Kitaszítva
Clark Floyd írása
„Halljátok az Úr Igéjét, akik tisztelitek szavát: Honfitársaitok, akik gyűlölnek és kitaszítanak benneteket nevem miatt, ezt mondják: Mutassa meg dicsőségét az Úr, látni akarjuk örömötöket! Ők azonban szégyent vallanak.” (Ésa 66,5)
Évszázadok óta állandóan fennálló jelenség, hogy a gyülekezetben uralkodó emberek kizárják azokat, akik velük nem egy úton járnak vagy gondolkodnak, mindamellett ezeknek a kizártaknak becsületessége és tisztasága egyáltalán nem vitatható. Ezek a kirekesztések általában nem azon alapulnak, mit mond az Úr, hanem azon, mit tartalmaznak az ember alkotta szabályok.
Ez a gyakorlat volt érvényben Ésaiás napjaiban is, ahogy azt a bevezető igében látjuk. Ezt látjuk Jézus idejében. Ez volt a helyzet Ellen White korában, és szomorú valóság, ez ismétlődik a mi szeretett egyházunkban, napjainkban is.
János evangéliuma kilencedik fejezetében olvashatunk egy történetet egy emberről, aki „születésétől fogva vak volt”. Ekkor Jézus az Ő nagy szeretetében, amely azonnal megnyilvánult, meggyógyította ennek az embernek a szemét. Természetesen ez a csoda hamar nyilvánvalóvá vált a „vak” környezetében. A hír azonnal elterjedt. A gyülekezet vezetői, a farizeusok előállították, kérdésekkel ostromolták afelől, hogyan történt az eset. A „vak” elmondta történetét, és azt állította, hogy az, aki meggyógyította őt, próféta.
A farizeusok nem hitték, hogy ilyen csoda megtörténhet, ezért előhívták a „vak” szüleit, és kérdezgetni kezdték őket. A szülőknek nagyon kényelmetlen volt kérdéseikre válaszolgatni, és azt bizonygatni, hogy fiuk vakon született, ám most lát. A Szentírás a következőket mondja: „Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd Ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogyha valaki Krisztusnak vallja Őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg.” (Jn 9,21‒23) Az a hatalmas dolog, ami a fiukkal történt, védekezésre kényszerítette őket, ezért áthárították a felelősséget a fiukra, csak azért, hogy ne kelljen bizonyságot tenniük Jézusról.
Ez történik gyakorta a vezetők között is, akik visszautasítják, hogy kiálljanak az igazság mellett. „Mindazonáltal a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallottak színt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából, mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.” (Jn 12,42‒43) Meggyőződtek arról, hogy Jézus Isten Fia, de Krisztus megvallása nem fért össze nagyra törő vágyaikkal. Nem volt olyan hitük, amely megszerezte volna nekik a mennyei kincset. A világ kincseit keresték.
„Az emberek ma is mohón keresik a földi kincseket. Tele vannak önző, becsvágyó elképzelésekkel. Az evilági gazdagságért, dicsőségért és hatalomért az emberi igazságokat, hagyományokat és kívánalmakat Isten kívánalmai fölé helyezik. Krisztus kincsei rejtve vannak előttük.” (Krisztus példázatai, 66. o.)