2017. jún. 2.

15. szám – Gondolatok a lutheri reformációról – Reformáció 500.

Gondolatok a lutheri reformációról

A reformáció kezdetének 500. évfordulója különböző gondolatokat vethet fel bennünk, melyek rendkívül időszerűek egész világunk, de gyülekezetünk állapotára nézve is. Érdemes ezek közül néhányat reflektorfénybe állítanunk, és szembesülnünk velük.
95 tétel
Ha valaki végignézi a reformáció elindulását, kifejlődését és kétségtelen eredményekhez jutását, felteheti a kérdést: hogyan is mehetett ez végbe, amikor a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy itt valamilyen változás fog útjára indulni? 1512–17 között ülésezett az V. lateráni zsinat, melynek során dogmává tették a lélek halhatatlanságát, kijelentették, hogy az egyházban a legtökéletesebb rend honol, visszavonták a konstanzi zsinat ama tételét, hogy a zsinat áll fölötte a pápának, és újra azt helyezték hatályba, hogy a pápa szava a zsinatot is felülhaladja. Ezen önelégült és büszke tanácskozás befejeződésére néhány hónappal Luther kiszögezte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára.
A búcsúcédulákat már Wycliffe is helytelenítette a 13–14. században, Husz János rendkívül élesen bírálta gyakorlatát a 15. század elején. Hogyan lehetséges, hogy Luther hasonló fellépésére már nem születhetett olyan válasz, mint a korábbi reformátorokéra: Wycliffe csontjait kihantolták, Huszt életében megégették. Miért nem tették ezt Lutherrel is? Tetzel János, Eck és mások is ugyanazt a halált kérték fejére, hogyan lehetséges, hogy mégsem vihették véghez? Amikor az Ellenség támad, nem szabad szem elől veszítenünk, hogy Istennek számtalan eszköze van, mely működésbe léphet védelmünkre. Vegyük számba ezeket Luther és önmagunk esetében is.
Luther 95 tételével elsősorban az európai egyetemekhez fordult. A fellépése előtti évtizedekben nem kevesebb, mint huszonöt ilyen intézmény született meg Európában. A valdensek, a wycliffiták, a lollardok és a husziták idejében még közel sem volt ilyen állapot, szavuk elszigetelten maradt meg kiáltó szóként a pusztában, nagyobb nyilvánosságot az előző évszázadokban nem kaphattak. Luther még az Ágoston-rendi konventet is meg tudta nyerni a Heidelbergi Disputációval, és volt olyan rendtársa is, aki Heidelberg felé utaztában élesen ellentmondott neki, hazafelé menet azonban szíve mélyéből belátta a hit általi megigazulás igazságát. (Ez egyébként az az Usingen nevű tanára volt, aki Erfurtban még megfeddte Luthert a Biblia-olvasásért.) 

2017. jún. 1.

15. szám – Szolgálunk vagy szórakoztatunk? – Időszerű gondolatok rovat

Szolgálunk vagy szórakoztatunk?

Egy tévtanítás kezdett beszivárogni a hitvalló keresztények soraiba, méghozzá olyan hallatlanul durva módon, hogy ezt még a legrövidlátóbbaknak is észre kellene venniük. A Sátán ravaszul rászedi a gyülekezeteket azzal, hogy a megbízásuk: szórakozást felkínálni az emberek megnyeréséért. Emiatt a gyülekezetek bizonyságai egyre inkább ellaposodtak. A puritánok még pontosabban fogalmaztak: az emberek érdektelenek lettek, és a világi befolyásokat nem vették már olyan tragikusan, és ezt egyes gyülekezetek eltűrték. Ma már hivatalosan is alkalmazzák, úgy érvelve, hogy így nagyobb tömegeket érhetnek el.

Ellenvetésként

Először is: az írásban sehol sem olvasható, hogy a keresztény közösség feladatai közé tartozna az emberek szórakoztatása. Amennyiben ez mégis hozzátartozna a szellemi tevékenységhez, akkor ezt Krisztus nem említette volna? Ő ezt mondta: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) Ez eléggé érthető. Éppen ilyen érthető lett volna, ha ehhez még hozzáfűzi: „És azoknak, akik az evangéliumot nem kellő érdeklődéssel fogadják, ajánljatok fel szórakozást.” De ilyen szavakat sehol sem találunk. Úgy tűnik, hogy ilyesmire nem is gondolt.
Vegyünk egy másik igehelyet: „Ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus Testének építésére.” (Eféz 4,11–12) Hová soroljuk be a mókamestereket? A Szentlélek nem említi őket. Miért üldözték a prófétákat: mert megnevettették az embereket, vagy mert vonakodtak ettől?
Másodszor: a szórakoztatás felkínálása közvetlen ellentétben áll Krisztus és mindegyik apostol tanításával és életével. Mi volt a gyülekezet álláspontja a világgal szemben? „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13), nem pedig vattacukorja. A sót elutasítják, (örömmel) le sem nyelik. Rövid és kemény volt a kijelentés: „…hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” (Mt 8,22) Jézus ezt szent komolysággal értette. Ha Krisztus több vidámabb és kellemesebb elemet épített volna be a prédikációjába, akkor az nem ártott volna a népszerűségének (a Jn 6,60–69-ben olvasható esetnél). Arról nem olvastam, hogy ezt mondta volna: „Szaladj utánuk, Péter, és mondd nekik, hogy holnaptól egészen új stílusban tartunk istentiszteletet, attraktív módon, rövid prédikációval. A népnek egy kellemes estét fogunk szerezni. Mondd el nekik, hogy biztosan igen jól fogják magukat érezni. Siess, Péter, nekünk az embereket valahogy ide kell gyűjtenünk!”

15. szám – A tíz szűz példázata – Bizonyságtételek rovat

A tíz szűz példázata
Ellen White írásainak tükrében
– Tíz kérdés önvizsgálatra –
Az „idők jeleinek” legfrissebb eseményei és közösségünk válsága a próféciák még alaposabb kutatására irányíthatják figyelmünket. Ez viszont a számunkra legnagyobb kérdésig vezet: a jelenleg világszerte aggasztó állapotban lévő Isten egyháza miként lesz képes betölteni egyre sürgetőbb küldetését? Vajon hogyan és kik által tudja „elkészíteni az utat” Jézus másodszori eljövetele előtt? Hogyan segíthet e „feszítő” kérdések megválaszolásában Jézus tíz szűzről elmondott példázata? 
A példázat mélyebb megértéséhez hívjuk „kalauzként” Ellen G. White írásait, és alkalmazzuk azokat „tükörként”, hogy a szüzek két csoportja közül jelen állapotunkban melyikhez hasonlíthatunk inkább, és tegyük fel a kérdést, változtathatunk-e még ezen?

1. Értelmezhetőek-e Jézus nagy apokaliptikus beszédében az „idők jelei” folytatásaként a 24–25. fejezetekben a végidő egyházáról elmondott példázatai? Mikor teljesedett be elsőként a történelemben a tíz szűzről szóló példázat?
Ellen G. White Korszakok nyomában című könyvében a következőket olvashatjuk: „»Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz…« (Mt 25,1) E példázatban Jézus az utolsó napokban élő egyházat mutatja be. Ugyancsak erről van szó a 24. fejezet végén (a 45–51. versekben). Jézus egy keleti menyegző eseményeivel illusztrálja azt, ami az egyházzal történni fog.” (A beteljesedett próféciák c. fejezetből.)
„Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, akik elővéve az ő lámpásaikat, kimentek a vőlegény elé. Öt pedig közülük eszes volt, és öt bolond. Akik bolondok voltak, mikor lámpásaikat elővették, nem vittek magukkal olajat. Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vittek az edényeikben. Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadtak, és aludtak. Éjfélkor pedig kiáltás lett: Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe!” (Mt 25,1–6)

2. A nagy adventmozgalom idején, az 1800-as évek elejétől 1844-ig teljesedtek elsőként a történelemben a példázatban vázolt események. Hogyan jellemezte már ekkor a tíz szűz két csoportját Ellen G. White „Korszakok nyomában” c. művében? Vajon jelen állapotunkban ma magunkat melyik csoporthoz sorolhatnánk? Miképpen helyez hangsúlyt a leírás az egyéni „elkészülésre”?
„A hívők felismerték, hogy a vőlegény jövetele Krisztus eljövetelét szemlélteti, miként azt az első angyal üzenete meghirdette. A Krisztus közeli eljövetelének hirdetése alatt végbemenő hatalmas reformáció megfelelt annak a kijelentésnek, hogy a szüzek »kimentek a Vőlegény elé«. Ebben a példázatban, akárcsak abban, amelyet Máté 25. fejezetében olvashatunk, két osztály van. Mind a kettő vette a lámpását, a Bibliát, és fényénél elindultak a Vőlegény elé. »Akik bolondok voltak, mikor lámpásaikat elővették, nem vittek magukkal olajat; az eszesek… lámpásaikkal együtt olajat vittek az ő edényeikben.«

15. szám – Dániel könyve 5-6-7. fejezete – Ige mellett rovat

Üzenetek Dániel könyvéből – 5-6-7. fejezet

Aki Dániel könyvét nem ismeri, a kereszténység és a világ történelmét nem ismeri – hangoztatta Isaac Newton a 18. században, aki Dániel és Jelenések könyvéről könyvnyi magyarázatot hagyott maga után. Már Josephus Flavius megjegyezte, hogy az ószövetségi próféták közül a zsidók különös becsben tartják Dánielt, mert nemcsak jövőbeli eseményeket jövendölt meg, hanem azok bekövetkezésének pontos idejét is. Valóban, Dániel könyvében idői próféciák találhatók 2300, 1335, 1290, 1260 és 490 évről, ezek közül az 1260 évről szólót Jelenések könyve ötször is visszaidézi.
Sokan úgy gondolják, Dániel könyve jelképeinek sokasága miatt nehezen érthető, erre azonban rácáfol Jézus Krisztus visszahivatkozása, aki a világ­történelem utolsó négy rövid szakaszáról szóló nagy apokaliptikus beszédében egyszerűen így hivatkozott az ószövetségi prófétára: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24,15)
Jézus Krisztus továbbá Dániel könyvéből kölcsönözte az „Isten országa” és az „Emberfia” kifejezéseket is. Egyik legrövidebb példázatában, a kősziklára esés példázatában Dániel könyve 2. fejezetét vette alapul (Mt 21,42–44).
5. FEJEZET

A nabukodonozori birodalom egyre alább hanyatlott. Mikor az egyik uralkodó, Nabonid idegen ország meghódítására távozott el, hatalmát megosztotta Belsazárral, aki következetesen csak másodiknak mondhatta magát az országban, ezért ajánlhatta fel e történet szerint Dániel prófétának a harmadik helyet a birodalom vezetésében. Az utóbbi évszázadokban sokáig kétségbe vonták e fejezet hitelességét, amikor azonban az 1920-as években Nabonid létére fény derült, a Bibliát támadó érvelések is elcsitultak. 
E fejezet az Újbabiloni Birodalom legvégső napjait írja le. A költséges építkezésekbe és tivornyázásokba merült főrangú réteg azért volt elbizakodott, mert az Eufrátesz folyóra épült főváros az idegen hatalmak előtt meghódíthatatlannak tűnt. Ezért hívott össze nagy lakomát Belsazár király ezer főembernek, akik előtt maga is mértéktelen ivászatba merült. A borozás közben előhozatta a Nabukodonozor által Jeruzsálemből Babilóniába hurcolt templomi edényeket, hogy abból igyanak a meghívottak, valamint a király feleségei és ágyasai. Miközben lerészegedtek, dicsérték a különböző anyagokból készített bálványistenségeket.
Mialatt mulatoztak, a király palotájának meszelt falán egy kézfej tűnt fel a gyertyatartóval szemben, és írni kezdett. A szokatlan jelenséget látva a király megrémült és varázslói után kiáltott. A rejtélyes szavak értelmét tudakolta tőlük, amelyeket a kézírás a falon hagyott. Mindent megígért a megfejtőnek, még azt is, hogy mint harmadik parancsolhat az országban. A király bölcsei azonban ezúttal sem tudták a szavak értelmét megfejteni a királynak. Hatalmas zavarodottság lett úrrá a főembereken. A zűrzavart a királyasszony oldotta fel, amikor Belsazár elé idézte, hogy itt él közöttük egy Dánielnek, babiloni nyelven Baltazárnak nevezett héber férfiú, akiben „tudomány, értelem, álmoknak magyarázata és titkok megjelentése találtatik”. Ekkor elküldtek Dánielért, és neki is mindent felajánlva tudakolták a szavak értelmét. 
Dániel visszautasította az ajándékokat, mindazonáltal az írást elolvasta, majd az értelmét a király elé tárta. Bizonyságot tett Nabukodonozorról, az ő országlásáról és jelleméről. Felidézte hét évig való megháborodását is, mivel nem ismerte el Isten teremtő és gondviselő hatalmát. Szembesítette Belsazárt mint leszármazottját, hogy ő, noha mindezeket tudta, nem alázta meg a szívét. Istennel való gőgös szembefordulását a templomi edények megszentségtelenítésével tetézte. Ezért jelent meg számára ez az írás: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ezek a szavak röviden azt jelentették, hogy Isten számba vette országlásának idejét, és véget vet annak, mivel „megméretett a mérlegen, és híjával találtatott”. Azt is tartalmazta még a jövendölés, hogy a babilóniaiak birodalma elosztatott, és átadatott a médeknek és a perzsáknak. Belsazárnak el kellett ismernie e szavak igazságát. Dánielt az ország harmadik emberévé tette, és mindezt közhírré is tétette. 

15. szám – Feltételhez köti-e Isten népe közötti jelenlétét? – Hit általi megigazulás rovat

Feltételhez köti-e Isten népe közötti jelenlétét?

Minden hívő ember életében vannak olyan pillanatok, amikor a következőket fogalmazza meg magában: Nem csak néha-néha akarom tapasztalni Isten jelenlétét az életemben, hanem folyamatos kapcsolatot akarok Vele. Amikor ez megfogalmazódik, más kérdések is felmerülnek: Hogyan lehetséges ez? Isten, aki feltétel nélkül szeret bennünket, feltételekhez kötné azt, hogy közöttünk lakhasson? Jogos kérdések ezek. Egy hívő ember pedig mi mást tenne, minthogy a Bibliában keresi erre a válaszokat. 

Mit jelent Istennel együtt járni?
Mindenekelőtt erre a kérdésre kell választ adnunk. Ha elfogadjuk, hogy az Istennel való kapcsolatban mindig Isten a kezdeményező (erről szól az elveszett drachma és az elveszett juh példázata is), akkor röviden így válaszolhatunk: Istennel együtt járni azt jelenti, hogy válaszolok az Ő keresésére, hívására, és beengedem az életembe, hogy Ő irányítsa azt. Eleinte ez csak pillanatokra valósul meg, mert bűnös természetünk idegenkedik Isten jelenlététől. Azonban minél inkább megismerjük Őt, annál inkább vágyunk a vele való folyamatos együttlétre. Ennek a folyamatnak a szövetségkötés (a keresztség) nem a vége, ahogy azt sokan gondolják, hanem éppen a kezdete. Egy ilyen szövetségben értelemszerűen mindkét fél kötelezettségeket vállal, hogy az együttműködés zavartalan lehessen. Az is törvényszerű, hogy ha valamilyen oknál fogva felbomlik ez a szövetség, a két fél nem járhat tovább közös úton. A kérdés pedig innentől kezdve az, hogyan bomolhat fel a szövetség Isten és ember között? Felbomolhat-e egyáltalán?

Felbonthatja-e Isten népével kötött szövetségét?
A zsidó nép nagyon hamar megszegte az Istennel a Sínai-hegyen kötött szövetséget. Az alighogy érvénybe lépett, Izrael népe máris egy aranyból öntött borjút kezdett imádni az élő Isten helyett. Kevesen tudnak róla, és sokan nem is akarnak szóba állni azzal a gondolattal, hogy Isten mindenkor elvetheti az ő népét, felbonthatja velük a szövetséget, ahogy az ennél a jelenetnél is történt. Így tanúskodik erről az Ige: „Szólt pedig az Úr Mózesnek: Eredj, menj alá; mert megromlott a te néped, a melyet kihoztál Egyiptom földéből.” (1Móz 32,7) Isten itt nem saját népének, hanem Mózes népének, a „te népednek” nevezi a zsidókat. Rögtön ezután pedig kifejezi Mózesnek, hogy el akarja őket pusztítani, Mózest utódaiban viszont nagy néppé akarja tenni. Már ennek a jelenetnek figyelmeztetnie kell bennünket arra, hogy ne ringassuk magunkat hamis biztonságérzetbe. Azért, mert névlegesen tagjai vagyunk bármilyen egyháznak, ez még nem jelent automatikus belépőt a Mennyországba! Távol legyen tőlünk azonban az is, hogy Istent olyan színben tüntessük fel, hogy Ő kizárólag egy szigorú fél ebben a szövetségben, aki alig várja, hogy az ember ne teljesítse a feltételeket, s így felbonthassa a szövetséget. Miközben tény, hogy vannak Istennek felénk kívánalmai, hogy együtt járhassunk vele, addig Ő ezek mindegyikét elénk is tárja. Sőt, az erőt is megadja ahhoz, hogy betölthessük azokat. Figyeljük meg, ki a cselekvő fél a törvény betöltésében, amiképp arról az egyik legszebb ószövetségi igeszakasz tanúskodik: „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36,26–27) Isten egyszerre igazságos, mivel törvényének kívánalmait nem érvényteleníti az emberre nézve, de ugyanakkor kegyelmes is, mivel Ő végzi el a törvény betöltését bennünk, ami számunkra lehetetlen volna.

15. szám – Köszöntő

Az elmúlt hónapokban bizonyára többen tartottak vagy látogattak országszerte előadásokat, filmvetítéseket a reformáció 500. évfordulója kapcsán. Azonban mi a reformációról nemcsak mint egyháztörténeti eseményről emlékeztünk meg az elmúlt évtizedekben, hanem közösségünk gyakori, már-már elkoptatott „hívószavai” is voltak ezek: „reformáció, megújulás”. Kívülről, szinte „betéve” ismerhetjük már a következő sorokat: 
„A Szentlélek vezetése által kísért megújulásra és reformációra van szükség. A megújulás és a reformáció két különböző dolog. A megújulás a lelki élet megelevenedését, az értelem és a szív erőinek megélénkülését, azaz a lelki halálból való feltámadást jelenti. A reformáció mögött pedig újjászerveződés, elgondolások és tanítások, valamint szokások és tettek megváltozása áll…” (Ellen G. White: Szemelvények, I. köt., 121. o.)
Igen, ha valamit sokszor és sokáig emlegetnek, de mégsem válik valósággá, erejéből, életszerűségéből, hitelességéből veszíthet. Mára már egyre kevesebben emlékezhetnek az 1985-ös veszprémi, hit általi megigazulásról szóló konferencia igei felfedezéseire, és az ebből született lelki megújulásra…(én ez idő tájt ismerkedtem az akkor még illegalitásban működő közösségünkkel). Majd mintha ezeknek az igazságoknak a gyümölcse csak a ’90-es évek elején kezdett volna beérni az evangelizációs, főiskolai előadások, bózsvai táborok során. Sajnos pár év eltelte után lelki hanyatlás következett, de mintha a 2000-es évek közepétől újra felcsillant volna egy halvány reménysugár a megújulásra. Aztán a közelmúlt földrengésszerű megrázkódtatása majdhogynem „föld alá temette” közösségünket. A lelki, fizikai „sokkból” sokan még máig sem tértek teljesen magukhoz… 
Ezek után van-e még bennünk lelki erő, hit, bátorság a folytatáshoz? Képesek leszünk-e nemcsak „ajkunkra venni” a megújulás és a reformáció „jelszavait”, hanem új, valódi, hiteles tartalommal megtölteni azokat? Az idők jeleit látva a reformáció ezután már nem maradhat pusztán előadásaink „témája”, és továbbra is csak egy szép közösségi „hívószó”… 
Azért nem kevés reményre ad okot, hogy egyre többen ismerjük fel: „Bennünket már tényleg csak egy valódi megújulás és reformáció menthet meg.” Így igaz. Hiszen a fenti idézet sorai előtt ez áll: „Isten lelki ébredésre és reformációra szólítja népét. Ha ez nem jön el, akkor a langymelegek még visszataszítóbbak lesznek az Úr számára, mígnem megszűnik gyermekeinek tekinteni őket.” (Uo.) Ettől óvjon mindannyiunkat az Úr! 
Ennek jegyében ajánljuk kedves figyelmetekbe legújabb lapszámunkat is.

Soós Attila 

Weöres Sándor: Az elsüllyedt jelek

A szél eltörli lépteim nyomát. 
A sár eltörli lépteim nyomát. 
Itt csata volt
és minden fuldokolt 
más nyom eltörli lépteim nyomát.

Te isten-arc,
kell-e mégtöbb kudarc,
a lehetetlen táján mit akarsz? 
Őrizni lépteim nyomát.