenségből eredő hibák, bűnök feltárását is.
A főpap halálakor a vétséget elkövető ember visszamehetett otthonába, ami szintén előképe a Jézus halála által megérintett és átformált lélek „hazatérésének”. A szavaknak és a tetteknek egy hívő közösségben akkor van pozitív hatásuk, ha megszentelt és tiszta szívből származnak, mintaként, példaként szolgálnak, építenek. Fontos a „menedékvárosban maradnunk”, és tovább időzni a szent légkörben, formálódni a mennyei mintára.

Az előkészület, mint életelv

Közösségünkben az előkészülettel kapcsolatos gondolatok 2007-ben kaptak teret (előkészületi év néven), az ószövetségi „szombatév” lelki tanításainak vetületeként, amelyeket ki-ki magában továbbérlelhetett. Lényege a világi, lázas tennivalóktól való távolabbra húzódás, illetve az „odafelvalókkal törődés” erősítése, számos konkrétummal és javaslattal. Érintette a munkahely, a család, a testvériség és az egyéni szemlélet területeit, de nem határozott meg pontos lépéseket a sarokköveken túl. Újragondolta a hívő ember kapcsolatrendszerét a világgal, a nem hívőkkel, a testvérekkel és a személyes szolgálattal. Azt üzente: „Változtass gyorsabban, kérj több erőt felülről, élj okosabban, kerülj közelebb Krisztushoz, mert ez rajtad múlik. Ne várj arra, amit neked kell megtenned, mert az idő közeledik.”

Az előkészületi év újabb megfogalmazást kapott akkor, amikor egy testvérünk úgy érezte, hozzá kell tennie az elhangzottakhoz egy gondolatot, amely nem hagyja nyugodni őt. Ennek lényege ez volt: az előkészület idejének nem lesz vége, Krisztus második eljöveteléig tart, és ha a nép készületlen marad, az események visszavonhatatlanul elindulnak, a válság bekövetkezik, és drámai lesz.
A szükséges lelki és hitbeli felkészültség sok hibától megóvhat egy közösséget, ugyanakkor a készületlen lelkület láncreakció-szerűen okozhat válságokat.

Hasznos újra és újra megszólaltatni az „Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” bibliai üzenetet (Mk. 13,37), és átgondolni akár a konkrétumok szintjén is: vajon szükségem van-e az Isten által küldött „menedékvárosra”, és mit tehetek én a jelenben hitéletem, szolgálatra való alkalmasságom és a testvéri kapcsolatok javítása érdekében.
Tóth Gábor


Az előkészületi év meghirdetésekor, 2007. őszén elhangzott anyag letölthető INNEN.
Az előkészület, mint legfontosabb életelv c. füzet megrendelhető a BIK kiadónál az alábbi címen: bik@bibliakiado.hu


2014. júl. 20.

5. szám - 2014. július - Köszöntő

Kedves Testvérek!

Azzal a hitbeli kívánsággal bocsátjuk útjára Kürtszó 5. számát, hogy tartalma valóban kürtszóként fog ébreszteni, felkészülésre és munkára ösztönözni mindannyiunkat.  Jel. 10,7 (az eredeti szöveg szerint) „a hetedik angyal kürtölésének a napjairól” szól. A hetedik angyal kürtölése tehát egy egész korszakot takar, amely a Jézus eljövetele előtti az utolsó prófétikus időpont (a 2300 év lejárta, 1844; Dán. 8,14) lejártától egészen Jézus eljöveteléig tart. Ezalatt végig érvényes a Jóel próféta könyvében található felhívás: „fújjátok a kürtöt a Sionon!” (Jóel 2,1). 
Isten hívő népe körében tehát folyamatosnak kell lennie a kürtölésnek, annál is inkább mivel Jézus tanításaiban arra mutatott rá, hogy ebben az időben nagy kísértés „az elalvás, a szív megnehezedése” (Mt. 25,1-10, Luk. 21,34). 
Az úgynevezett végidő utolsó szakaszában pedig még inkább fel kell hangosítani a kürtölést, mert az ellenség ebben az időben törekszik a leginkább arra, hogy Krisztus tanítványait tompultságban, álmosságban tartsa, illetve ha lehet „elhitesse”, az igazság keskeny ösvényéről mintegy észrevétlenül leterelje őket. 
Ez az ígéret szól azonban azoknak, akik megtartják Krisztus állhatatosságra intő beszédét”: „Én is megtartalak téged, a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja a föld lakosait” (Jel. 3,10). 
A szerkesztők



Eljön az idő, amikor a játék
mutatványánál fontosabb, ami
szívedben mint a nyugtalan parázs ég,
s amit, úgy érzed, meg kell vallani.

Valami ige keresi a testét,
valami lélek köntösét, a szót,
s melengeted, hogy végre megszülessék,
magzatodat, az igazi valót.

S már nem te szólsz, az szól teáltalad már,
mit annyi lázas éven át tagadtál:
az igazság, mely sorsodban ragyog.
Dicsőséged lesz, ha kimondhatod.

(Rónay György: Láttál csodákat, 1948.)