4. szám - Könnyű keresztény zene? 3. rész - Kitekintő rovat

Könnyű keresztény zene?  - III. rész 

Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”

(Karasszon Dezső) 

1. rész ITT   2. rész ITT

„A test kívánsága” 

Az értelem kikapcsolása – az eksztázis, a transz, az eltúlzott érzelmek – szinte minden vallás rituáléjában jelen volt és jelen van, sőt azt is mondhatjuk, hogy legtöbbször a kultikus összejöveteleken a „mágikus totemzene” a meghatározó. Bibliai példát is találunk erre, hiszen a kivonulás után az izraeliták – „Istentől elfordulva” – „egyiptomi mintára” érzéki, bálványimádó szertartást tartottak az aranyborjú körül. Folyamatos – belső és külső – kísértést jelent ez emberi világunkban, hiszen „a test kívánsága” az, hogy értelmünk helyett az érzelmeink, indulataink, ösztöneink irányítsanak, vezéreljenek bennünket. 

 Ha rátekintünk a kereszténység zenéjének történetére, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. hittérítőknek, a misszionáriusoknak – amikor más kultúrák, más földrészek népeivel akarták megismertetni „a fehérek Istenét” – folyamatosan az eksztatikus szertartások problémájával kellett szembenézniük. Ezt a disszonanciát, nézetkülönbséget jó irányba terelni, feloldani csak különleges türelemmel, állhatatossággal, bölcsességgel, illetve tanácsoló, szerető okítással, hitből jövő zenei neveléssel lehet. S a végeredmény, akkor sem minden esetben pozitív, mert a Lélektől jövő – az örökkévalóság felé mutató – Zenére is érvényes: „szoros a kapu és keskeny az út… és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Sajnos a fent említett erények (állhatatosság, türelem…) nem mindig voltak jelen a „hívő” emberek életében, hiszen sokan nemegyszer önző anyagi érdekből, hatalmaskodásból „térítettek” (inkább csak gyarmatosítottak). Ennek a mentalitásnak az egyik tragikus fejezete az „a virágzó üzletág”, amit újkori rabszolga-kereskedelemnek nevezünk. 

„A fehér ember korbácsol, a fehér ember lő…”

„1560 táján szállították az első fekete férfiakat és asszonyokat a nyugat-afrikai partvidékről az Újvilágba, mindenekelőtt »Spanyol-Amerikába«, az őslakos indiánok helyére, akik testileg nem bírták azt a nehéz munkát, amelyet a hódítóik elvártak tőlük. Hamarosan a későbbi Amerikai Egyesült Államok déli vidékeire is nagyarányú rabszolga-beszállítás kezdődött. Az enyhe éghajlat következtében itt jöttek létre azok a hatalmas gyapot- és dohányültetvények, amelyek megművelése, a mezőgazdaság gépiesítése előtt a keményen dolgoztatott munkások nélkül nem lett volna gazdaságos.” (Andrew Wilson–Dickson ) A cinikusan „fekete elefántcsontnak” nevezett rabszolgák számára a zene, az ének, a tánc olyan életfunkció volt, mint a levegővétel vagy az evés és az ivás. A fehér matrózok is felfigyeltek erre, s már a rabszolgahajón szórakozásukat lelték a feketék táncaiban. Sokszor erőszakosan, korbáccsal kényszerítették ki azokat a különlegesen mulatságos zenei „előadásokat”, amelyeknek középpontjában a folyamatosan ismételt és a végletekig fokozott eksztatikus ritmika – „a magával ragadó dobzene” – állt. Csak röviden jegyeznénk meg itt – mert később még szólni fogunk róla –, hogy ez a ritmika „most már nemzedékek óta az amerikai szórakoztató zene alapja.” (Hughes)

 Az „egzotikus” zenei tevékenységet tehát a rabszolgatartók társadalma később is szívesen hallgatta és szemlélte. Sok esetben persze csak érdekből tűrte el, mert hamar rájött arra, hogy „a nigger” jobb kedvvel dolgozik ezeknek hatására. (Az afrikai dobokat is csak akkor tiltották be, amikor észrevették, hogy a feketék fejlett „dobnyelvük” révén igen nagy távolságra tudnak üzenetet közvetíteni, és ezzel lázadást szervezni.) Az ünnepnapokon összesereglő feketék kollektív zenéje persze rengeteg kultikus elemet is tartalmazott, hiszen az afrikai törzseknél a zenélés nem önálló művészeti tevékenység, hanem a természetfölötti hatalmakkal, az istenekkel, a szellemvilággal való kapcsolatfelvétel eszköze. Éppen ezért ezek a zenés-táncos ünnepségek főleg a nyugat-afrikai ősi vallás, a voodoo (vudu) áldozati szertartásaira emlékeztettek:

„A feketék gyakran már a tánc kezdete előtt egy órával gyülekeznek… a nők fején rikító színű törölközőből készült fejdísz van. Mindegyik magával hozza a tollakkal és pántlikákkal feldíszített rengeteg gyerekét… a tömeg a tér közepe felé özönlik. Ezt szakadatlan zakatolás kíséri, amelyet két, hordóra állított marhacsonttal (bamboulával) idéznek elő…, amely meglehetősen hasonlít a doboláshoz. Mialatt a táncosok felállnak, a zakatolás állandó dobolásba megy át, amelyet a doboló muzsikus a legkisebb megszakítás nélkül, rendíthetetlenül folytat, egészen az ünnepség végét jelentő napnyugtáig… A férfiak kis vas- vagy fémdarabkákat hordanak, amelyeket csuklójuk köré rögzítenek… egyöntetűen döngetik a lábukkal a földet… az asszonyok ide-oda ringatják csípőjüket… és temetési énekhez hasonló egyhangú… dalt énekelnek… ” (A. Dauer) 

3. szám - Könnyű keresztény zene? 2. rész - Kitekintő rovat

Kitekintő

Könnyű keresztény zene?  - II. rész 

Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”

(Karasszon Dezső) 

1. rész ITT

Egy ismerősöm autójában és lakásában többször hallottam különböző könnyűzenéket szólni. Egyik alkalommal valamiért meglátogattam az otthonában. Ő takarítás közben éppen zenét hallgatott. A monoton ritmusú, sablonos popzene úgy ömlött a hangszóróból, mintha valamelyik rádióadót hallgatta volna. Az egymást követő dalok mindegyike túláradó, csöpögős zenei közhelynek tűnt. A szövegről teljesen elterelte a figyelmet az ömlengő, érzelgős melódia. Ehhez a figyelemeltereléshez hozzájárultak a különböző hangszínek, a digitális effektusok stb. „Melyik rádiót hallgatod?” – kérdeztem ismerősömtől, mert már nagyon zavart az állandó háttérzaj. Ő sértett hangon válaszolt: „Ez nem rádió, hanem dicsőítő ének! Én nem hallgatom az igénytelen rádiós zenéket. Nálam egész nap csak keresztény zenék szólnak!” Szomorúan néztem felháborodott arcára, és halkan így válaszoltam:

„Bocsánat, de én zenészként nem éreztem semmi különbséget. Számomra olyanok voltak ezek a dalok, mint a divatos slágerecskék.” „Pedig ezek igazi, vidám dicsőítő énekek! ” – szólalt meg büszkén és feldobódva ismerősöm…

Úgy hiszem, e történet is jól szemlélteti, mennyire becsaphatóak vagyunk a muzsika világában. Főként akkor, ha Isten szavát, „az evangéliumi esztétikát” félretéve a saját ízlésünk, akaratunk, kívánságunk szerint járunk el, és vizsgálódás nélkül követjük az aktuális trendet, a mai (keresztény) zenei divatot. Persze, ha a fentieket már végiggondoltuk, jön a következő dilemma: a gyakorlatban akkor hogyan tudjuk őszintén és méltóképpen kifejezni énekkel, zenével a valódi örömhírt, „a teljes örömöt”? Kodály Zoltán így válaszol: „Erre… tanítani kell az emberiséget, mert magától nem jut el odáig.” 

„Akiket megtanítottak az Úr énekeire, és mindnyájan képzettek voltak”

Nem véletlen, hogy az ószövetségi hívő nép körében a zenei nevelésre nagy hangsúlyt fektettek. Gondolhatunk itt a léviták igényes zenei szolgálatára, „akiket megtanítottak az ÚR énekeire, és mindnyájan képzettek voltak”, valamint a prófétaiskolákban folyó zeneoktatásra. Tehát a muzsikát, az éneklést tanulnunk és tanítanunk kell. Az utóbbit még inkább, mert tudjuk, hogy a posztmodern (zene)fogyasztói társadalomban az emberek többsége szinte egyáltalán nem énekel, nem zenél. (A zenei kreativitás hiányáról később még részletesebben szólunk. Addig is szeretettel hívunk és várunk mindenkit zenei műhelyünkbe: www.kreativzeneimuhely.hu) 

Üres tankkal vagy kormány nélkül? 

Persze ne úgy okítsunk, és ne úgy adjunk „példát”, ahogyan azt sokszor, sok helyen megtapasztalhatjuk: „… amennyiben sikerül a gyermeket és ifjat hozzászoktatni… az érzések elfojtásához, személytelenségekhez és a körülötte zajló mozzanatok jelentéktelenségének tudomásulvételéhez – éneklés stílusa, üresen kongó szavak áradata, búskomor vagy üres tekintetetek és rezzenéstelen arcok –, akkor eredményesen szocializáltuk egyházilag: megtanul semmit nem várni az istentisztelettől.” (Seitz Manfred – idézi: Kis Médea: Istendicsőítés énekkel és élettel. Kálvin Kiadó, Bp., 2012, 140. o.) Vagy valami egészen mást fog várni – tehetnénk hozzá –, mert „az istentisztelet érzelmi kiüresedésével egyidejűleg jelentkezett az igény a túláradó érzelmekben gazdag istentiszteletre…” Hatás-ellenhatás. Találó hasonlattal mutatja be a keresztény zene mai helyzetét egyik orgonaművészünk: „Két autó van itt: Az egyiknek tele van a tankja, de kormánya nincs, a másiknak príma a kormánya, de nincs a tankjában semmi…” Szomorú, és egyre általánosabb jelenség ez. Főként akkor szomorú és tragikus, ha szembesülünk azzal, hogy a mennyei világ miképpen reagál az Istennel megbékélő ember döntésére: „Örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” Gondolkoztunk már ezen?

2. szám - Könnyű keresztény zene? 1. rész - Kitekintő rovat

Kitekintő

Könnyű keresztény zene  - I. rész 

Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”

(Karasszon Dezső) 

Régebben – jazz-zenész koromban – barátaimmal gúnyosan nevettünk a könnyed, érzelgős, szentimentális amerikai („hollywoodi”) dalokon, de jó pénzért, persze, elvállaltuk a szakmailag limonádénak és „cikinek” mondható melódiák „lekísérését”. Aztán alig vártuk, hogy vége legyen az ilyen komolytalan, méltatlan fellépéseknek („hakniknak”), s a gázsinkat felvéve gyorsan elfelejtettük az estét… Ezek után mit mondhatunk, ha ma azt halljuk, hogy ugyanazok az édeskés, érzelmes dallamocskák köszönnek ismét vissza, csak vallásos köntösben?

A hazai keresztény könnyűzene (a dicsőítő csoportok) egyik jeles személyisége így nyilatkozott erről: „Ez a zene [a keresztény popzene] önmagában nem minden esetben képvisel maradandó értéket, legfőbb erénye, hogy az örökkévalóságnak szól, amennyiben képes megérinteni az emberek lelkét, szívét.”

„Nem képvisel maradandó értéket”, de „az örökkévalóságnak szól”? Furcsa és különös párosítás… De hogyan jutottunk idáig? Úgy hiszem érdemes elgondolkodnunk közösen ezen a kérdésen.

„Dicsőséget emberektől nem nyerek”

Amikor úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt először találkoztam ezzel a kijelentéssel, megdöbbentem.  „Hogy lehet ilyet mondani?” – csattantam fel akkor értetlenül, mert addigi életem során én vagy másokat dicsőítettem („sztárokat majmoltam”), vagy a magam dicsőségét kerestem. Évekkel később aztán jobban megismertem azt a Valakit, aki ezt kinyilatkoztatta, s rá kellett jönnöm, hogy „az ember szíve bálványgyár” (Kálvin). Ezért is folytatódhat így a fenti gondolatmenet: „Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?”

Az önző emberi szív tehát: bálványgyár, sztárgyár, álomgyár… Erősen manipulált (kül)világunk is e „gyáraktól” fertőződik, és sok esetben a dicsőítő énekek szintén ezek hatására torzulnak el, illetve válnak könnyűvé.

Konkrétan mire gondolok? Például az öndicsőítésre, amelyet sokszor vallásos mázzal leöntve árulnak, valamint a giccses zenei hamisítványokra, amelyekben – a valódi érzelmek és a természetes szépség helyett – az álmodozó, szirupos érzelmeskedés, a mesterkéltség játssza a főszerepet, és ahol a szeretet és az igazság szétválasztása folyik. Mindezeket a becsapásokat a mai zenei világban lépten-nyomon tetten érhetjük. De vigyáznunk kell, mert a mélységes, „tiszta forrású” dallamok is könnyűvé válhatnak, ha nem a megfelelő lelkülettel, zeneiséggel énekeljük őket. Ezért nagyon fontos keresnünk a tiszta Isten-dicsőítés eredetét és célját. 

„Menjetek be az ő kapuin hálaadással”

Az emberek „nem ápolják szívükben a hálát” – olvasom egy régi könyv megsárgult lapjain. Úgy látszik hát, a hálaadásból az elmúlt korokban is hiány volt, pedig a valódi örömteli dicsőítésnek – ahogy ezt később is láthatjuk majd – ez a legfőbb forrása. 

Hogyan is fejezte ezt ki egy, a gondok és súlyos feladatok sokaságával együtt élő ember, Mózes a 90. zsoltárban: „Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vígadjunk minden mi időnkben.”