2016. dec. 6.

Mondd el a világnak! Sorozat az adventizmus történelméről

Tell the World - Mondd el a világnak! címen jelent meg a hetednapi adventista egyház hatrészes sorozata, az 1844. október 22-ei dátum 172. évfordulójára.



Magyar felirat az első 4 részen, hamarosan a többin is youtube oldalunkon!


2016. dec. 2.

13. szám – Luther gondolatai az imáról – Igaz gondolatot rovat

Luther gondolatai az imáról
„Mindig imádkozni kell,
és meg nem restülni.” (Lk 18,1)


Október 31-én volt a reformáció emlékünnepe, a 95 tétel kiszögezésének 499. évfordulója. Ennek kapcsán Luther Márton egyik igehirdetéséből idézünk részletet. Ezek a gondolatok nagyon időszerűek számunkra. Nem tanultuk még meg, nem gyakoroljuk még igazán az állhatatos imádságot a valódi, felülről indított ébredésért és megújulásért, amely egyedül teheti egyakaratú, egységes néppé Isten hívő népét, valamint készítheti fel a késői eső kiáradására. 

„Nagy az Isten kegyelme és jósága. Ami néha késik ugyan, és ilyenkor úgy tűnik, mintha Isten várakoztatna minket, mielőtt megsegítene. De ha kitartunk a kö­nyörgésben és az esedezésben, akkor Isten végül irgalmasságának sokkal kiválóbb jelével örvendeztet meg, mintsem hittük vagy reméltük volna.

De nemcsak ebből a történetből, hanem a Szentírás más helyei alapján is beláthatjuk, hogy amikor a segítség – akár látszólag, akár valóban – elmarad, az sosem Isten készségén múlik, hanem a mi bizalommal teljes könyörgésben való kitartásunk megfogyatkozásán.

József tizenhárom esztendeig kiáltott az Úrhoz, és állhatatos imádságban kérte, hogy segítsen rajta. De minél tovább várt, annál rosszabb lett a sorsa, és minél többet imádkozott, annál több baj érte. Hasonlóan a mai hívekhez, akik gyakran kitartóan kiáltanak és könyörögnek az Úrhoz, de helyzetük nem javul, hanem mind gonoszabb és gonoszabb napok virradnak rájuk, éppúgy, mint annak idején Józsefre. Ám, ha Isten Józsefet – apjának, Jákobnak nagy örömére – előbb szabadítja meg, akkor Józsefből sosem lesz több birkapásztornál. Mivel azonban a segítség ennyi ideig váratott magára, Isten úrrá tehette őt egész Egyiptom fölött, hogy utána ne csak a hét szűk esztendőben tegyen sok jót, hanem még azután is, ami nem csupán Egyiptomnak vált javára mind az egyház, mind az állam kormányzása terén, hanem még a szomszéd országoknak is.

Velünk is hasonló szándékkal bánik az Úr… Mert az Úr Igéje soha és semmiképpen nem hazudhat: »Amit csak kérni fogtok az én nevemben, megteszem.« (Jn 4,13)” 


(A Házi posztillák prédikációgyűjteményből
idézte a Híd c. folyóirat 2016/3. száma.)

13. szám – Halottak napja kapcsán

Egészen általánossá vált, hogy protestánsok is gyertyát gyújtanak, mécseseket tesznek a sírokra halottak napján, avagy a mindenszentek katolikus ünnepén. November 4-e előtt az emberi erőforrások minisztere is felszólította Magyarország lakosságát, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül tegyenek égő gyertyát az ablakokba az ’56-os mártírok emlékére. Érdemes felidézni, hogy milyen cikket jelentetett meg egy Kiss Béla nevű evangélikus lelkész 1936-ban az erdélyi Evangélikus Élet hasábjain: 

„Egy hozzánk közel álló evangélikus lapban olvassuk a következő felhívást: »Halottak napját ez évben is a temetői kápolnában tartandó gyászistentiszteleten ünnepeljük meg. Felhívjuk azokat a híveket, akik a gyászistentiszteleten méltóképpen akarják megemlíteni elhunyt kedvesük nevét, ez irányú szándékukat előzetesen közöljék a lelkészi hivatallal. A halottak napi megemlékezésre szolgáló adományokat csak november hó 1-jéig fogad el a lelkészi hivatal.« 
E felhívás a mi gyülekezeteinkben is élénk visszhangra talált, és többen hívták fel a figyelmemet rá, főleg azért, mert halottak napján sem a temetőbe nem szoktam kimenni, még kevésbé szoktam halottakért könyörögni, és még kevésbé »gyászistentiszteletet« tartani. Teszem ezt pedig azért, mert mindez az öntudatos evangéliumi keresztyén hittel összeegyeztethetetlen. Az a szokás, ahogy a katolikus egyház tartja ezt a napot, és ahonnan származnak ezek az evangélikus gyászistentiszteletek, amelyeknek az evangéliumi talajon semmi keresnivalójuk, pogány eredetű.
A katolikus egyháztól tudjuk, hogy sok pogány szokást vett fel hitébe azért, mert nem volt bátorsága ezek ellen felvenni a küzdelmet. Ezért vált szükségessé Luther Márton reformációja, hogy a sok-sok pogány és idegen eredetű szokás és tan között elsikkadt evangéliumot állítsa ismét középpontba. A katolikus vallás ma is vallja a tisztítótüzet, ahová szerinte azok lelkei kerülnek, akiknek még szenvedniük kell földi bűneik ideig tartó büntetését. Neki ezért szüksége van gyászistentiszteletre és gyertyagyújtogatásra, amelyek felfogása szerint segítenek ezeken. De mi közük ezeknek az evangéliumhoz, s hogy engedhetjük ezeket újra életre ébredni az evangélium alapján álló keresztyén anyaszentegyházban? 
Halottainkat mi is tiszteljük. Elhalt kedveseink sírját gondozni, őket el nem felejteni, lélekben velük lenni minden protestáns ember szívbeli kötelessége. De ezt a pogány játékot mi nem űzhetjük. Adományokért legkevésbé, bármennyire is szegény legyen egyházunk. Reformátorunk, Luther Márton a halotti szertartásokkal nem foglalkozott ugyan különlegesen, megelégedett azzal, hogy a halotti misét az »ördög farkának« és »pápista bolondságnak« nevezze. Azt ellenben szigorúan meghagyta, hogy az olyan ceremóniákat, melyeket Isten nem rendelt, és alkalmasok a tiszta hit elhomályosítására, azonnal vessék ki az egyházból: ahol ezt nem teszik, ott szerinte nem Istennek, hanem az ördögnek szolgálnak. Az ágostai hitvallás pedig leszögezi, hogy egyház csak ott van, ahol Isten Igéje tisztán hirdettetik, és ahol igaz hit él a tagok szívében.” (Idézte a magyarországi Evangélikus Élet – 2016. október 30.)
Vankó Zsuzsa

Babits Mihály: Furcsa elmenni Délre... 

Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos... 

A halottak fogadnak,
kik újra többen vannak
s olyan nehéz a szívem.
Be jó, hogy messze voltam
s úgy fáj, hogy messze voltam,
olyan nehéz a szívem.
A halottak beszélnek:
mi lenne, ha értenélek?
Olyan nehéz a szívem...
Messze már a pálmafák.
Vacog a szélben az ág:
olyan nehéz a szívem! 

Mért faggatnak a holtak
kik élve némák voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért fáj, ami mindegy?
mért nagy dolog a halál?
Hisz úgyis csupa zárás,
véglegesség és válás
az élet, s fiók halál.
Minden élő szertefut,
csak a halotthoz van ut... 

(1934. november)

13. szám – Múltunk megrázó tanulságai – Tallózó

Tallózó a történelmi adventizmust képviselő testvérek írásaiból
Múltunk megrázó tanulságai
Battle Creek Szanatórium
A Battle Creek-i tüzek 1902-ben történtek, de adventista közösségünk ballépéseinek tragikus tanulságait Isten tanácsai követték, amelyeket a prófétaság Lelke által adott. A Review and Herald kiadó leégése, kórházunk elvesztése, az alfa hitehagyás és a panteizmus, mind a mi tanulságunkra jegyeztettek fel, mára, a nagy küzdelem végső óráira.

Isten újra foglalkozik a hitehagyással, a lázadással, úgy, mint a régi Izráel vagy Battle Creek idejében tette? Itt vannak a próféták üzenetei, amelyek azt bizonyítják, hogy igen!
„Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papom ne légy. És mivelhogy elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról.” (Hós 4,6)
„Ha tízezer törvényt írnék is elébe, idegennek tekintenék azokat… Most Izráel elfeledkezett az ő alkotójáról, és palotákat épített; Júda megerősített városokat szaporított. De én tüzet bocsátok városaira, és az emészti meg az ő erősségeit.” (Hós 8,12.14)
„Minden kor emberének megadatik a világosság és a kiváltság napja, a kegyelmi idő, amely alatt megbékélhet Istennel. Ennek a kegyelemnek azonban határa van. A kegyelem évekig kérlelhet, lebecsülhetik és elutasíthatják, de eljön az idő, amikor utoljára kérlel. A szív annyira megkeményedik, hogy már nem válaszol Isten Lelkének. Ekkor az édes, megnyerő hang nem könyörög többé a bűnösnek, s megszűnnek a feddések és figyelmeztetések.
Ez a nap jött el Jeruzsálemre. Jézus kínok között sírt a halálra ítélt város felett, de már nem tudta megszabadítani. Minden forrást kimerített. Azzal, hogy visszautasította Isten Lelkének figyelmeztetéseit, Izráel a segítség egyetlen eszközét utasította vissza. Nem létezett más hatalom, amely által megszabadulhattak volna.
A zsidó nemzet jelképezi minden kor népét, amely megveti a Végtelen Szeretet könyörgését. Krisztus könnyei, amikor Jeruzsálem felett sírt, minden idők bűneiért hulltak. Az Izráel felett kimondott ítéletből mindazok kiolvashatják saját sorsukat, akik elutasítják Isten Szentlelkének dorgálásait és figyelmeztetéseit.” (Ellen G. White: Jézus élete, A pusztulásra ítélt nép c. fejezet.)
A régi Izraelről szóltam, Isten az ő törvényét adta nekik, de ők nem engedelmeskedtek annak.
„Ha a nép, amely most állítja magáról, hogy Isten különleges kincse, engedelmeskedne az Igében leírt kívánalmaknak, Isten nem adott volna külön bizonyságtételeket, hogy ráébressze őket kötelességükre, bűnös voltukra és félelmes veszedelmükre, ha elhanyagolják az Isten Igéjének járó engedelmességet. Azért tompult el lelkiismeretük, mert félreértették, elhanyagolták és lenézték a világosságot. Ezért Isten eltávolítja e bizonyságtételeket népétől, megfosztja őket az erőtől, és megalázza őket.” (Bizonyságtételek, II., 75. fejezet, Komoly álom.)
„Ha valaki kevélyen magát dicsőíti, az Úr nem támogatja, és nem akadályozza meg, hogy elessék. Ha valamely egyház kevély és kérkedő lesz, ha nem támaszkodik Istenre, és nem Isten erejét magasztalja, bizonyosan elhagyja azt az Úr, hogy a porba bukjék. Ha valamely nép gazdagsággal, értelemmel, tudással vagy bármi mással dicsekszik, az nem él Krisztusban, és hamarosan zűrzavarba merül.” (Bizonyságtételek, VIII., Az önelégültség veszedelme c. fej.)
  „Oldalakat írhatnék ilyen dolgokról. Egész területeket áthat ezeknek a fonák elveknek a kovásza. »Mert a gazdagok megtöltődtek köztük ragadománnyal, lakosai pedig hazugságot szólnak, és nyelvük csalárd az ő szájukban.« Az Úr rajta lesz, hogy megtisztítsa egyházát. Őszintén mondom néktek, hogy az Úr megforgatja a nevéről nevezett intézményeket.
Azt, hogy ez a tisztítási folyamat milyen hamarosan megkezdődik, nem tudom, de Isten nem halasztja sokáig. Ő, akinek szórólapátja kezében van, megtisztítja templomát az erkölcsi szennytől. Alaposan megtisztítja padlóját. Istennek pere van mindazokkal, akik a legcsekélyebb igazságtalanságot elkövetik, mert így cselekedvén, Isten tekintélyét tagadják meg, veszélyeztetik az érdekükben folyó engesztelést, a megváltást, amelyre Krisztus vállalkozott Ádám minden fiáért és leányáért. Vajon érdemes-e az Isten előtt utálatos utat járni? Vajon érdemes-e tömjénezőtökön idegen tüzet áldozni Istennek, s azt mondani, hogy nincs különbség?” (Bizonyságtételek a prédikátoroknak  – Ítélet Amálek felett c. fej.)
„Isten figyelmeztetései az Ige által nemcsak Izráel népéhez szólnak, hanem mindenkinek, aki a Földön él. Ő azt mondja: jaj nektek, lázadó fiak, mert nem az én figyelmeztetésemre hallgattok, nem lelki tanácsaimra, bűnt bűnre halmoztok, Egyiptomba mentetek, és nem számnak utasítására figyeltetek. Fáraó erősségébe és Egyiptom sötétségébe vetettétek bizodalmatokat!” (Uo., 380.)
A Battle Creek-i tragédiák nem késztetnek benneteket, hogy önmagatokkal forduljatok szembe? Ez Isten maradék egyháza, de egyben szeretett népünk is. Nincs más közösség! Az Úrnak nincs szüksége másik egyházra, Ő ezt fogja megtisztítani. A tisztítás már valójában kezdetét vette. Adja az Úr, hogy a várva várt megújulás és reformáció ma [2016-ban] kezdődjön el!
Írta: Ron Spear. Our Firm Foundation,
1989. december;
fordította: Fehér János

13. szám – Miller Vilmos álma – Bizonyságtételek olvasva rovat

William Miller álma
(Idézet Ellen G. White korai írásaiból)

Álmomban Isten láthatatlan keze egy míves vasalatú dobozt adott nekem, amely téglalap alapú, s mintegy 10 hüvelyk hosszú, 6 hüvelyk széles, ébenfából készült, és gyöngyökkel szépen díszített volt. A dobozhoz egy kulcs is tartozott. Azonnal megragadtam a kulcsot, és kinyitottam a dobozt, amely meglepetésemre színig volt mindenféle-, -fajta és -forma ékkövekkel, gyémántokkal, drágakövekkel, valamint különböző méretű és értékű ezüst- és arany pénzérmékkel, amelyek csodálatos rendben sorakoztak, és e gyönyörű rendben olyan dicsőséges fényt tükröztek, amilyen dicsőséges fénnyel csak a nap képes ragyogni.
 Azt gondoltam, e gyönyörű látványt nem csak nekem kell látnom, ugyanakkor szívem elragadtatással telt meg tartalmának ragyogásától, szépségétől és értékétől. Ezért a szobám közepén álló asztalra helyeztem, és hívtam mindenkit, hogy aki csak akarja, jöjjön, és nézze meg azt a legdicsőségesebb és legragyogóbb látványt, amit ember valaha láthat.
Az emberek sorra érkeztek, először csak kevesen, de rövidesen tömeggé sokasodva. Mikor először a dobozba tekintettek, ámulattal és örömmel kiáltottak fel. De ahogyan a bámészkodók serege nőtt, mind elkezdték összekeverni a drágaköveket, a dobozból kivéve szétszórták azokat az asztalon.
Arra gondoltam, talán a tulajdonos azt szeretné, ha a doboz és az ékkövek újra az én kezemben lennének, és ha engedem, hogy szétszórják, soha többé nem tudom a dobozban a helyükre tenni őket, ahogyan előtte voltak; úgy éreztem, nem tudom a felelősséget elhordozni, mert az óriási. Kértem az embereket, hogy ne nyúljanak hozzájuk, ne vegyék ki azokat a dobozból; de minél jobban kértem őket, annál jobban szétszórták ‒ az asztalon, sőt a szobában, a padlón és a szoba minden egyes bútorán.
Aztán láttam, hogy a valódi kövek és érmék közé megszámlálhatatlan mennyiségű hamis ékkövet és hamis érmét kevertek. Nagyon felháborodtam viselkedésükön és hálátlanságukon, mindezt a szemükre vetettem, és megdorgáltam őket. De minél inkább dorgáltam, ők annál inkább szórták a hamis érméket és a hamis köveket az igaziak közé.
Ekkor igazán felindult a lelkem, és elkezdtem őket kifelé tolni a szobából. De amíg egyet kituszkoltam, három másik jött a helyére, port, forgácsot, homokot és mindenféle szennyet hordva az igazi drágakövek gyémántok és érmék minden egyes darabjára, míg végül már egy sem látszott közülük. Még a dobozt is darabokra törték, és a szemét közé keverték darabjait. Úgy tűnt, senkit nem érdekel sem a bánatom, sem a haragom. Teljesen kedvetlenné és csüggedtté váltam, leültem, és sírni kezdtem.
Miközben így sírtam és bánkódtam nagy veszteségem és felelősségem miatt, Istenre gondoltam, és komolyan imádkoztam, hogy küldjön segítséget.
Azonnal kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett a szobába, mire mindenki kiment onnan. Ekkor seprűt fogott a kezébe, az ablakokat kinyitotta, és elkezdte a szemetet kiseperni a szobából. Rákiáltottam, hogy óvatosan, mert drágakövek vannak a szemét közt. 
Azt mondta: „Ne félj, mert gondom lesz rájuk.”
Ekkor, miközben a szemetet és a port seperte a hamis ékkövekkel és érmékkel együtt, azok mind kirepültek az ablakon, mint egy felhő, és a szél messzire vitte azokat. A nagy forgatagban egy pillanatra becsuktam a szemem. Mikor újra kinyitottam, az összes szenny eltűnt már. Az ékkövek, a gyémántok, az arany- és ezüstérmék hihetetlen gazdagságban hevertek szerte a szobában.
Ekkor egy másik dobozt helyezett az asztalra, sokkal nagyobbat és szebbet mint a régi, és elkezdte az ékköveket, a gyémántokat és az érméket kézzel abba összegyűjteni, míg végül egy sem maradt a földön, noha némelyik gyémánt nem volt nagyobb, mint egy gombostű hegye.
Ekkor így szólt hozzám: „Jöjj, és lásd!”
Belenéztem a dobozba, de a szememet elkápráztatta a látvány. Régi fényüknél tízszer jobban ragyogtak. Azt gondoltam, azoknak a gonosz embereknek a lábai teljesen beletiporták őket a szemétbe, ahová szétszórták, de csodálatos rendben sorakoztak a dobozban, mind a saját helyén, egyetlen nyomát sem viselve annak, aki odahelyezte azokat. Örömmel kiáltottam fel, és ez a kiáltás felébresztett.
(Korai írások, Miller Vilmos álma c. fejezet)

A magyarázat
 „Isten elküldte az angyalát, hogy megszólítsa egy farmer szívét, aki azelőtt nem hitt a Bibliában, hogy a próféciákat kezdje el kutatni. Isten angyalai rendszeresen meglátogatták a kiválasztottat, hogy értelmét vezetve megnyissák számára a próféciák magyarázatát, amelyek mindig sötétségben voltak Isten népe számára. Az igazság láncolatának kezdetét felfedték előtte, és láncszemtől láncszemig vezették, mindaddig, míg csodálattal és hódolattal tekintett Isten Szavára. Az igazság tökéletes láncát látta. Az Igét, melyet azelőtt nem tekintett ihletettnek, és amely most teljes szépségében és dicsőségében ragyogott fel értelme számára… Isten szent Igéjére a legnagyobb örömmel a legmélyebb tisztelettel és áhítattal tekintett.” (Az eredeti szöveg: Early Writings, 229. 1.)

„A próféciákat követve látta, hogy a Föld lakossága e világ történelmének utolsó pillanataiban élnek, miközben tudomásuk sincs róla. Az egyházakra tekintve látta, hogy korruptak. Jézus helyett a világot szerették, világi tiszteletet kerestek a felülről jövő elismerés helyett. Világi gazdagsághoz ragaszkodtak, ahelyett, hogy a mennyben gyűjtenének kincseket. Képmutatást, sötétséget és halált látott mindenfelé. Lelke nagyon felkavarodott benne. Isten hívta, hogy farmját hagyja el, ahogyan Elizeust hívta, hogy ökreit és mezőjét elhagyva kövesse Illést. Remegve bár, de William Miller elkezdte feltárni az emberek számára Isten Királyságának titkát, hallgatóit a próféciákon keresztül Krisztus második eljöveteléhez vezetve.” (Az eredeti szöveg: Early Writings, 229. 2.) 

„Kedves Testvéreim! Az Úr 1856. január 26-án látomást adott nekem, amit elmondok nektek. Láttam, hogy Isten népe közül többen balgák, szunnyadozók és csak félig vannak ébren. Nincsenek tudatában az időknek, amelyben élünk, hogy a »seprűs ember« már eljött, s többen abban a veszélyben vannak, hogy elsöpri őket.” (Tapasztalatok és látomások, A kicsiny nyájhoz c. fejezet)

„A fenséges felrázás elkezdődött, és folyamatban van.” (Tapasztalatok és látomások, A kicsiny nyájhoz c. fej.)

„Ha elhívást kapunk, hogy vállaljuk a különbözést másoktól, vagy mások kifejezik a miénktől eltérő véleményüket, krisztusi lelkülettel kell megállnunk ebben, és kiemelkedő fontosságú, hogy így állva csendesek és tisztességesek maradhassunk, mert az igazság kiállja a próbát. Minél többet tanulmányozzuk ezt, annál világosabban ragyog fel a fénye. Az Úr rosszallóan tekint mindenre, amely a durvaság jegyeit hordozza, és megfeddi azokat, akik megvetéssel és gyalázattal illetik azokat, akiknek véleménye eltér az övékétől, a lehető legrosszabb színben feltüntetve őket. Az egész menny figyeli azokat, akik így tesznek, amint az egész menny figyelte a farizeusokat, és azokat tudatlannak nevezte, mind az Írásokat, mind Isten hatalmát illetően. Az igazság ellenségei nem tudják az igazságot elrontani. Elnyomhatják azt, és hihetik, hogy mivel földre vetették és szennyel befedték, le is győzték; de az Úr elküld némelyeket a hűségesei közül, hogy cselekedjenek, amint Krisztus is cselekedett, amikor a Földön volt, hogy kiseperjék a szennyet, és visszaállítsák az igazságot az azt megillető helyre.” (The Home Missionary, 1894. szeptember 1.) 

1890. június 3: „Csak villanásait látjuk azoknak a fénysugaraknak, amelyek majd egykor ránk ragyognak majd.” (Válogatott bizonyságtételek, 1. köt., A sötétség nem fogadta be c. fej.)

A megtisztítás folyamata hosszú ideig tart, de legvégül William Miller álma valóra válik. Az egyház megtisztul, a tévtanítások eltűnnek, és William Miller álma igazolást nyer.

Mikor válik valóra William Miller álma? 

Az egyik tanítási óránkon elhangzottakhoz kapcsolódnak az itt következő gondolatok. William Miller személye és munkássága közismert, azonban Istentől kapott álmát talán nem mindenki ismeri. De azoknak is érdemes föl-fölidézni a tartalmát, akik olvastak vagy hallottak róla. Ez az álom összegző képet ad az adventmozgalom egész történetéről, a kezdetektől az Úr eljöveteléig. Ezenfelül gyülekezeti és nem utolsósorban egyéni életünket is szemlélhetjük ebben a tükörben. 
Az álom leírása Ellen G. White Tapasztalatok és látomások című könyvében olvasható. A fejezet címe: „Miller testvér álma.” Minden részlete nagyon kifejező. William Miller álmában egy ékszeres dobozt kapott Istentől, és hívta az embereket az értékes ajándék megtekintésére. A kezdeti lelkesedés után azonban egyre hanyagabbul kezelték a drága kincseket – összekeverték, széthajigálták őket –, ami nagy fájdalmat okozott neki. Mind többen érkeztek, behordván a szennyet az utcáról, sőt hamisítványokat csempésztek a drágakövek közé. Mindezek láttán kétségbeesetten kért megoldást Istentől. Azonnal megjelent egy férfi, seprűvel a kezében, és alaposan kitakarította a helyiséget. Minden értéket megtisztított és visszahelyezett a ládába. És ami meglepő volt: a drágakövek sokkal fényesebbek lettek, mint amilyenek kezdetben voltak. 
Mindannyian láthatjuk, milyen változás állt be az úttörő Biblia-kutatók előtt feltárult értékekhez való viszonyulásban a későbbi nemzedékek során. Az örömöt és hálát felváltotta a közömbösség, sőt akár az ellenszenv is. Ennek folytán háttérbe szorultak a bibliai igazságok, sokszor már csak homályosan világítanak a rájuk rakódott rétegek alatt. A hívők buzgó könyörgésére ennek az állapotnak vet véget Jézus, aki elküldi a „söprűs embert”. Ezt követően a Biblia tanításainak minden részlete ismét tökéletes fényben tündököl. 
Az álom egyik kulcsmozzanata – számomra a legsokatmondóbb része – Miller Vilmos felfohászkodása Istenhez, és az azonnali válasz, amely erre az imára érkezett. Ez az egyszerű kép fontos igazságokat szemléltet, kivált a hitbeli reformációért folyó küzdelmet illetően, globális téren is, és a helyi gyülekezeteinkben is. 
A hit drágakövei időnként összekeverednek és elkallódnak az életünkben, és sokszor már nem emlékszünk, mi volt a sorrend, esetleg nem oda illő darabokkal igyekszünk kipótolni a hiányokat. Minél előbb eszmélünk erre a helyzetre mint eredménytelenségünk okára, és minél odaadóbban fordulunk segítségért Istenhez, annál gyorsabban érkezik meg a „söprűs ember”, aki rendet rak lelkünk „szobájában” és az egyházban egyaránt. 
Mindannyian reményt és erőt meríthetünk e bátorító álomból, és bármilyen krízisben visszaidézhetjük az ebből levonható tanulságot.

Cvetanović Miomir nappali tagozatos hallgató (2009)

13. szám – Dániel könyve 1-2. fejezete – Ige mellett rovat



Üzenetek Dániel könyvéből


Aki Dániel könyvét nem ismeri, a kereszténység és a világ történelmét nem ismeri – hangoztatta Isaac Newton a 18. században, aki Dániel és Jelenések könyvéről könyvnyi magyarázatot hagyott maga után. Már Josephus Flavius megjegyezte, hogy az ószövetségi próféták közül a zsidók különös becsben tartják Dánielt, mert nemcsak jövőbeli eseményeket jövendölt meg, hanem azok bekövetkezésének pontos idejét is. Valóban, Dániel könyvében idői próféciák találhatók 2300, 1335, 1290, 1260 és 490 évről, ezek közül az 1260 évről szólót Jelenések könyve ötször is visszaidézi.

Sokan úgy gondolják, Dániel könyve jelképeinek sokasága miatt nehezen érthető, erre azonban rácáfol Jézus Krisztus visszahivatkozása, aki a világ­történelem utolsó négy rövid szakaszáról szóló nagy apokaliptikus beszédében egyszerűen így hivatkozott az ószövetségi prófétára: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24,15)
Jézus Krisztus továbbá Dániel könyvéből kölcsönözte az „Isten országa” és az „Emberfia” kifejezéseket is. Egyik legrövidebb példázatában, a kősziklára esés példázatában Dániel könyve 2. fejezetét vette alapul (Mt 21,42–44).


1. FEJEZET


Dániel könyve első fejezete azt beszéli el, hogy a babiloni fogság (i. e. 605–535) kezdetén, az első fogolycsapatok deportálásakor nagy tehetségű zsidó ifjakat hurcoltak el hazájukból Babilónia földjére. Az akkori uralkodó, II. Nabukodonozor azonban megkülönböztetetten bánt velük. Káldeus nevelésben és oktatásban kívánta őket részesíteni, hogy majd hazájukba visszatérve rajtuk keresztül tudja irányítani a leigázott Izraelt. Ezért asztalánál etette és itatta őket, ami együtt járt volna az egészségtelen babiloni ételek és italok fogyasztásával. Dániel és fogolytársai azonban ismerték a Mózesnek adott egészségügyi, azon belül is a táplálkozási törvényeket, és „eltökélték szívükben”, hogy azokhoz hit által hűségesek maradnak. Megkérték Aspenázt, az udvarmesterek fejedelmét, hogy tegyen próbát tíz napig, és a zsíros húsok helyett zöldségféléket, az alkoholos italok helyett vizet szolgáljon fel nekik. A főember megrémült, hogy majd lefogynak, és a király őt tenné ezért felelőssé, de a kísérlet eredménye mást mutatott. Társaiknál jóval üdébbek, pirospozsgásabbak maradtak, és így eleget tudtak tenni annak a meggyőződésüknek, amely az egész Biblia tanítása is, hogy a testi és lelki tulajdonságaink fölött egyenlőképpen kell őrködnünk.

A Biblia első fejezetétől fogva hirdeti a helyes táplálkozás alapelveit, mivel Isten az élet alkotója, és az őáltala adott törvények semmi jótól nem tiltanak el, csupán a rossztól szeretnének mentesíteni. Az ehhez (1Móz 1,29) csatlakozó igehelyek (1Móz 3,18; 3Móz 3,17; 11. fej.) világossá teszik, hogy az özönvíz idejéig azért éltek olyan hosszú ideig az emberek, mert az emberiség történelmének első tizenhét évszázadában nem létezett hús- és alkoholfogyasztás. A fokozódó emberi kívánságra Isten az özönvíz után megengedte a tiszta állatok húsának fogyasztását, megkülönböztetve azonban ezeket az egészségre káros állathúsoktól. Ezt az elvet az Újszövetség is maradéktalanul megerősíti (1Tim 4,1–4; valamint Jézus példája, aki a démonokat a disznónyájba űzte Lk 8,33 szerint).
Ez volt Dániel és társai első hitpróbája, melyben Isten segítségével győztek. Az egyes ember mindig legyőzheti környezetét, sőt az egész világot is, ha Istenhez folyamodik segítségért.

2. FEJEZET

Nabukodonozor uralkodásának második esztendejében azonban gyorsan elkövetkezett Dániel társainak második hitpróbája.
A király álmot látott, de elfelejtette, ennek ellenére azt kérte bölcseitől és írástudóitól, hogy mondják meg neki magát az álmot, de jelentsék meg annak értelmét is. A babiloni papok méltatlankodva hivatkoztak arra, hogy csak akkor tudják megjelenteni az uralkodó álmának értelmét, ha magát az álmot is elmondja nékik. Nabukodonozor azonban arra hivatkozott, hogy ha valóban vannak istenek az égben, akkor azok könnyűszerrel tudomásukra hozhatják bölcseinek mind a kettőt. Ha ezt nem teszik meg, kivégezteti őket, és házukat is szemétdombokká téteti. Mivel Dániel és társai is már e csoporthoz tartoztak, őket is sújtotta e kegyetlen királyi rendelet.
Dániel társaival együtt Istenhez fordult, mert érezték, hogy ez az álom nem közönséges, hétköznapi álom volt a király életében, hanem Isten adhatott neki nagy jelentőségű kijelentést. Isten meg is jelentette a prófétának magát az álmot, és annak értelmét is.
Mikor Dániel a király elé léphetett, magáról Istenre terelte az uralkodó figyelmét. Neki adott hálát azért, hogy válaszolt a király kérdésére, mert Nabukodonozort jó ideje és mélyen foglalkoztatták e kérdések: mit hoz a jövő? Mi lesz a birodalmával? Hogyan élnek majd utódai?
Mivel a babilóniaiak szerettek szobrokat állítani, e profetikus álom középpontjában egy hatalmas szobor jelképezte az emberi történelmet. Mivel a történelem nem merev és egysíkú, a szobor különböző színesfémekből állt. A feje arany, a két válla és karja már csak ezüst, az oldala és hasa réz, a két lábszára csupán vas, a két lábfeje pedig vas és cserép elegyéből volt. A szoborkolosszus tehát agyaglábakon állt. Semmi erőt nem tudott kifejteni azzal a kővel szemben, amely kéz érintése nélkül egy hegyről legördült, és a tíz lábujjra esett. A szobor meglódult, s a földre esve ízzé-porrá zúzódott. Felkerekedett a szél, és mint nyári szérűn a polyvát, elfújt mindent, csupán a kő maradt a színen, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.
A bibliai hosszabb távlatokat átívelő ún. vázlatpróféciák közül ez a legelső. Isten egy pogány királynak kinyilatkoztatta a jövőt, méghozzá nem egy-két nemzedékhez szólóan, hanem egészen a történelem végéig, sőt az örök élet megvalósulásáig. Megmutatta a babiloni királynak, hogy világbirodalmak egymásutánjában a történelem egyre inkább gyengül, erkölcsi szempontból az élet egyre inkább kiszolgáltatottá válik a gonoszságoknak, és az aranytól elindulva végül is a sárig jutunk. 
Dániel néven nevezte az első jelképet, amikor az arany fejet a nabukodonozori Babilóniával azonosította (2,38). Ezt az ókori világbirodalmat, mely az i. e. 7–6. században vezette a földet, egy államszövetség dönti majd meg, ezek lesznek a médek és a perzsák (őket szó szerint Dániel könyve harmadik, ezzel párhuzamos látomása azonosítja majd a 8,20 versében). Perzsiának majd a Nagy Sándor-i Görögország vág vissza, és veszi át tőle a föld irányítását (8,21). A hellenizmus után Róma lép fel a világ színpadára, és e prófécia szerint mind a mai napig a föld irányítója. 
A Nyugatrómai Birodalom 476-os bukása után azonban az európai nemzetállamok folytatják tovább Róma örökségét, ázsiai eredetüket az agyag jelképezi, amely a vas által jelképezett rómaisággal soha nem tud tartósan vegyülni. Mást is jelképez ez a törékenység: az állam és az egyház, a politika és a vallás folyamatos küzdelmét és egybekapcsolódási szándékát az európai nemzetek életében. Hogy Európa mindig egyesülni akar, de ez az egység életveszélyesen törékeny lesz, az mindenekfelett való mondanivalója e próféciának.
Mivel a kőszikla messiási jelkép (1Kor 10,4), az első bibliai vázlatprófécia már Jézus Krisztus második­ eljövetelére helyezi a hangsúlyt, amely eseményről a Bibliában közel négyszáz jövendölés szól. Az egységesülő világ katasztrófába sodródásának ellenében Jézus Krisztusnak kell megjelennie, Neki kell elhoznia az első eljövetelekor meghirdetett Isten országát, mely sohasem fog leépülni, megromolni és tönkremenni, mint a földi világbirodalmak és országok. Erre hangsúlyosan utal a 2,44 versben a próféta magyarázata. Az újjáteremtett földön azok lesznek ott, akik a kősziklára estek, és rá építették életüket (Mt 21,42–44). 
A király elfogadta Dániel magyarázatát, ajándékokat és hatalmat adott neki, a babiloni összes bölcsek elöljárójává tette, s mintegy kormányzónak nevezte ki az ország felett.
A második hitpróba után azonban hamarosan elkövetkezik majd a harmadik, amely jól mutatja, hogy ez a király mennyit küszködött a maga természetével, ahogy a mi legnagyobb harcunk is az életben saját önző természetünk legyőzéséért folyik…
(Folytatjuk)
Reisinger János

13. szám – Nehémiás újjáépítése – Hit általi megigazulás

Nehémiás – hit és újjáépítés a babiloni fogság után

A mintegy hetven évig tartó babiloni fogságot Isten fenyítő és nevelő céllal engedte meg a zsidók életében. Ez az időszak hatalmas próbatétel volt a nép számára, de a fenyítékben fel kellett ismerniük Isten szeretetét és kegyelmét: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6) A zsidóknak Babilon i. e. 538-ban történt eleste után Círusz jóvoltából nyílik lehetőségük először a hazatérésre és a templom újjáépítésére. Néhány évtizeddel később Dárius ad ki rendeletet, amely újabb lendületet ad a munkálatoknak. Fél évszázad múlva Artaxerxes Longimanus rendeletére a zsidók újabb csapata indul útnak hazafelé Ezsdrás főpap vezetésével. 

Ebben az időszakban élt Nehémiás, akit erős hite, kitartása és tettrekészsége miatt méltán nevezhetünk az egyik legnagyobb reformátornak. Nehémiás zsidó fogoly létére pohárnokként szolgált a perzsa királyi udvarban. Ez az állás szabad bejárást biztosított a királyhoz, annak barátjává vált, befolyásos pozícióba került.
Hogy miért is fontos tanulmányoznunk ezt az időszakot? „Az a helyreállítási munka és reformáció, amelyet a hazatért foglyok Ezsdrás és Nehémiás vezetésével végeztek, a lelki helyreállításnak olyan képét tárja elénk, amilyet a földi történelem záró napjaiban kell véghezvinni.” (Próféták és királyok, Reformáció c. fej.) Ez az írás csak arra szorítkozhat, hogy bizonyos mozzanatokat emel ki ebből e nagy ívű reformációból, főleg annak kezdeteire, a városfalak helyreállításra összpontosítva (1–4. és 6. fejezet). A Nehémiás által elindított vallási reformokat egy későbbi írásban tárgyaljuk.

Mit tett Nehémiás, amikor értesült népe nyomorúságáról? 
„És jött hozzám Hanáni, egy az én atyámfiai közül, és vele együtt férfiak Júdából, és tudakozódtam tőlük a fogságból megszabadult maradék zsidók felől, és Jeruzsálem felől. És mondták nékem: A fogságból megszabadult maradék zsidók ott, abban a tartományban nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak; és azonfelül Jeruzsálem kőfala lerontatott, kapui tűzben égtek meg! Hogy pedig meghallottam e beszédeket, leültem, és sírtam, és keseregtem napokon át, s böjtöltem és imádkoztam a mennynek Istene előtt.” (Nehem 1,2–4) 
Nehémiást lesújtotta az, amit hallott népe és Jeruzsálem állapotával kapcsolatban. Az elszomorító hírek hallatán azonnal Istenhez fordult tanácsért. Nem bízott önmagában, és nem szőtt emberi terveket, számára a legfontosabb Isten akaratának megismerése volt. Ezért böjtölt és imádkozott, várva a mindenható Isten közbelépését és szabadítását. 
Nehémiás magatartása tükröt tart elénk: mi mit teszünk látva Isten népének siralmas állapotát? Sokszor csak a gyász és a sírás lehet az egyetlen helyes reakció. De tudunk-e sírni egyáltalán? Másokért vagy Isten ügyéért sírni – ezt csak az isteni kegyelem képes beleplántálni szívünkbe. Hogy mit végez el bennünk a sírás által Isten, így fejezi ki a következő ige: „Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” (Préd 7,3) Kevés azonban a sírás, ha nem követi böjt és buzgó imádság. Ezek ma is minden igazi megújulás és reformáció kezdő lépései. 
Mi érett meg a sok ima hatására Nehémiás lelkében? „Nehémiás sokszor öntötte ki szívét népe sorsa miatt. Most, imádkozás közben, szent elhatározás formálódott lelkében. Eltökélte, hogy ha megkapja a király jóváhagyását, valamint a szükséges támogatást eszközök és anyag beszerzésére, ő maga vállalja a falak újjáépítését és Izráel nemzeti erejének helyreállítását.” (Próféták és királyok, Az alkalmak embere c. fej.)

Mi volt Isten válasza az imára és a böjtre?
Isten négy hónap múlva válaszolt Nehémiás imájára: „És lőn a Niszán nevű hóban, Artaxerxes királynak huszadik esztendejében, bor volt őelőtte, és én fölvettem a bort, adtam a királynak; azelőtt pedig nem voltam szomorú őelőtte. És monda nékem a király: Miért szomorú a te orcád, holott te beteg­ nem vagy? Nem egyéb ez, hanem szívednek szomorúsága! És felette igen megfélemlettem. Akkor mondtam a királynak: Örökké éljen a király! Miért nem volna szomorú az én orcám, hiszen a város, az én atyáim sírjainak helye pusztán hever és kapui megemésztettek tűzben?! És monda nékem a király: Mi az, amit kívánsz? És könyörögtem a menny Istenéhez…” (Nehem 2,1–4)
Nehémiás a böjtölés és az imádkozás mellett továbbra is hűségesen végezte kötelességeit a király udvarában, de a szomorúságát nem tudta elrejteni. A jó Isten épp ezt a körülményt használta fel tervei véghezvitelében. A királyt érzékenyen érintette szolgájának lehangoltsága, ez pedig alkalmat adott Nehémiásnak, hogy röviden bemutassa a királynak szülőföldje állapotát. Nehémiás a király „Mit kívánsz tehát?” kérdésében felismerte a gondviselés által kijelölt alkalmat, amikor Isten ügyéért tehet valamit. A király előtt állva csak néhány másodperce volt, hogy imádkozzon, mégis milyen sok múlt ezen! 
„Nehémiás ebben a rövid imában a Királyok királyához emelkedett, és megnyerte a maga ügyének azt a hatalmat, amely úgy tudja alakítani az emberek szívét, mint a folyók vize a medrüket. A szükség idején mondott nehémiási ima menedék, amit a hívő ember igénybe vehet olyan helyzetekben, amikor más formájú imára nincs lehetőség.” (Próféták és királyok, Az alkalmak embere c. fej.) 

Milyen előkészületeket tett Nehémiás, mielőtt útnak indult volna Jeruzsálem felé?
A beszélgetés folytatásaként Nehémiás engedélyt kért a hazautazásra, és konkrét tervvel állt elő, amely azonnal megnyerte a király tetszését: 
„És mondtam a királynak: Ha tetszik a királynak, adasson nékem leveleket a folyóvízen túl lakó tiszttartókhoz, hogy hagyjanak engem utazni, míg Júdába érek. És adasson egy levelet Aszáfhoz, a király erdeje őréhez, hogy adjon nékem fákat gerendákul a templom várának kapuihoz és a város kőfalához, és a házhoz, amelybe költözni fogok. És megadta nékem a király az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint. És megérkeztem a folyóvízen túl való tiszttartókhoz, és átadtam nékik a király leveleit. Bocsátott pedig velem a király főembereket a seregből, és lovagokat.” (Nehem 2,7–9) 
Hogyan jutott mindez Nehémiás eszébe? Szavai arról tanúskodnak, hogy régóta gondolkodott már a szükséges lépéseken, és várta a megfelelő alkalmat, hogy ezeket a király elé tárhassa. 
Nehémiás előrelátása és alapossága a következőkben nyilatkozott meg: 
■ Írásbeli engedélyeket kért a királytól, hogy zavartalanul áthaladhasson az Eufráteszen túli tartományokon. 
■ Hogy a felújításhoz szükséges faanyagról gondoskodjon, a Libanon hegységben lévő királyi erdőből kért fát. 
■ Az ellenség ármánykodására számítva katonai kíséretet, védelmet kért. Bár Nehámiás az ima és a böjt embere volt, tudta, hogy az ő igyekezetén és erőfeszítésein is sok múlik. Minden apró részletre gondja volt. 
„E bölcs előrelátás és határozott cselekvés szolgáljon tanulságul minden kereszténynek. Isten gyermekeinek nemcsak hinni és imádkozni kell, hanem szorgalmas és körültekintő gonddal cselekedni is. Sok nehézséggel találkoznak, és mivel úgy gondolják, hogy az óvatosságnak és a szorgalmas munkának nincs sok köze a valláshoz, sokszor akadályozzák a Gondviselés értük végzett munkáját… A gondos megfontolás és a jól átgondolt terv ma is éppoly nélkülözhetetlen a szent vállalkozások megvalósításához, mint a jeruzsálemi falak újjáépítésének idejében.” (Próféták és királyok, Az alkalmak embere c. fej.)
Csak imádkozni, és nem tenni semmit olyan, mintha egy háznak csak az alapját építenénk meg. Mit ér az alap – ha mégoly erős is –, ha nem épülnek rá falak? Sokszor nem ismerjük fel, hogy Isten éppen azzal válaszol imáinkra, hogy ötleteket, terveket juttat eszünkbe, és a körülményeket kedvezően alakítja. Kell azonban „szent igyekezet” és „komoly erőfeszítés” is ezek megvalósításához. 
Mit tett Nehémiás, miután megérkezett Jeruzsálembe? 
Jeruzsálembe megérkezve először is saját szemével akart meggyőződni arról, milyen állapotban van a város. Rövid, néhány napos pihenő után titokban, éjszaka tett körutat a városban: „És kimentem a völgynek kapuján éjjel, éspedig a sárkányok forrása felé, majd a szemétkapuhoz, és vizsgálgattam Jeruzsálem kőfalait, melyek elrontattak, és kapuit, melyek tűz által megemésztettek.” (Nehem 2,13) A rövid „terepszemle” után azonnal a főemberekhez fordult, elmondta a királlyal szerzett különleges tapasztalatát, és munkára lelkesítette őket. A félénk és cselekedni képtelen vezetők ezután már egymást kezdték buzdítani: „… és mondták: Keljünk fel, és építsük meg! És megerősítették kezeiket a jóra.” (Nehem 2,17–18)
Hogyan tudta Nehémiás ilyen hamar fellelkesíteni a nép elöljáróit? Egyrészt számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy az isteni gondviselés készítette elő az utat a városfalak újjáépítéséhez. Másrészt Nehémiás jelleme és lelkesedése tett rájuk nagy hatást. A vezetők jó hozzáállása végül az egész nép munkakedvére kihatott: „… a nép nagy kedvvel dolgozott.” Ennek volt köszönhető, hogy a városfalak helyreállítása rövid idő alatt elkészült.

„Nehémiás egész lelke benne volt a vállalkozásban. Reménysége, tettereje, lelkesedése, eltökéltsége ugyanezzel a szent bátorsággal és fennkölt szándékkal hatotta át a többieket is. Minden ember egy-egy Nehémiássá vált a maga helyén, szomszédja szívét és kezét erősítve.” (Pátriárkák és próféták, A fal építői c. fej.)
Mit tanulhatunk meg ebből a mozzanatból? Azt, hogy az egyik legfontosabb tudomány a hívő életben: másokat lelkesíteni tudni. Képesek lehetünk buzgón munkálkodni egy cél érdekében, anélkül, hogy mások szívét meg tudnánk nyerni ügyünk támogatásához. Azonban kevés ez Isten művében, és nem jut messzire az, aki csupán önmagára hagyatkozik. Nehémiáshoz hasonlóan mi is lelkesíthetünk másokat a szavainkkal, példánkkal, kitartásunkkal és türelmünkkel is. Mindnyájunknak fel kell tennünk a kérdést: én hogyan válhatnék Nehémiássá abban a közösségben, ahová az Isten helyez, például a gyülekezetben, a munkahelyen stb. 

Milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a kőfal építőinek? Hogyan lettek úrrá ezeken?
Már Nehémiás megérkezése is féltékenységet váltott ki a szomszédos népek körében, még inkább a munka gyors előrehaladása. Szanballat,  Tóbiás, Gesem volt az a három vezéregyéniség, aki ezeket az ellenséges erőket szövetséggé tudta szervezni. 
Az ellenség először gúnyolódással, sértegetéssel próbálta elvenni a nép munkakedvét: „Mit művelnek e nyomorult zsidók? Vajon megengedik-e ezt nékik? Talán áldozni fognak? Hát bevégzik ma? Avagy megelevenítik e köveket a porhalmazból, holott azok elégtek?” (Nehem 4,2) Majd miután tapasztalták, hogy gunyoros megjegyzéseik hatástalanok, konkrét terveket dolgoztak ki a munkálatok megakadályozására. Elhatározták, hogy megostromolják Jeruzsálemet. Amire most szükség volt: védekezés, állandó készenlét, éberség. „A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezükkel, amely a munkát végezte, rakodtak, másik kezük pedig a fegyvert tartotta… És sem én, sem az én atyámfiai, sem legényeim, sem az őrizők, akik utánam voltak, nem vetettük le ruháinkat; ki-ki csak mosakodáskor tette le fegyverét.” (Nehem 4,17. 23) Nehémiás most is józan és higgadt maradt, jó példát állítva ezzel társai elé. Nem álltak le vitatkozni az ellenséggel. Oltalmat kértek Istentől, majd őrséget állítva folytatták a munkát. A fegyverzetüket munka közben is magukkal hordták, még csak ruháikat sem vethették le! Milyen nehéz lehetett így dolgozni! Nem akármilyen elszántságot látunk itt! 
Később a korábban említett pogány vezetők más stratégiával­ támadtak: beszélgetésre és tanácskozásra hívták. Nehémiás így utasította el ajánlatukat: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá; megszűnnék a munka, ha attól eltávozván hozzátok mennék.” (Nehem 6,3) E vezetők attól sem riadtak vissza, hogy egy hamis prófétát béreljenek fel, akik a templom épületébe való bezárkózást javasolta Nehémiásnak (vö. Nehem 6,10–14). Nehémiás továbbra is ellenállt, a munka pedig haladt tovább. Végül kitartásukat és szorgalmukat siker koronázta: sikerült befejezniük a kőfalat. 
Ma is csak hasonló nehézségek árán épülhet Isten műve. Ha Istentől ihletett reformációs mozgalom indul el, akadályokra és akadékoskodókra mindig kell számítani. Jobb, ha a lehető legkevesebb figyelmet szenteljük erre. 
„Még olyanok is, akik szeretnék, ha Isten műve virágzana, gyengítik szolgái kezét Isten ellenségeinek rágalmazásával, dicsekvéseinek és fenyegetéseinek meghallgatásával, híresztelésével, és azzal, hogy félig el is hiszik őket… Nehémiáshoz hasonlóan Isten népe ne féljen, de ne is becsülje le az ellenséget. Istenbe vetett bizalommal menjen kitartóan előre, szolgáljon Neki önzetlenül, és bízza gondviselésére azt az ügyet, amelyet képvisel… Féljünk a világgal egyezkedőktől, akik – miközben tisztaságot szemlélnek – szorgalmazzák az igazság örök ellenségeivel való szövetséget. Őrizkedjünk tőlük… Ez a megalkuvók hangja, amelyet ma is olyan határozottan kell elutasítanunk, mint annak idején tették.” (Próféták és királyok, A fal építői és A pogányok cselvetései c. fej.)
Szükségét érezzük-e, hogy reformokat vigyünk véghez a saját életünkben? Ha igen, gondoljuk át, milyen területeken lenne szükség változtatásokra? Hol vannak a mi életünkben is helyreállításra szoruló falak? Kérjük a jó Isten segítségét, hogy meg tudjuk valósítani ezeket a reformokat! Az Isten nekünk is adhat a Nehémiáséhoz hasonló bölcsességet és lelkesedést. Lehet, hogy most csak romokat látunk, mind a saját életünkben, mind Isten művében. Bátorítson bennünket Nehémiás története: nincs az a romlás, amit Istennel együttműködve ne lehetne helyreállítani. „Megépítik fiaid a régi romokat, és neveztetsz romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak.” (Ésa 58,12)
Somogyi Lehel