2014. okt. 21.

6. szám - Tanácsok vezetőknek - Bizonyságtételeket olvasva

A Bizonyságtételeket olvasva
Tanácsok vezetőknek

Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.”
(1Pt 5,2–3) 

A Lélek utasított, hogy elmondjam lelkész testvéreimnek: Az ajkatokról elhangzó üzenet felett Isten Lelkének hatalma uralkodjék. Ha valaha szükség volt Isten Lelkének különleges vezetésére, akkor az az idő most jött el. Alapos megszentelődésre van szükségünk. Elérkezett annak az ideje, hogy életünkkel és szolgálatunkkal Isten hatalmának megnyilatkozásáról tegyünk bizonyságot a világnak.

Az Úr azt szeretné látni, hogy a harmadik angyal üzenetét növekvő hatékonysággal hirdetjük. Minden korszakban azon munkálkodott, hogy népe győzedelmes legyen. Ugyanígy ma is vágyik arra, hogy céljait dicsőséges beteljesülésben vigye véghez egyházában. Arra inti híveit, hogy erőben, egységben induljanak előre, miközben Isten ügyének igazságába vetett hitüknek növekednie kell bizonyosságban és bizalomban. 

Sziklaszilárdan kell állnunk Isten Szava alapelvein, sohasem feledve, hogy Isten velünk van, erőt ad minden egyes új feladathoz. Életünket szabjuk mindig a becsületesség alapelveihez, hogy megerősödjünk az Úr nevében. A Szentlélek jóváhagyása és irányítása alatt megalapozódott hitünket szentül meg kell tartanunk. Korai tapasztalatainktól egészen mostanáig ez a Lélek munkája. Értékelnünk kell ezt a művet, amelyet az Úr épített parancsolatait megtartó népével. Ez a mű kegyelme által erősödik és egyre hatékonyabbá válik az idők során. 

Az ellenség azon munkálkodik, hogy megrontsa Isten népének tisztánlátását és gyöngítse hatékonyságát. Ha azonban Isten Lelkének irányítása alatt munkálkodnak, lehetőséget biztosít számukra, hogy a régi, elhanyagolt helyeket kiépítsék. Állandó fejlődést tapasztalnak majd, amíg az Úr hatalommal és nagy dicsőséggel alá nem száll, hogy a végső győzelem pecsétjével lássa el hűséges követőit. 

(Review and Herald, 1913. június 12.)

6. szám - Igaz gondolatok - Luther, Einstein, Babits Mihály, Dévény István

pastedGraphic.pdf„A mi kincsünk akkora, hogy ésszel fel sem érhetjük. Hiszen ezért kell érte kemény harcban állnunk. Nem mondhatjuk tehát lekicsinylő hangon, mint ahogy a világ s némely balga lélek teszi, hogy nem kell a tantételeket olyan szigorúan venni, s miattuk a keresztyén szeretetet veszélyeztetni. Ha kisebb dolgokban – mondják – tévelyeg is valaki, de egyébként nagyjából egyetért velünk, hát engedjünk, s hunyjunk szemet a keresztyén testvéri egység kedvéért.
Nekünk nem kell az olyan béke és egység, amelyért Isten igéjét kellene elveszítenünk. Hiszen ezzel az örök életet is, és mindent elveszítenénk.
Ebben nem lehet engedni, sem a szeretet kedvéért megalkudni, hanem engedjen mindenki az igének – akár barát, akár ellenség. Mert nem külső, világi egységre kaptuk az igét, hanem örök életre. 
Majd teremt az ige egységet; ige nélkül  pedig úgysincs egység. 
Ne ajánlgasson hát nekünk senki olyan szeretetet, amelynek az ige vagy a hit volna az ára. Mert nem a szeretet, hanem az ige hoz örök életet, kegyelmet s minden mennyei kincset.”
(Az idézet a Luther Márton írásaiból összeállított, 
Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvből való)

 pastedGraphic_1.pdfpastedGraphic_2.pdf

„A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik.” (Albert Einstein)

pastedGraphic_3.pdf

„Vétkesek közt cinkos, aki néma.” (Babits Mihály)

pastedGraphic_4.pdf

„Az igazság megismerése folyamat, magasrendű aktivitást kíván, de a fölfedezés pillanatában a teljes nyitottság, elfogadás a feladat. Bármit ismerünk meg, annak igazságát nem mi teremtettük, vállalni kell az alkalmazkodást, alárendelődést. Aki erre nem hajlandó, akiben nincs meg az »elszenvedés« képessége, az szegényebben hal meg, mint ahogy született. Az ilyen ember szünet nélkül saját véleményét fedezi fel, de nem az igazságot. Gazdaggá csak az válhat, akinek van bátorsága ahhoz, hogy szünet nélkül keressen, aki elfogadja azt is, ami nem nagyon »tetszik« neki, ami ellen önző lénye tiltakozik. Keresni, amiről Beney Zsuzsa így beszélt: »Még mindig vándorúton érzem magam. Egy hangot keresek. Szeretném meghallani.«”

 (Dévény István: Gondolatok 99 szóról. Kairosz, Bp., 2010. 210–211. o.)

6. szám - A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig 2. rész - Az Ige mellett rovat

Az Ige mellett
“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, 
amely Istennek szájából származik” 
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig - 2. rész

„A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, 
hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor. 12,1) 

Az apostol a személyes alapelvek – ajándék, szolgálat, erőmegnyilvánulás – tisztázása után a közösségi szempontokkal folytatja gondolatait. Már ez a sorrend is tanítást rejt magában. Az egyes embernek ugyanis – aki természetesen az eklészia (kihívottak közössége) tagjainak tanítása által válhat tanítvánnyá (Hiszen „hitből hitbe” terjed az evangélium) –, mindenekelőtt Krisztussal kell közösségre jutnia ahhoz, hogy a közösség hasznos és szolgáló tagjává váljon. Ne tévesszen meg bennünket az, ha emberek kisebb vagy nagyobb csoportja összejár, együtt tölt el bizonyos időt. Nem eklészia ugyanis még az, ha – az ismert egyházi kifejezéseket felidézve – „sokan vagyunk; együtt vagyunk; együtt dicsőítjük az Urat”. Másképp megfogalmazva: közösségi életünk a próbája annak, hogy valóságos-e megtérésünk, hogy szolgáló lényekké váltunk-e. De hogyan is derül ez ki?

Az apostol gondolatmenete a következőképpen folytatódik:
„Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése”. (1Kor. 12:,7.; Gör. szümferó: összehoz, összeszed, összehord)
A korinthusi gyülekezetben ez éppen nem volt meg. Nem összehordták – egymást kiegészítve – ajándékaikat, nem a szolgálat valóságában éltek, hanem, amint azt már fentebb összegeztük, a gyülekezetben pártoskodás („Pálé, Apollósé” – 3,3–5), felfuvalkodás (4,18), gyermek értelem (14,20), leigázás és fölemésztés (2Kor 11,20) virult. S mindeközben sokan azt hitték, hogy „Krisztuséi” (2Kor 10,7)! 
Mindezek hátterén miért is helyezi középpontba Pál az ajándékok összehordását? Ez nem öncélú. Ha ugyanis a közösség így, ilyen módon tevékenykedik, ez annak a gyümölcse, hogy betölti rendeltetését. Tagjai közül „senki sem él önmagának”, mivel az evangélium szabadsága következtében az egyén immáron „Krisztussal együtt” jár. Az evangélium ugyanis hatalom, képesség, szabadság, lehetőség, erő. (Gör. exouszian, jelentése; vö. Jn. 1,:12: „Valakik befogadák őt, hatalmat ada azokanak, hogy Isten fiaivá legyenek)
Vigyázzunk! Ne a létező valóságból induljunk ki! Az evangélium ígéretei annak ellenére fennállnak és érvényesek, hogy még csak oly kevés esetben vannak betöltve!
Pál a gondolatmenet folytatásában hangsúlyozza: a Lélek ajándékai különböznek. Nem uniformizáltak. Továbbá minden embernek keresnie kell, fel kell ismernie, hogy Ő mit kapott.
„De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja”.
Ne akarjuk mi magunk „megcsinálni” magunkat, továbbá másokat se akarjunk mi használni a saját vagy közösségi elképzelésünk szerint! Akkor kerülhetünk a helyünkre Isten művében, ha felismertük és használjuk azon képességeinket, ajándékainkat, amelyeket Isten adott használatra. A teremtő az, aki szép rendben egybeszerkeszti az egész testet:
„Akiből az egész test szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

De milyen állapotban is volt ezzel ellentétben a korinthusi közösség?
Pál a levél folytatásában – az ihletett mintára való emlékeztetés után – más módszerhez folyamodik, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye. Hasonlatok segítségével kívánja világossá tenni, hogy a gyülekezet életében látható tünetek egy beteg, a mennyei mintától elszakadt közösség megnyilvánulási formái.
A test hasonlatát használva egy egyszerű, közérthető tényre hivatkozik:
„Mert amiképpen a test egy, és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok.”

Krisztus teste: akik „egy testté kereszteltettek meg”, akik „egy Lélekkel itattunk meg”. Ha ez így történt, hogyan lehet az, hogy ugyanezen közösség gyülekezetének tagjai a következőképpen nyilvánulnak meg:
„Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való”

„Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.”

Figyeljük meg, a betegség tünetei kétoldalúak lehetnek. Egyrészt az egyén függetlenülhet, válhat teljesen maga körül forgó személyiséggé. Másrészt a közösség egy vagy több tagja is hasonló beteg módon nyilvánulhat meg, amikor egy testvérének azt mondja, vagy akár érezteti vele, hogy „nincs rád szükségem”. A bűn titkának félreérthetetlen megnyilvánulásaival állunk szemben. Krisztus világában nincs ilyen.
„És amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek.”

Ahol Krisztus a fő, tagjai pedig ennek a tudatában élnek, ott szolgálat van. Ott az „alábbvalók nagyobb tisztességet” (12,24) kapnak, s „együtt szenvednek a tagok mind” (12,26). Pál a meghasonlott korinthusiak egyéni és közösségi tüneteiről őszintén beszélt. Aki nem ellenkezett, az felismerhette, hogy eltért a mennyei mintától. Ahogy Jézusnál is sokszor láthatunk példázatokat, példabeszédeket, Pál is a kívánatos cél, a belátás elérése érdekében használta e képies eszközöket.
A plasztikus ábrázolás, a test–tagok hasonlatrendszer részletezése mellett ugyanakkor újból és újból konkrét, nagyon pontos kifejezéseket is használ, amellyel néven nevezi a gyülekezet problémáit:
„Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”

A görög szövegben használt kifejezés félreérthetetlen. (A görög szkhiszma szó jelentése: szakadás, hasadás, meghasonlás, viszály, egyenetlenség. (Kiss-Daxer–Kiss-féle görög–-magyar szótár))
 Pál szóhasználata arra int bennünket, hogy a közösség tagjai, ha nem hordják össze képességeiket, akkor a fenti állapotban vannak. A szakadás tehát Isten eredeti céljához képest abban jött létre, hogy az Isten által adott, a Lélek által osztogatott képességek nem egészítik ki egymást „szép rendben”, nem tud egymást kiegészítve megnyilvánulni „Isten sokféle bölcsessége”. Sajnos, az általános (keresztény) szóhasználat az esetek nagy részében nem ezzel a tartalommal tölti meg e kifejezést…
 Mi milyen tartalommal töltjük meg?
A páli gondolaton meglepődve átnéztem az említett kifejezés szóhasználatát az Újszövetségben. Máté evangéliumában egy törvényszerűség elmagyarázásánál találkozhatunk vele először, amint az új posztó és az ócska ruha, az újbor és az ó tömlő kölcsönhatása következtében az utóbbi szétszakad.
 Törvényszerűség is tehát az, ha szkhiszma következik be. A korinthusi levél elején is azt olvassuk, hogy mivel veszekedések, viszályok támadtak köztük, ezek következtében szakadások  jöttek létre. A viszály légkörében ugyanis a nyilvánvalóan isteni lelki ajándékokat sem fogadják el! Vészesen szétszakad az, amit Isten összehordásra, elfogadás, befogadás céljával küldött népének. Amikor az a közhangulat, hogy „én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én Kéfásé, én meg Krisztusé”, ebben a légkörben az ember nem tud figyelni arra, ami a „rész szerinti ismeret”, csak hadakozik és pártoskodik. Mert a test vezérli. 
Később, a levél 11. fejezetében ezt olvassuk:
Mert először is, mikor egybegyűltök a gyülekezetben, hallom, hogy szakadások vannak köztetek; és valami részben hiszem is.
Ha a gyülekezetben bárki „jónak látja vitázónak, versengőnek lenni”,
 „bár ilyen szokásunk nincsen, sem az Isten gyülekezetének”
 – a kialakuló eredmény félelmetes: a rendszeres gyülekezeti alkalom károssá válik! Ahelyett, hogy építene, rombol. 
„Ezt pedig tudtotokra adván nem dicsérlek, hogy nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe.”

Minél több idő telik el egy gyülekezet életében ebben a démonikus légkörben, a rombolás annál mélyrehatóbb. 
De miről is szólt az apostol eddigi gondolatmenete? Arról, hogy a pártoskodás légköre megbánható, hogy a lelki ajándékok Istentől küldött és időszerű volta felismerhető. Hogy az eklészia visszatérhet oda, ahonnan kiesett: ad és elfogad. Szolgál, ugyanakkor épül hittestvérei által.
S mi történik akkor, ha mégsem következik be ez a kívánatos változás? Mi lesz e betegség eredménye, következménye? Az apostol e meglepő mondattal folytatja gondolatmenetét:
„Mert szükség, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek.”
Isten nem hárítja el a természetes következményeket, még ha azok ilyen döbbenetes következményekkel járnak is. Meglepő lehet, de ezt Pál egyenesen szükségesnek, törvényszerűnek nevezi. Az itt szereplő görög kifejezés azonban – amit Károlyi szintén szakadásnak fordít –, az előző állapot törvényszerű következménye. Ha ugyanis Isten népe tartósan a meghasonlás és a viszály (szkiszma) állapotában van, s azt nem tisztázva tölti szombatjait, „szelet vet, és vihart arat”.
Azon túl, hogy kárral gyűlnek össze hétről hétre (természetesen Isten nevében), a meghasonlás tartós konfliktusa kitermeli a magyarázatokat, indoklásokat és mentségeket (haireszisz). Az így létrejött légkörben be sem engedi azokat az információkat, amelyek kizökkenthetnék ebből a pusztító állapotból. Szentgyörgyi Albert gondolatait idézve:
„Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni. Ami pedig az embert vezeti, az egyszerűen a kívánság, az hogy jobban akar élni. Szóval az igazságot összekeverjük az előnnyel.”
 Az idézett 19. vers második felét se hagyjuk figyelmen kívül. Hogyan fordítja Isten jóra ezt a tragikus helyzetet? Megteremti a lehetőségét annak, hogy felismerjük, kik a kipróbáltak.
 Vizsgáljuk meg magunkat, ilyen válságokban hogyan gondolkodunk? Nem foglalkozunk egy határon túl a sokféle magyarázattal, s tulajdonképpen feladjuk a probléma megértésének és megválaszolásának igényét? Vagy pártos népként mi is egyeseket tagadunk, másokat pedig vakon követünk? Netalán botránkozunk? A menekülés, az énelrejtési mechanizmusok száma végtelen…
Ne feledjük Salamon tanácsát: 
„Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg.”
Vagyis: ideig-óráig virulhatnak ugyan az emberi magyarázatok és elképzelések, de azok homokra épített házhoz hasonlóak. Az igazi felismeréseknek kell megszületniük bennünk. Kérdésünk a válságok kapcsán: Miért engedi meg Isten mindezt? És hogyan válik, válhat mindez a javunkra?
Mert a válság esély a változásra.

2014. okt. 20.

6. szám – 2014. október – Köszöntő

Újra megérkezett az ősz, így mi is elmondhatnánk Ésaiás prófétával, némi szomorúsággal: „Elmúlt a nyár, elvégződött az aratás, de mi nem szabadultunk meg.” Nem szabadultunk meg, hiszen nem készültünk el, és még nem készítettük fel a ránk bízottakat Urunk eljövetelére. Sőt, inkább mintha valami természetfeletti dermedtség, varázslat telepedett volna ránk. Pedig Jézus lassan 170 éve várja, hogy elhívott népe, mint „az ég közepén lévő angyal”, betöltse küldetését, és elvégződhessék a „nagy aratás”, s a Gazda végre csűrbe takaríthassa beérett búzáját. Emberileg nézve úgy tűnik, inkább a konkoly borítja kékes virágával a búzamezőt, annyira, hogy az érlelődő búzakalászokból is alig látszik valami. 
Ennek ellenére az idők jelei mégis azt harsogják, a búza beérési ideje immár rövidre szabott. A Gazda eközben éber figyelmet fordít minden búzaszemre, a konkoly fojtogató jelenléte ellenére is – akár a világban, akár az egyházban. 
Számunk most következő írásai is azt bizonyítják, a keveset és a sokat is egyszerre látó szem, az őszinte sóhajokat és nyögéseket halló fül, a meg nem rövidülő kar mindig ott van, hol népe, szükségletét felismerve, megalázza magát. Ma még alig láthatóak azok, akik nem fáradtak-fáradnak bele, hogy imáikkal megmozdítsák azt a kart, amely a világokat is teremtette. 
A Kürtszó 6. számával buzdítjuk minden kedves testvérünket vigyázásra, ébredésre, másokért dolgozni akaró, Istentől jövő megújulásra, küldetésünk mielőbbi beteljesítésére.
A szerkesztők

Juhász Gyula: A várta

Fölégettem az összes hidakat, 
Egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem, 
Csak a magány s szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom 
És nem sírok a földi romokon.

Meghaltam sokszor és nem élek én. 
De mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom, 
Mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.


2014. júl. 21.

5. szám – Az Univerzum tanúságtétele a Teremtőről - Kitekintő rovat

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
(József Attila: Téli éjszaka, részlet)


Az univerzum tanúságtétele a Teremtőről

A végidőben hirdetendő hármas angyali üzenet egyik döntő tétele a Teremtő imádására való felszólítás (Jel 14,7). Tudjuk, hogy mennyire időszerű ez az üzenet. Napjainkra maradéktalanul beteljesedett a Péter apostol levelében foglalt kétezer éves jövendölés: „Az utolsó időben gúnyolódók  támadnak… [akik] készakarva nem tudják”, hogy minden Isten szavára teremtetett (2Pt 3,5). Nemcsak a vallástalan és magukat ateistának valló emberekre jellemző ez a viszonyulás a keresztények által nagyjából egészen a 19. század közepéig egyetemlegesen vallott teremtéshithez, hanem most már a keresztény egyházak, sőt a hitvalló keresztények többségére is. 
Változatlanul hangzik ugyan a keresztény ókorból származó Apostoli hitvallás (népszerű nevén: a „Hiszekegy”) erre vonatkozó tétele – „hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében” – csaknem valamennyi keresztény felekezet istentiszteletén, de átértelmezik az isteni teremtés mibenlétét. Kétféleképpen próbálják összhangba hozni a Biblia teremtésről szóló tanítását, illetve a korábbi keresztény felfogást és a modern kori evolúciós elméleteket, amelyeket a széles tömegek ma már általánosan tudományos világmagyarázatként fogadnak el. A katolikus verzió így hangzik: Isten az önfelülmúlás képességével teremtette az anyagot, amiből aztán minden kifejlődött. A protestánsok szerint: A Biblia megmondja, hogy ki teremtette a világot, a természettudomány pedig megmondja, hogyan teremtette. Egy példa arra, hogy a legtöbb mai keresztény mennyire kiegyezik az evolúciós elméletekkel:
Egy evangélikus gimnáziumban tanító biológia–kémia szakos tanár vallomása: „Számomra azok a gondolkodók a legelfogadhatóbbak, akik rámutatnak, hogy a természettudomány és a teológia ugyanazt a valóságot más célból, más eszközökkel vizsgálja… A kérdések megválaszolása szempontjából közömbös, hogy egy faj melyik másikból éppen mikor alakult ki, vagy hogy melyik kontinensen találták meg a homo sapiens maradványait… Egyházi iskolában tanító biológiatanárként nagyon fájdalmasan érint, hogy egyházunkban is sokan vannak, akik Darwin munkásságát és az arra épülő tudományos modellt a keresztény hittel összeegyeztethetetlennek tartják.” (Kézdy Edit: Miért félünk Darwintól? Credo, 2009/1–2. sz., 14. o.)

Látjuk tehát, hogy mennyire szükséges teljesítenünk azt a megbízatást, hogy a Teremtőről és a teremtésről szóló bibliai tanítást hallhatóan és elgondolkoztatóan megszólaltassuk a mai emberek, sőt a mai keresztények számára. El kell ismernünk, hogy ehhez a feladathoz érdemben szinte még hozzá sem fogtunk. A szombatról való bizonyságtételünk például csak egy lábon áll, ha azt bizonygatjuk, hogy ez volt az eredeti, Isten által rendelt nyugalomnap, és hogy a Tízparancsolat, valamint Jézus tanítása és példaadása szerint változatlanul érvényes ma is. Mindenekelőtt a teremtés emlékünnepeként kell bemutatnunk a szombatot, és ehhez a teremtés bibliai értelemben vett valóságát kell nyilvánvalóvá tennünk. Ez a másik, sőt elsődleges erős oszlopa a szombatról való bizonyságtevésünknek. 
Ezért figyelemmel kell kísérnünk a természettudomány újabb és újabb eredményeit is, és örülhetünk annak, amikor ezekkel is alátámaszthatjuk a bizonyságtételünket. Semmiképpen nem azt értem ezen, hogy bárkivel is vitázni kezdjünk, és úgy lépjünk fel, mintha nagyon jártasak lennénk a természettudományokban. A tudományos eredményeket közérthetően, ismeretterjesztő szinten tolmácsoló cikkekre, könyvekre utalok itt, amelyeket laikusként mi is és mások is érthetnek. Ezekben találunk olyan részleteket, amelyekre nyugodtan hivatkozhatunk, mert nem mi tudálékoskodunk velük. Sokszor találkozunk olyan kijelentésekkel, amelyek nyilvánvalóak, ezért nem szükséges nekünk értelmezni őket, amelyekhez alig van mit hozzátennünk. 

Példaképpen idézek egy frissen megjelent cikkből, amelyet Frei Zsolttal, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem atomfizikai tanszékének tanszékvezető professzorával folytatott beszélgetés alapján állított össze a cikk szerzője. (Ötvös Zoltán: Ülünk a mazsolán – minél többet tudunk az univerzumról, annál több a kérdés. Népszabadság, 2014. január 11.)
„Gondoljunk egy mazsolával megszórt rétestésztára úgy, hogy az egyik mazsolán mi ülünk. Ahogy nyújtjuk a tésztát, a mazsolák egyre távolabb kerülnek egymástól, a közelebbi lassabban, a távolabbi mazsola gyorsabban távolodik. Ugyanez az érzetünk, ha bármelyik mazsolára ülünk. Tőlem távolodik minden. És minél távolabb van valami, annál gyorsabban távolodik. Valahogy így tágul az univerzum is. De nem tudjuk, hogy honnan indult a tágulás, nem tudjuk, hogy mekkora az univerzum az általunk látott horizonton kívül. Fizikai módszerek ennek meghatározására nincsenek… 
A jelenlegi általános vélemény szerint az univerzum gyorsulva tágul. De ez a tágulás nagyon ki van centizve. Ha az univerzumban egy százalékkal több anyag lenne…, összezuhan a világegyetem. Ha egy százalékkal kevesebb anyag van benne, akkor minden matéria homogén módon szétfröccsen, és nem alakulhatnak ki lokális összehúzódások, galaxisokkal, Nappal és Földdel. Lenyűgöző az a finomhangolás, amelynek eredményeként megszületett ez a világ. De mi hangolta be ezt a rendszert?  
… Mai ismereteink alapján a látható anyag a világegyetem mintegy 4 százalékát, a láthatatlan tömeg 23 százalékát, a sötét energia pedig 73 százalékát teheti ki. Azaz, meglehetősen keveset tudunk az univerzumot felépítő anyagokról, energiákról.” 

A magunk részéről már csak az alábbiakat tehetjük hozzá a fentiekhez: Mi tart vissza embereket attól, hogy a fenti, kiemelt kérdéseket akár így tegyék föl: Ki volt a tágulás elindítója? Ki hangolta be ezt az egész „finomhangolt” rendszert? A legújabb tudományos eredmények alapján nem volna-e kézenfekvő feltenni a kérdést: Talán mégiscsak létezik egy intelligens Teremtő, aki minden természeti törvény Alkotója, és aki mindennek az eredete?

Nekünk pedig, akik kétely nélküli hittel elfogadjuk a Szentírás teremtésről szóló kijelentéseit, nem volna-e okunk sokkal mélyebb tiszteletre, alázatra, csodálatra és engedelmességre Teremtőnk iránt, amikor olyan kijelentéseket olvasunk, mint a fentiek? Egy zsoltárigével zárom e cikket: 
„Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi Alkotónk előtt.” (Zsolt 95,6)
F. T.

pastedGraphic.pdfA képen a grafit kristályrácsának egy részlete látszik. A szénatomok homályos pontok. 
Ma ezt látjuk az atomi világból.




„Az ateizmusnak egy kieszelője sem volt természettudós. Valamennyien középszerű filozófusok voltak. A modern fizika szükségszerűen Istenhez vezet el bennünket, nem pedig távolra visz.” 
(Sir Arthur Stanley Eddington asztrofizikus)

„Az első korty a tudomány poharából ateistává tesz. A pohár alján pedig ott van az Isten!”
 „A Kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható és mindentudó lény tervében születhetett meg. Ez mindörökre a legnagyobb felismerésem.”
„Tudásunk egy csepp, amit nem tudunk, az egy egész óceán.”

(Isaac Newton)

5. szám - Ki tartja fenn a köteleket? - Bizonyságtételeket olvasva

A Bizonyságtételeket olvasva
Ki tartja fenn a köteleket?

1868 augusztusában Battle Creekben tartózkodva azt álmodtam, hogy jókora tömegben vagyok. A tömeg egy része utazásra készült. Színültig megrakott szekerekkel indultunk útra. Amint haladtunk, az út emelkedni látszott. Az egyik oldalán mély szakadék tátongott, a másikon pedig sima fehér fal nyúlt a magasba, mintha bevakolták volna.

Továbbhaladva az út egyre keskenyebb és meredekebb lett. Egyes helyeken annyira összeszűkült, hogy beláttuk, lehetetlen kocsikon utaznunk tovább. Kifogtuk a lovakat, a poggyász egy részét átrakva a lovakra, lóháton folytattuk az utat. Az ösvény még keskenyebb lett. Kénytelenek voltunk a falhoz simulni, nehogy a mély szakadékba zuhanjunk. A lovakra rakott málha azonban a szakadék felé taszított minket. Attól tartottunk, hogy a mélybe bukunk és összezúzzuk magunkat a sziklákon. Levágtuk hát lovainkról a málhát, ami aztán a mélybe hullott. Lóháton folytattuk utunkat, olykor halálra rémülve a keskenyebb helyeken, hogy elveszítjük az egyensúlyt, s a mélybe zuhanunk. Ilyenkor mintha valaki kantáron fogta volna a lovakat. Mintha átvezettek volna a veszélyes szakaszon.
Amint az ösvény tovább szűkült, úgy határoztunk, hogy veszélyes lenne a további lovaglás, ezért hátrahagytuk a lovakat, s gyalog, libasorban folytattuk az utat, egymás lábnyomába lépkedve. Itt vékony kötelek lógtak a hófehér fal tetejéről. Ezeket megragadtuk, hogy segítsenek megtartani egyensúlyunkat. Ahogy továbbhaladtunk, a kötelek is velünk jöttek. Végül az ösvény annyira keskeny lett, hogy biztonságosabbnak véltük, ha mezítláb folytatjuk az utat. Kis ideig így haladtunk. Rövidesen jobbnak láttuk, ha harisnya nélkül megyünk tovább. Ekkor azokra gondoltunk, akik nem szoktatták magukat a nehézségekhez. Hol lehetnek most? Nem láttuk őket a csoportban. Minden változásnál néhányan hátra- maradtak, s csak azok folytatták az utat, akik már előbb megszokták a nélkülözéseket. Az úton kiállt nehézségek csak serkentették őket, hogy haladjanak előre.
Egyre növekedett a veszély, hogy lezuhanunk az ösvényről. Bár szorosan a falhoz simultunk, mégsem találtunk biztos támaszt a lábunknak. Ettől kezdve csaknem teljes súlyunkkal a kötelekre nehézkedtünk. Megértettük: Fentről tartanak minket! 

A keskeny ösvényen haladó egész csoport ezt ismételgette. Megremegtünk, amikor a mélységből hangos jókedv és tivornyázás hangjai ütötték meg a fülünket. Hallottuk a káromkodást, az ocsmány tréfát, az alantas, gyalázatos nótázást. Fülünkbe zengett az induló és a tánczene hangja. Hallottuk a zeneszerszámok hangját, a harsogó hahotázást, amint átkozódással, keserű zokogással vegyült, s csak még eltökéltebben igyekeztünk fennmaradni a keskeny, nehezen járható ösvényen. Most már szinte mindig teljes súlyunkkal a köteleken csüngtünk.
Észrevettem, hogy a szép fehér falon vérfoltok virítanak. Bántotta a szememet, hogy így elcsúfítva láttam a falat. Azonban ez az érzés nyomban el is tűnt. Rájöttem, hogy ez nem is lehetne másképp. Mert akik utánunk jönnek, látni fogják, hogy mások is végigjárták már a keskeny, nehéz utat előttük. Megértik, hogy ha mások előttük haladtak itt, ők is képesek rá, s amikor vér serken a lábukból, nem csüggednek el, hanem amint látják a falon a vérnyomokat, tudni fogják, hogy mások is elviselték ezt a fájdalmat.

Végül széles hasadékhoz érkeztünk, ahol ösvényünk véget ért. Nem volt már semmi, ami irányítaná lábunkat, semmi, amire léphettünk volna. Teljesen a kötelekre kellett hagyatkoznunk, amelyek addig egyre vastagodtak, míg derékvastagságúvá nőttek. Itt egy ideig tanácstalanná váltunk, és elcsüggedtünk. Félénk suttogással kérdeztük egymást: Mi tartja fönn a köteleket? Férjem közvetlenül előttem haladt. Kövér izzadságcseppek peregtek arcáról, nyak- és homlokerei kétszer olyan vastagok voltak, mint azelőtt, és elfojtott, kínos nyöszörgés hangzott ajkáról. Az én arcomról is csurgott a verejték, és olyan gyötrelmen mentem át, mint még soha. Félelmetes tusa állt előttünk. Ha itt csődöt mondunk, hiába viseltük el az út nélkülözéseit.
Előttünk, a hasadék szemközti oldalán szép zöld pázsit terült el. Bár napot nem láttam, mégis ragyogó, selymes, színaranyhoz, ezüsthöz hasonló fénysugarak árasztották el a pázsitot. Életem folyamán semmit sem láttam, ami e mező szépségéhez és dicsőségéhez fogható lett volna. 
Elérjük-e a célt? Ha a kötél elszakad, menthetetlenül elveszünk. Újra felhangzott a kérdés: Ki tartja fönn a köteleket? Pillanatra haboztunk, hogy megkockáztassuk-e, majd beláttuk: Egyedüli reménységünk, ha teljesen a kötélre hagyatkozunk! Ez volt a támaszunk végig a nehéz úton. Most sem fog cserbenhagyni bennünket. Mégis tovább tétováztunk és gyötrődtünk. 
Akkor elhangzott a mondat: Isten tartja a kötelet. Nincs mitől rettegnünk. A mögöttünk jövők is elismételték e szavakat, s hozzáfűzték: Isten nem hagy cserben. Hisz eddig is biztos kézzel hordozott.
Ekkor férjem átlendítette magát a félelmetes hasadékon túl fekvő gyönyörű rétre. Én is azon nyomban követtem. És milyen megkönnyebbülést és Isten iránti hálát éreztem! Hangokat hallottam, amint diadalmasan magasztalták Istent. Boldog voltam, tökéletesen boldog. Fölébredtem, és éreztem, hogy minden idegszálam reszket a nehéz útszakaszon elviselt aggodalom miatt. 

Az álomhoz nem kell magyarázat. Olyan mély benyomást tett rám, hogy valószínűleg minden mozzanata élénken megmarad bennem, míg lesz emlékezetem.

(Ellen G. White: Bizonyságtételek. II., Jelentőségteljes álom c. fejezet) 

5. szám - A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig 1. rész - Az Ige mellett rovat

Az Ige mellett
“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, 
amely Istennek szájából származik” 
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig

„A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai, 
hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor. 12,1) 

Hogyan alakulhatott ki olyan helyzet a Szentlélek kiáradásának korában, az apostolok vezetése és tanítói munkája mellett egyes gyülekezetekben, már Krisztus után néhány évtizeddel, hogy ilyen alapvető kérdésben kell Pálnak levelet írnia korinthusi testvéreinek – tehetjük fel a kérdést. Ebből adódik a következő felvetés: hogy gyógyítható e probléma?
Mindenekelőtt a tény, hogy Pál nem várt az alkalmas időre a Korinthusba utazással, hanem levélben kereste meg testvéreit, arra utal, hogy a gyülekezet problémáit nem halogathatta. Azonnali diagnózisra, terápiára, felhívásra, ihletett útbaigazításra volt szükségük. A korinthusi közösség problémáinak jelentősége messze túlmutatott annak tünetein.
 A kérdés kifejtése egy emlékeztetéssel kezdődik: „Voltatok [nem régen] népek,  vezettetvén vezettettetek a néma bálványokhoz.” (1Kor. 12,2) Mire kívánta Pál visszaemlékeztetni testvéreit azzal a pedagógiai eszközzel, hogy előéletük sokistenhitére hivatkozott? Miért hangsúlyozza, hogy e bálványok némák? Később a válasz egyértelmű lesz.
Az alapprobléma részletezése és felépítése a 12,4 verstől így kezdődik:
„A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek.”
Az Istentől kapott lelki ajándékok különbözősége: e tényre való emlékeztetéssel kezdődik Pál rendszerezése. Nyilván azért, mert a gyülekezet nem erre figyelt, nem ezzel volt elfoglalva! A gyülekezet minden tagja más és más ajándékot kap, mint ahogy a tálentumokat is a gazda kinek-kinek „erejéhez képest” adja: vagyis a teremtő bölcsessége a fedezete annak, hogy kinek-kinek mit és mennyit ad.
Ehelyett a korinthusi gyülekezetben pártoskodás („Pálé, Apollósé” – 3,3–5), felfuvalkodás (4,18), gyermek értelem (14,20), leigázás és fölemésztés (2Kor. 11,20) virult. S mindeközben sokan azt hitték, hogy „Krisztuséi” (2Kor. 10,7)!
A Krisztustól való láthatatlan eltávolodás, amely szinte észrevétlenül jöhet létre, nagyon is látható gyümölcsökkel bír. E gyümölcsök egyike az a beteg közösségi tünet, amikor keresztény emberek egymást kezdik mércének tekinteni. A vezető parancsolni kezd, a vezetett pedig másokat követ. Elfelejtkezve arról, hogy egymásra tekintés helyett keresni kellene azt, amit a Mester adott, és amerre Ő mutat. Ellen White 1875-ben például ezt írta: 
„Egyéni felelősségérzetre van szükség… kórházunkban, a kiadóban és az iskolában… hogy őket mire utasította Jézus…”
„A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr.”
Tálentumok - mindenkinek más adatott...
A folytatás érthető, a következtetés levonása szükségszerű: a különböző ajándékokkal bíró testvérek szolgálata is különbözik!
Milyen egyszerű a képlet! Isten népe ne egymáshoz idomítsa hittestvéreit, ne mi akarjunk szerintünk fontos feladatokkal megbízni másokat! Ehelyett: 
keressük együtt azt, hogy Isten kinek-kinek milyen ajándékokat adott (vö. pl. a tálentumok példázatával);
ebből következik, hogy a kapott képességekkel jó sáfárként gazdálkodjunk. Azokat használatra, nem elásásra kaptuk. 
Ne felejtsük el, a kora keresztény korszakban is történt – a jó szándék vitathatatlansága mellett is – tévedés a szolgálatokra megbízás vonatkozásában: imádsággal, sorsvetéssel hívták el, majd szentelték fel a szolgálatra Mátyást, azonban Isten nem őt választotta apostolnak. E legjobb szándékú választás a példája annak, hogy „különbség van a cselekedetekben  is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben”.

Az ajándékok harmadik jellemzője jelenti a legnagyobb meglepetést: különbség van a szolgálatok között abban is, hogy hatásuk, erőmegnyilvánulásuk is különböző! 
E szempont úgy egykor, az olimpiák Görögországában, mint ma, modern korunkban is teljes meglepetés és fontos aktualitás! Ne feledjük, akkor (mint ma is) a rendkívüli teljesítmények heroizálása általános volt. A siker, a teljesítmény, a többieknél is nagyobb bajnoki eredmények képezték, képezik a hírt, illetve sokak számára az elérendő célt.
Milyen nagyszerű, hogy az evangélium Istene belső értékrendje szerint mér mindenkit! Arra figyelmeztet, hogy a kevesebb tálentumostól kevesebbet vár a mennyei bíró. Csakhogy mivel mi, emberek, csak azt látjuk, „ami a szemünk előtt van”, azt hisszük sokszor, hogy aki többet tett, az értékesebbet is hozott létre, illetve maga az ember is értékesebb. A teljesítmény nagysága az, ami sokszor elkápráztat minket.
Mátyás példájánál maradva: bizonyára őszinte hívő volt, de lelki ajándék és erőmegnyilvánulás vonatkozásában nem apostol! 
Összegezve: Keressük ajándékainkat! Hittestvérek ebben tudatosan segítsék egymást. Biztosan kaptunk képességeket, ajándékokat. Ebből fakadóan megtalálhatjuk szolgálatunkat is, hisz a kettő szervesen összefügg. Az ígéret szerint „előre el van készítve, hogy abban járjunk”. 
Végül, ha elkezdjük végezni munkánkat, ne egymáshoz mérjük magunkat, mert az biztos tévútra vezet. Mennyi gőg, mennyi kisebbrendűségi érzés jött létre e mennyei szempont figyelmen kívül hagyása miatt!
A fejezet a 7. verssel a következőképpen folytatódik:
„Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése.”
Pál a Lélek megnyilvánulásának összehordásáról beszél. Amíg az előző néhány gondolatban az egyén hitbeli eszméléséről, a valóságos megtérés következtében kialakuló döntő tapasztalatról, tulajdon ajándékainak felismeréséről, használatáról volt szó, addig most ennek folytatására, egy közösségi szempontra terelődik a figyelem. A különböző lelki ajándékokat össze kell hordanunk. A tálentumok példázatát ismét felidézve a gazda birtokolt mindent, szolgái pedig csak egy-egy részt kaptak. Hitbeli közösségünk valósága ott kezdődik, amikor a megtért, lelki ajándékaikra eszmélt tanítványok már nem maguknak élnek, hanem tudják, hogy ezek az ajándékok egymást kiegészítő jellegűek. Ha pedig követjük a Mester parancsát, s azokat összehordjuk, „kiábrázolódik bennünk a Krisztus”.

A sorrend azonban nem megkerülhető: először tanítvánnyá kell válni, s említett ajándékaink tudatában, azok használata esetén kezdődhet el a mennyei minta szerinti ekklésia építése. Vagyis szolgálatunk. Hiába jön ugyanis össze egy sereg ember, akár hétről hétre, ha a személyes hit, az ebből fakadó személyes szolgálat nem működik! Ne feledjük, a tisztségekre alkalmas emberek megkeresése és megbízása az ekklésiában tulajdonképpen azzal az igénnyel történik, hogy Isten kinek-kinek milyen ajándékot adott, s kit is készített fel egy-egy feladat megfelelő ellátására. Amikor a lelki ajándékok egymást kiegészítő és az egész közösséget gazdagító összehordása helyett a különböző tisztségek kerülnek a figyelem középpontjába, akkor már egy válságjelenséggel állunk szemben…

(Folytatjuk)
Balogh Gábor