12. szám - Kitaszítva - Tallózó rovat

Kitaszítva

Clark Floyd írása

„Halljátok az Úr Igéjét, akik tisztelitek szavát: Honfitársaitok, akik gyűlölnek és kitaszítanak benneteket nevem miatt, ezt mondják: Mutassa meg dicsőségét az Úr, látni akarjuk örömötöket! Ők azonban szégyent vallanak.” (Ésa 66,5)

Évszázadok óta állandóan fennálló jelenség, hogy a gyülekezetben uralkodó emberek kizárják azokat, akik velük nem egy úton járnak vagy gondolkodnak, mindamellett ezeknek a kizártaknak becsületessége és tisztasága egyáltalán nem vitatható. Ezek a kirekesztések általában nem azon alapulnak, mit mond az Úr, hanem azon, mit tartalmaznak az ember alkotta szabályok.

Ez a gyakorlat volt érvényben Ésaiás napjaiban is, ahogy azt a bevezető igében látjuk. Ezt látjuk Jézus idejében. Ez volt a helyzet Ellen White korában, és szomorú valóság, ez ismétlődik a mi szeretett egyházunkban, napjainkban is.

János evangéliuma kilencedik fejezetében olvashatunk egy történetet egy emberről, aki „születésétől fogva vak volt”. Ekkor Jézus az Ő nagy szeretetében, amely azonnal megnyilvánult, meggyógyította ennek az embernek a szemét. Természetesen ez a csoda hamar nyilvánvalóvá vált a „vak” környezetében. A hír azonnal elterjedt. A gyülekezet vezetői, a farizeusok előállították, kérdésekkel ostromolták afelől, hogyan történt az eset. A „vak” elmondta történetét, és azt állította, hogy az, aki meggyógyította őt, próféta. 

A farizeusok nem hitték, hogy ilyen csoda megtörténhet, ezért előhívták a „vak” szüleit, és kérdezgetni kezdték őket. A szülőknek nagyon kényelmetlen volt kérdéseikre válaszolgatni, és azt bizonygatni, hogy fiuk vakon született, ám most lát. A Szentírás a következőket mondja: „Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd Ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogyha valaki Krisztusnak vallja Őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg.” (Jn 9,21‒23) Az a hatalmas dolog, ami a fiukkal történt, védekezésre kényszerítette őket, ezért áthárították a felelősséget a fiukra, csak azért, hogy ne kelljen bizonyságot tenniük Jézusról.

Ez történik gyakorta a vezetők között is, akik visszautasítják, hogy kiálljanak az igazság mellett. „Mindazonáltal a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallottak színt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából, mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.” (Jn 12,42‒43) Meggyőződtek arról, hogy Jézus Isten Fia, de Krisztus megvallása nem fért össze nagyra törő vágyaikkal. Nem volt olyan hitük, amely megszerezte volna nekik a mennyei kincset. A világ kincseit keresték.

„Az emberek ma is mohón keresik a földi kincseket. Tele vannak önző, becsvágyó elképzelésekkel. Az evilági gazdagságért, dicsőségért és hatalomért az emberi igazságokat, hagyományokat és kívánalmakat Isten kívánalmai fölé helyezik. Krisztus kincsei rejtve vannak előttük.”  (Krisztus példázatai, 66. o.)

Másrészről a fiú kész volt kiállni az igazságért, megvallotta Jézust, így Krisztus tanúja lett. Válaszaiért a farizeusok megdorgálták hitetlenségét, majd kizárták őt a gyülekezetből (Jn 9,34).

Jézus, miután meghallotta, hogy ezt az embert kitaszították, megkereste Őt, és érdeklődött az ő „Emberfiában” való hite felől. Jézus nem foglalkozott azzal, hogy elveszítette gyülekezeti tagságát. Egyetlen kérdése az „Emberfiával” való kapcsolatára korlátozódott. A Mennyek országa a Vele való kapcsolatra épül, nem a tagságra. Nem mondta, hogy a gyülekezeti tagság lényegtelen dolog, inkább arra irányította a figyelmet, a megváltás nem a gyülekezeti tagságra épül, hanem a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra.

Ellen White és ikernővére

Ellen Harmon White és családja is szembenézett azzal, hogy megfosztották őket gyülekezeti tagságuktól. A Miller-mozgalom éveiben a Biblia világosan bizonyságot tett arról, hogy Jézus hamarosan újra eljön. A Harmon család tagjai őszinte metodisták voltak, akik azonban felismerték azt az igazságot, amelyet a millerita pásztorok prédikáltak. Jártak azokra a Biblia-órákra, amelyeken Jézus második eljövetelét hirdették. Ezután már nem vettek részt rendszeresen a metodista összejöveteleken, ugyanis Ellen családja addig hűséges, aktív résztvevője volt a metodista összejöveteleknek. A Harmon család gyakran tett bizonyságot hitéről, a második eljövetelbe vetett reménységéről, ezeket a bizonyságtételeket azonban nem mindig értékelték metodista testvéreik. Végül a gyülekezet vezetői megállapították, hogy a Harmon család viselkedése erkölcsileg kifogásolható, és a testvérek azt kívánják, többször látogassák a metodista gyülekezetet. A gyülekezetnek törvényei vannak, amelyektől a család eltávolodott.

Ellen White így emlékszik vissza erre:

„Családunkat komolyan érdekelte az Úr közeli eljövetelének a tanítása. Apám egyik oszlopa volt a metodista gyülekezetnek. Ezért a metodista pásztor egy rendkívüli látogatást tett nálunk, és informált bennünket, hogy hitünkkel a metodista egyház nem ért egyet. Ő nem érdeklődött afelől, miért hiszünk ebben, nem támasztotta alá a Bibliából tévedésünket, de kijelentette, mi magunkévá tettünk egy nagyon veszélyes, idegen tanítást, amelyet a Metodista Egyház nem tud elfogadni. Rövid idővel ezután közölték velünk, legyünk jelen az egyházközségi ülésen a gyülekezetben. Nagyon kevesen voltak ezen jelen.

Robert Harmon

Apám és családunk befolyásától tartva ellenfeleink nem kívánták, hogy tagságunk tárgyalásán jelen legyen a gyülekezet tagságának a többsége. Az egyetlen vád az volt, hogy mi nem vetjük alá magunkat az egyház szabályainak. Amikor azt kérdeztük, melyik szabályt sértettük meg, azt válaszolták kis gondolkodás után, hogy más összejöveteleken veszünk részt, és elhanyagoljuk a rendszeres részvételt a saját osztályunkban.

Azt kérték, ismerjük be, hogy eltávolodtunk az egyház szabályaitól, és tegyünk ígéretet, hogy a jövőben alkalmazkodunk ezekhez. Azt válaszoltuk, nem tagadjuk meg hitünket, nem hozunk szégyent az igazságra és az Úrra.”

Ellen White a következő megjegyzést fűzi az ember alkotta törvényekhez a Jézus élete című könyvben:

„Tanítványainak adott megbízásában Krisztus nemcsak a munkájukat vázolta fel, hanem rájuk bízta azt az üzenetet is, amelyet továbbítaniuk kellett. Tanítsátok meg az embereket – mondta ‒, »hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek« (Mt 28,20). A tanítványoknak azt kellett tanítaniuk, amit Krisztus tanított. Ebbe mindaz beletartozik, amit Ő mondott, nemcsak személyesen, hanem az összes ószövetségi próféta és tanító által is. Az emberi tanítást kizárta. Nincs helye a hagyománynak, emberi elméleteknek és következtetéseknek vagy egyházi törvényhozásnak. A megbízás nem foglal magába egyházi tekintélyek által elrendelt törvényeket. Krisztus szolgáinak ezek közül egyiket sem kell tanítaniuk. »A törvény és a próféták« (Mt 22,40) Krisztus szavainak és tetteinek a feljegyzéseivel együtt alkotják azt a kincset, amelyet Ő a tanítványaira bízott, hogy adják tovább a világnak. Krisztus neve a jelszavuk, megkülönböztető jelvényük, egységük köteléke, a tetteik mögött álló tekintély és eredményességük forrása. Az Ő Királyságában semmit nem szabad elismerni, ami nem viseli magán az Ő nevét.” (Jézus élete, 732. o.)

Amit az emberek egyszer tanítanak, az az „emberek könyve” ‒ ezeket valóban el kell fogadnunk, és alkalmaznunk mint emberek által tervezett utakat, összekapcsolva a gyülekezet tekintélyével? A Biblia, egyedül a Biblia kell legyen a mi útmutatónk minden dologban. Emellett az Isten által ihletett prófétaság lelke, amelyet használnunk kell a Biblia megértésének alátámasztására, így mi mint gyülekezet Isten oltalmának a világosságában járunk.

Testvérek és testvérnők! Ne legyünk semlegesek ezekben a dolgokban! Álljunk szilárdan, mint ahogy Ő is szilárdan állt. Ne féljünk attól, hogy kizárnak bennünket! Figyeljünk Jézus szavaira: „A zsinagógákból kizárnak titeket, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket az hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez, és mindezt azért teszik, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem.” (Jn 16,2‒3) Egy másik ige így folytatja: „Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket, mint gonosz nevet, az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! Íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben, mert ugyanezt tették atyáik a prófétákkal.” (Lk 6,22‒23)

Az Úr őrizzen benneteket ezekben a döntésekben, amelyek előttünk vannak, egészen addig, amíg az Ő Fia eljön. Igen, jövel, Uram, Jézus hamar!

Clark Floyd írása, Our Firm Foundation, 1993. június, fordította: Fehér János