12. szám - Szívcsere - Ige mellett rovat

“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, 

amely Istennek szájából származik” 

Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

Szívcsere

„És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből,
és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem,
hogy az én parancsolatimban járjatok és az én törvényeimet
 megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36,26‒27)

Sokakban merül fel a kérdés: Hogyan, mikor következik be a régóta várt megújulás, amire az „idők jeleit” látva különösen nagy szükségünk van? Mit kell tennünk nekünk, de főként mit akar tenni Isten megújulásunkért? Gyakran kísérthet a gondolat, hogy a körülményekben, a szervezeti, módszertani változtatásokban keressük a megoldást. A Babilonba hurcolt Ezékiel próféta mind a fogságba vitteknek, mind az otthon maradottaknak egyedül az Isten által munkált „szívcserében” kínált segítséget: kőszív helyett hússzívet ad! De mit is jelent ez? Csakugyan ez lehet minden változás, változtatás alapja?

Elveszem a kőszívet testetekből…

Szívünk, gondolataink, akaratvilágunk megváltozásához az emberi erő kevés. Bár ismerjük a jeremiási igét, mégis gyakran megfeledkezünk erről: „Elváltoztathatja-e bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát? Úgy ti is cselekedhettek jót, akik megszoktátok a gonoszt.” (Jer 13,23) A kőszív nem a már menthetetlenül megkeményedett, a Szent Lélek elleni bűn állapotában lévő szív, hanem „csak” az Istentől eltávolodott és az „első szeretetet elhagyó” szív. Mivel járulhatunk hozzá, hogy szívünk Isten látlelete szerint kővé váljon, illetve miben nyilatkozik meg ez a keménysége? Három dologra szeretnék utalni.

„Azért amint a Szentlélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama napján a pusztában, ahol a ti atyáitok próbára tevéssel megkísértettek engem, és látták az én cselekedeteimet negyven esztendeig.” (Zsid 3,7‒8)

A szív szinte észrevétlen és fokozatos megkeményedése akkor történik, amikor ellenállunk a Szentlélek halk és szelíd késztetéseinek, illetve amikor „nem akarjuk” meghallani az Isten jóra késztető szavait. A fenti ige egy szóban összefoglalja a zsidó nép legfőbb bűnét, hogy mikor és mivel keményítették meg szívüket a negyvenéves pusztai vándorlás alatt ‒ az elkeseredéskor. 

A Vörös-tengeri átkelés

A Vörös-tengeri átkelésről, a naponkénti mannahullásról és Isten számtalan csodájáról megfeledkezve nemcsak pillanatnyi szükségleteik miatt keseregtek, hanem egyenesen visszakívánkoztak egyiptomi szolgaságukba.
 Zúgolódásaikban és hitetlenségükben embertől, emberi megoldástól várták a segítséget. Csalódottságukban odáig jutottak, hogy ‒ ha Isten nem lép közbe ‒ Mózest is elpusztítják. 

A kőszív kialakulásához a vallásos büszkeség és az önigazultság is nagymértékben hozzájárul. Erre mutat rá Jézus legismertebb példázatának részlete is.

„Erre ő [az idősebb testvér] megharagudott, és nem akart bemenni. Az ő atyja annak okáért kimenvén kérlelte őt. Ő pedig felelve mondta atyjának: Íme, ennyi esztendőtől fogva szolgálok neked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nekem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad neki a hízott tulkot.” (Lk 15,28‒30)

A tékozló fiú bátyjának is kőszíve volt. Ha valaki Atyja bőségesen áradó jósága ellenére sem érez semmiféle hálát, az könnyen válhat saját testvére iránt is keménnyé, érzéketlenné és részvétlenné. „Az idősebb fiú a Jézus-korabeli, megtérni nem akaró zsidókat és minden kor farizeusait ábrázolja… Amikor az atya kijön, hogy megintse, az idősebb fiú gőgös és gyűlölködő természete megmutatkozik. Azt hangoztatja, hogy élete atyja házában a viszonzatlan szolgálat körforgása, és ezt most kicsinyeskedve szembeállítja a hazatérő fiú iránti megkülönböztetett bánásmóddal. Ezzel elárulja, hogy szolgálata inkább szolgai, mint gyermeki. Amikor élvezhette volna atyja közelségét, inkább azon a hasznon járt az esze, amit elővigyázatos életével próbált kiérdemelni. Szavai arról árulkodnak, hogy számításból mondott le a bűn örömeiről. Ha pedig az atya most kisebbik fiát is részesíti ajándékaiban, méltánytalan vele, az idősebbel. Irigyli testvérétől az atya jóindulatát…” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, A tékozló hazatalál c. fej.)

A szív kővé válásának okairól és annak gyümölcseiről Jézus számtalanszor figyelmeztette az őt szinte minden lépésért támadó farizeusokat. A leghatározottabb és legvilágosabb kijelentése élete vége felé a jeruzsálemi sátoros ünnepen hangzott el: „Tudom, hogy Ábrahám magva vagytok; de meg akartok engem ölni, mert az én beszédemnek nincs helye nálatok.” (Jn 8, 37)

…és adok néktek hússzívet

Vajon mi lehet az a hatalom, az a befolyás, ami egy már majdnem megkeményedett szívből is hússzívet tud teremteni. Az ige szerint a kőszívből nem lesz soha hússzív. Istennek el kell vennie a kőszívet, helyette egészen új szívet akar adni. Nem a régi átalakítása, megváltoztatása, hanem egy új szív „beültetése” hozhat csak oly mértékű változást, ami az „Ő parancsolatainak betöltésére” alkalmas. 

Emberi szempontból a déli országrész legsötétebb uralkodója, Manasse király a Szentlélek elleni megkeményedett állapotban volt. De csak emberi látás alapján! Ötvenöt évi uralkodása alatt szinte mindenben az Istennel szembe ment: „És épített oltárokat az ég minden seregeinek, az Úr házának mindkét pitvaraiban. És fiait átvitte a tűzön a Hinnom fiának völgyében; és az időnek forgására ügyelt, jövendőmondásokat, varázslásokat és szemfényvesztéseket űzött, ördöngösöket és jövendőmondókat szerzett, és sok gonoszságot cselekedett az Úr szemei előtt, hogy Őt haragra indítaná.” (2Krón 33,5‒6) Méltán gondolhatnánk, hogy e cselekedeteivel a király már átlépte Isten kegyelmének, türelmének határát. 

Még innen is lehetséges visszafordulás, megtérés, a kőszív helyett hússzív elnyerése? Hogyan? „Reájuk hozta azért az Úr az Asszíria-beli király seregének vezéreit, akik Manassét megfogták, és vasba verve megkötözték őt két lánccal, és Babilóniába vitték. Mikor pedig nagy nyomorúságban volt, fohászkodott az Úrhoz, az ő Istenéhez, és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt. És könyörögve hozzá, megkegyelmezett néki, és meghallgatva könyörgését, visszahozta őt Jeruzsálembe, az ő országába. Akkor ismerte meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.” (2Krón 33,11‒13)

„Mikor nagy nyomorúságban volt…”

Gyakran nem gondoljuk, hogy egy megkeményedő szívet már csak a próbák tüze tud megolvasztani. Manasse túl lépett már azon a határon, amikor még az értelmére, lelkiismeretére ható Ige visszafordíthatta volna gonosz útjairól. Természetesen vannak esetek, akiknél már a megpróbáló körülmények sem hozhatnak változást. Manasse királynál is kétesélyesnek látszott a próba eredményessége. Azonban Isten csak értékes „anyagba” fektet rendkívüli energiát. Tán nem gondolnánk, hogy Manasse, az elvetemültnek látszó király ilyen „anyag” volt! Ismerünk környezetünkben valakit is, aki Manasséhoz hasonló gonoszságokba keveredett volna? Mi mégis hajlamosak vagyunk hamar „leírni” embereket. Nem ítélkezhetünk senki élete felett (a magunké felett sem)! A legreménytelenebbnek látszó embereknél is lehet visszatérés, lehet „tűzből kikapott üszög” (Zak 3,2) vagy „pislogó gyertyabél”, amely újra lángra lobbanhat (Ésa 42,3).

„… teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt.”

Egy ember valódi személyisége, erkölcsi minősége leginkább abban mutatkozik meg, hogy nyomorúságában, kiszolgáltatottságában tud-e még őszintén megalázkodni ‒ szembesülni önmagával, múltjával ‒ és bűnbánatra jutni. Képes-e a próbában, a szenvedésben egyszerre meglátni és elismerni a maga elveszettségét és Isten érte való küzdelmét. Képes-e nem Istent vagy a körülményeket, más embereket okolni nyomorúságáért, s meglátni, hogy minden őt ért rossz és veszteség tulajdonképpen „érte történik”. Isten a szenvedések által is a mi megtisztulásunkat, üdvösségünket munkálja. Ha az ember a próbák között ezekre a felismerésekre jut, akkor a kőszív hússzívvé válhat. 

„Akkor ismerte meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.”

Manasse a rendkívüli szabadításában felismerhette, hogy bár ő hosszú időre eltávolodott Istentől, sok-sok gonoszsága ellenére Isten még mindig szereti őt. Könyörgésére megkegyelmezett néki és Babilonból visszahozta Jeruzsálembe. Isten jelleme, irgalmassága csak most vált valósággá számára: őszinte hála született szívében. Akiről ő több mint öt évtizeden keresztül tudomást sem vett, az a Valaki most szorultságában, megalázottságában lehajolt hozzá… Kilátástalannak látszó élethelyzetében kinyilvánította iránta való változhatatlan szeretetét: 

„Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt. 103,10‒12)

Ha mi is belátjuk, hogy méltatlan, Istennel oly gyakran ellenségeskedő magatartásunk ellenére is Ő mennyi „jóval tölti be” napjainkat, igazi hála fakadhat szívünkben. Valójában csak ez vonhat közelebb Hozzá, és csak ezáltal dicsőülhet meg Ő: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem…” (Zsolt. 50,23) 

Minél jobban megismerjük Isten szeretetteljes lényét, annál inkább elmélyülhet bennünk az iránta való hála. Hiszen csak a hálás szív képes az igazi szeretetre. Csak ebből fakadhat őszinte alázat, szelídség, Isten és emberek iránti önzetlen szolgálat. De hol ismerhetnénk fel legnyilvánvalóbban, legmélyebben és legmegrázóbban ezt a szeretetet, mint a kereszten. Ennek tapasztalatáról szól a következő idézet:

„Aki a keresztre szegezett Üdvözítőre tekint, felismerheti minden ember bűnösségét. Látja, hogy a bűn korbácsolta meg és feszítette keresztre a dicsőség Urát; látja, hogy miközben a Megváltó a leggyengédebb szeretettel vette mindig körül, saját élete csak hálátlanság és lázadás volt mostanáig. Legjobb barátját taszította el, az ég legértékesebb adományát vetette meg; Isten Fiát újból keresztre szegezte, a megsebesített szívet újból átdöfte. A bűnnek mélységes, sötét árja választja el Istentől, és összetört szívvel sír.”

(Ellen G. White: Gondolatok a Hegyi beszédről,
a „Boldogok, akik sírnak…” igevershez fűzött magyarázatból.) 

De vajon egy ilyen mélyreható változásban miképpen részesülhetnénk egyénileg és közösségileg ma is? A régóta várt megújuláshoz mit tudna-szeretne tenni Isten, és ennek megvalósulásához mi lenne szükséges részünkről?

Megújulás, reformáció ‒ de mikor és hogyan?

Ésaiás könyve nemcsak konfliktusokkal terhelt korának, hanem az új szövetségben, de a végidőben élő hívő népnek is hatalmas, bátorító, vigasztaló ígéretekkel szolgál. Milyen reménységet találhatunk súlyos megpróbáltatásaink, fájdalmas veszteségeink közben-után, mikor úgy tűnik „mindent tönkre tett az ellenség” (Zsolt 74,3), s még nem látni az újjáépítés, a testi-lelki megújulás Istentől munkált jeleit? Ennek tapasztalatáról szól a következő igerészlet: 

„A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt…”

Isten népének lelki kiszolgáltatottságát a próféta az élethez nélkülözhetetlen víz hiányához hasonlítja. Nyomorúságukat csak fokozza, hogy vizet még keresve sem találnak, úgyannyira, hogy már-már szomjúságukban elepednek. Talán csak kevesen éltünk át fizikailag hasonló helyzetet, hogy mélyebben megérthetnénk a víz hiányának már-már „halál közeli” állapotát. Pedig a lelki megújulásnak, az Istentől jövő áldásoknak, a Szentlélek megújító jelenlétének megtapasztalásához is elsőként az Ő kínzó hiányát, az utána való állandó szomjazást kell átélnünk, megtapasztalnunk, s az ezzel együtt járó „szorgalmas keresést” (Péld 8,17). Úgy tűnik Isten a keresés komolyságának és intenzitásának arányában válaszol kéréseinkre. Hiszen először még ezt olvashatjuk: „…keresnek vizet, de nincs.” Azonban amikor már személyes, élet-halál kérdéssé válik, hogy megtaláljuk-e „az Élet forrását”, Isten a következőképpen válaszol:

„…én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok, és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává teszem, és az aszú földet vizeknek forrásivá. A pusztában cédrust, akácot nevelek, és mirtuszt és olajfát, plántálok a kietlenben ciprust, platánt, sudarcédrussal együtt…” (Ésa 41,17/b-19)

Isten közbelépése mindig megfelelő időben, és sokszor látványosan történik. Amikor Isten cselekszik, a „lehetetlen is lehetségessé válik”, a „Lélek gyümölcsei” nyilvánvalóan kezdenek teremni egy közösség, de egyénileg is az Őt szeretők életében. Ahol mi csak pusztát vagy sivatagot láttunk, ott egyszer csak termékeny föld és burjánzó termés lesz. De az igerészlet tán legfontosabb üzenete csak eztán következik: 

„Hogy lássák, megtudják, eszükbe vegyék és megértsék mindnyájan, hogy az Úrnak keze művelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!” (Ésa 41,20)

Ahogy az ember hatalmasra növekedett tudományos eredményei ellenére sem tud vizet előállítani, úgy a legbuzgóbb vallásos igyekezete és teljesítményei sem képesek helyettesíteni Isten teremtő erejét. Minden egyéni és közösségi lelki megújulást egyedül „az Úrnak keze művelhet” csak. Mind az ó-, mind újszövetségi egyház történelme számtalan példát nyújt ennek igazolására. Bírák könyvétől az adventmozgalom kezdetéig a Biblia nem szűkölködik Isten népe körében végzett megújító munkájának, csodáinak szemléltetésében. Állandóan emlékeztetni szeretne arra, ahogy a sivatagot, a száraz csontokat, a bűnösöket, a halálos betegeket életre keltette, úgy szeretne a mi életünkbe is „Lelket lehelni”: „Hogy lássák, megtudják, eszükbe vegyék és megértsék mindnyájan, hogy az Úrnak keze művelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!” Nem akarja, hogy továbbra is emberi értelmünkben, erőfeszítéseinkben, szervezkedéseinkben bízzunk, hiszen már jó ideje láthatjuk ezek korlátait, eredménytelenségeit. Ennél jóval magasabb rendű tapasztalatokban, örömtelibb életben szeretne részesíteni. De mi a mi részünk abban, hogy Isten bőséges áldásaiban részesíthessen bennünket? Régóta ismerjük és sokat idéztük már az alábbi gondolatokat. Miért ne válhatnának valóra ezek végre egyéni és közösségi életünkben? 

„A megújulásra egyedül imára jövő válaszként számíthatunk. Az emberek nem találhatnak örömet az Ige hallgatásában mindaddig, amíg nélkülözik Isten Szentlelkét. Amikor azonban a Lélek ereje megérinti szívüket, az Istenről szóló beszéd nem marad hatástalan. Akiket Isten Igéjének tanításai vezetnek, a Szentlélek jelenléte és kellő körültekintés kíséretében, azoknak csodálatos tapasztalatban lesz részük összejöveteleinken, és otthonaikba visszatérve egészséges légkört fognak árasztani… Népünknek a szentségben való megújulásra van a legnagyobb és legégetőbb szüksége. Az erre való törekvést kell elsődleges munkánknak tekintenünk! Komoly igyekezetre van szükség az Úr áldásának elnyeréséhez. Nem azért van ez így, mintha az Úr nem lenne készséges ránk árasztani áldását, hanem mert készületlenek vagyunk annak elfogadására. Mennyei Atyánk nagyobb készséggel adja Szentlelkét az azt kérőknek, mint amilyennel földi szülők adnak jó ajándékokat gyermekeiknek. A mi feladatunk viszont az, hogy bűnvallomás, alázat, bűnbánat és komoly ima által eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, amelyek mellett Isten áldásaiban részesülhetünk… A régi zászlóvivők tudták, mit jelent imában küzdeni Istennel, és hogy miként lehet részesülni Lelke kiárasztásának örömében. Ők már meghaltak, s vajon kik azok, akik helyüket betöltik? Mi a helyzet a felnövekvő generáció tagjaival? Megtértek-e Istenhez? Engedünk-e a mennyei szenthelyen folyó megtisztító munkának, vagy valamiféle kényszerítő erőre várunk, ami ébredésünk előtt majd a gyülekezetre száll? Az egész egyház megújulásában reménykedünk? ‒ Az az idő sohasem jön el. 

Az egyházban sokan vannak, akik nem tértek meg és nem egyesülnek küzdő, kitartó imában. Egyenként kell dolgoznunk! Többet kell imádkoznunk, és kevesebbet beszélnünk! A bűnök elhatalmasodnak, és az embereket meg kell tanítani arra, hogy ne legyenek elégedettek a kegyesség látszatával, mely lélek és erő nélkül való. Hagyjuk el bűneinket, tartsuk féken gonosz hajlamainkat, és törekedjünk szívünk vizsgálatára, s akkor majd lelkünk nem lesz tele hiábavalóságokkal! Nem magunkban fogunk bízni, s majd annak tudata tölt el bennünket szüntelenül, hogy életerőnket Istentől kapjuk…

Az ószövetségi szolgálatban, amikor a főpap az engesztelési áldozatot végezte a földi szentek szentjében, az embereknek meg kellett alázniuk lelküket, és meg kellett vallaniuk bűneiket Isten előtt, hogy azok kitöröltethessenek. Kisebb lenne talán a mi kötelességünk most, amikor az engesztelési napon Krisztus a mennyei szentélyben közbenjár népéért és végső, visszavonhatatlan ítéletet hoz mindegyikünkre nézve? 

 Milyen a mi helyzetünk ebben a félelmetes és ünnepélyes időben? Büszkeség, képmutatás, csalás, divatkövetés, könnyelműség, szórakozás és tekintély utáni vágy itatja át az egyházat! Ezek a bűnök úgy elhomályosították az emberek értelmét, hogy az örökkévaló dolgok rejtve maradtak előlük. Kutassuk a Szentírást, hogy megtudjuk, hol tartunk a világtörténelemben! Szerezzünk értelmet a mennyei szenthelyen most értünk folyó szolgálat felől, és afelől, hogy milyen lelki szintet kell elérnünk, mialatt az engesztelési munka tovább folyik! Ha valamelyest fontosnak tartjuk lelkünk üdvösségét, akkor határozott változáson kell átmennünk. Keressük az Urat őszinte bűnbánattal! Valljuk meg bűneinket töredelmesen, hogy Isten kitörölhesse azokat! 

A Szentlélek vezetése által kísért megújulásra és reformációra van szükség. A megújulás és a reformáció két különböző dolog. A megújulás a lelki élet megelevenedését, az értelem és szív erőinek megélénkülését, azaz a lelki halálból való feltámadást jelenti. A reformáció mögött pedig újjászerveződés, elgondolások és tanítások, valamint szokások és tettek megváltozása áll. A reformáció nem teremheti meg a szentség jó gyümölcseit, ha nem kapcsolódik össze a Lélektől indított megújulással. A megújulásnak és reformációnak el kell végezniük kijelölt feladatukat, és ebben a tevékenységben egyesülniük kell. 

(E. G. White: Szemelvények, I. köt.,
Advent Kiadó, Bp., 1999, 115‒121. o. kivonatosan.) 

Soós Attila