4. szám - Könnyű keresztény zene? 3. rész - Kitekintő rovat

Könnyű keresztény zene?  - III. rész 

Mottó: ”Az egyházzene tükröt tart elénk, az a kérdés, hogy bele merünk-e nézni.”

(Karasszon Dezső) 

1. rész ITT   2. rész ITT

„A test kívánsága” 

Az értelem kikapcsolása – az eksztázis, a transz, az eltúlzott érzelmek – szinte minden vallás rituáléjában jelen volt és jelen van, sőt azt is mondhatjuk, hogy legtöbbször a kultikus összejöveteleken a „mágikus totemzene” a meghatározó. Bibliai példát is találunk erre, hiszen a kivonulás után az izraeliták – „Istentől elfordulva” – „egyiptomi mintára” érzéki, bálványimádó szertartást tartottak az aranyborjú körül. Folyamatos – belső és külső – kísértést jelent ez emberi világunkban, hiszen „a test kívánsága” az, hogy értelmünk helyett az érzelmeink, indulataink, ösztöneink irányítsanak, vezéreljenek bennünket. 

 Ha rátekintünk a kereszténység zenéjének történetére, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy az ún. hittérítőknek, a misszionáriusoknak – amikor más kultúrák, más földrészek népeivel akarták megismertetni „a fehérek Istenét” – folyamatosan az eksztatikus szertartások problémájával kellett szembenézniük. Ezt a disszonanciát, nézetkülönbséget jó irányba terelni, feloldani csak különleges türelemmel, állhatatossággal, bölcsességgel, illetve tanácsoló, szerető okítással, hitből jövő zenei neveléssel lehet. S a végeredmény, akkor sem minden esetben pozitív, mert a Lélektől jövő – az örökkévalóság felé mutató – Zenére is érvényes: „szoros a kapu és keskeny az út… és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Sajnos a fent említett erények (állhatatosság, türelem…) nem mindig voltak jelen a „hívő” emberek életében, hiszen sokan nemegyszer önző anyagi érdekből, hatalmaskodásból „térítettek” (inkább csak gyarmatosítottak). Ennek a mentalitásnak az egyik tragikus fejezete az „a virágzó üzletág”, amit újkori rabszolga-kereskedelemnek nevezünk. 

„A fehér ember korbácsol, a fehér ember lő…”

„1560 táján szállították az első fekete férfiakat és asszonyokat a nyugat-afrikai partvidékről az Újvilágba, mindenekelőtt »Spanyol-Amerikába«, az őslakos indiánok helyére, akik testileg nem bírták azt a nehéz munkát, amelyet a hódítóik elvártak tőlük. Hamarosan a későbbi Amerikai Egyesült Államok déli vidékeire is nagyarányú rabszolga-beszállítás kezdődött. Az enyhe éghajlat következtében itt jöttek létre azok a hatalmas gyapot- és dohányültetvények, amelyek megművelése, a mezőgazdaság gépiesítése előtt a keményen dolgoztatott munkások nélkül nem lett volna gazdaságos.” (Andrew Wilson–Dickson ) A cinikusan „fekete elefántcsontnak” nevezett rabszolgák számára a zene, az ének, a tánc olyan életfunkció volt, mint a levegővétel vagy az evés és az ivás. A fehér matrózok is felfigyeltek erre, s már a rabszolgahajón szórakozásukat lelték a feketék táncaiban. Sokszor erőszakosan, korbáccsal kényszerítették ki azokat a különlegesen mulatságos zenei „előadásokat”, amelyeknek középpontjában a folyamatosan ismételt és a végletekig fokozott eksztatikus ritmika – „a magával ragadó dobzene” – állt. Csak röviden jegyeznénk meg itt – mert később még szólni fogunk róla –, hogy ez a ritmika „most már nemzedékek óta az amerikai szórakoztató zene alapja.” (Hughes)

 Az „egzotikus” zenei tevékenységet tehát a rabszolgatartók társadalma később is szívesen hallgatta és szemlélte. Sok esetben persze csak érdekből tűrte el, mert hamar rájött arra, hogy „a nigger” jobb kedvvel dolgozik ezeknek hatására. (Az afrikai dobokat is csak akkor tiltották be, amikor észrevették, hogy a feketék fejlett „dobnyelvük” révén igen nagy távolságra tudnak üzenetet közvetíteni, és ezzel lázadást szervezni.) Az ünnepnapokon összesereglő feketék kollektív zenéje persze rengeteg kultikus elemet is tartalmazott, hiszen az afrikai törzseknél a zenélés nem önálló művészeti tevékenység, hanem a természetfölötti hatalmakkal, az istenekkel, a szellemvilággal való kapcsolatfelvétel eszköze. Éppen ezért ezek a zenés-táncos ünnepségek főleg a nyugat-afrikai ősi vallás, a voodoo (vudu) áldozati szertartásaira emlékeztettek:

„A feketék gyakran már a tánc kezdete előtt egy órával gyülekeznek… a nők fején rikító színű törölközőből készült fejdísz van. Mindegyik magával hozza a tollakkal és pántlikákkal feldíszített rengeteg gyerekét… a tömeg a tér közepe felé özönlik. Ezt szakadatlan zakatolás kíséri, amelyet két, hordóra állított marhacsonttal (bamboulával) idéznek elő…, amely meglehetősen hasonlít a doboláshoz. Mialatt a táncosok felállnak, a zakatolás állandó dobolásba megy át, amelyet a doboló muzsikus a legkisebb megszakítás nélkül, rendíthetetlenül folytat, egészen az ünnepség végét jelentő napnyugtáig… A férfiak kis vas- vagy fémdarabkákat hordanak, amelyeket csuklójuk köré rögzítenek… egyöntetűen döngetik a lábukkal a földet… az asszonyok ide-oda ringatják csípőjüket… és temetési énekhez hasonló egyhangú… dalt énekelnek… ” (A. Dauer) 

Idővel aztán egyre több rabszolga vette fel a keresztény hitet, de sajnos, sokszor túl „könnyű” és túl „nehéz” módon. Egyrészt túl „könnyű” volt, mert nem a belső meggyőződés – hanem kényszer és jól felfogott érdek – motiválta, hiszen a feketék úgy gondolták, keresztségük után végre ők is „embernek érezhetik magukat”. Másrészt viszont túl „nehéz” is volt számukra, ugyanis rabszolgatartóik nem minden esetben tartották jónak, hogy „hitük kiváltságait” ők is élvezzék, ezért az evangéliumi tanítások csak nagyon lassan és megszűrve jutottak el hozzájuk. Fájdalmas tény, hogy ezek a színes bőrű emberek – a számukra teljesen szokatlan „újvilágban” – hosszú ideig nem kaphattak hiteles képet a Biblia „szelíd és alázatos szívű” Megváltójáról, mint ahogy sokszor arról sem, hogy a Vele való kapcsolattartáshoz nincs szükség az idegrendszert kifárasztó, hiábavaló ritmikai ismételgetésre, a heves nagy érzelmi kitörésekre és a vallási eksztázisba torkolló táncolásra, mert Ő „nem kiált, és nem lármáz”. Ezért is írtam már fentebb, hogy ehhez Isten szavának megismerésére és világosságot árasztó emberekre lett volna (és lenne ma is) szükség… Hiszen hogyan is kaphattak volna az akkori rabszolgák valódi képet „a fehérek Istenének” irgalmáról, igazságáról, miközben fehér rabszolgatartóik elnyomták és megalázták őket? 

Az alábbi korabeli szövegtöredék sokatmondó, és tragikus bizonyíték erre: 

A fehér ember korbácsol / a fehér ember lő / de a Biblia és Jézus tette a négert rabszolgává. 

Nagyon fájdalmas mondatok, pedig „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”.

A lázadás hangja és Afrika hangja 

A fekete emberek, „akár tetszett nekik, akár nem, folyvást hallották a különféle felekezetek egyházi muzsikáját, és az ilyen hatás, amennyiben hosszú ideig éri az embert, nem tűnik el nyomtalanul. Ugyanígy volt a fehérek esetében is.” (Pernye) A spirituálé dallamok tehát már a két kultúra összeötvözéséből születtek. „A szövegeik többnyire vallásos jellegűek, ám harcias, acélosan keményveretű dallamaik igen gyakran szinte ellentétesek a szöveggel, és így egészen más jelentést” a lázadás hangját szólaltatták meg. (Pernye) Tehát nem a bűntől való egyéni szabadulás került a középpontba, hanem a fehérek uralma alól való kollektív felszabadulás. Az imaházak és a templomok éppen ezért egyfajta időszakos menedéket jelentettek a rabszolgák számára, ahol a keresztény himnuszokat, a zsoltárokat fájdalmakkal teli, forrongó lelkülettel adták elő, és a maguk afrikai eredetű kifejezési eszközeivel (vad, erőteljes ritmus, csúsztatott hangok, a vibrato gyakori használata, kiáltások stb.) szép lassan átszínezték. Valahogy úgy, ahogy az alábbi korabeli leírások közlik: „Amikor a pap előénekelte a zsoltárt, a kórus olyan tempóban vágott be, hogy az eredeti dallamot már-már alig lehetett felismerni. A szép, régi zsoltár teljes egészében fekete melódiává változott. Ez a gyors tempó révén létrejött változás olyan meglepő volt, hogy egy pillanatig úgy éreztem, mintha nemcsak a kórus, hanem az egész gyülekezet egyszer csak táncba kezdett volna…” (Henry Russel, angol muzsikus) Egy másik beszámoló szerzője, William Faux, 1820-ban, Philadelphiában vett részt a feketék templomi szertartásán: „A prédikáció után azonnal énekelni kezdtek, és egy órán át megállás nélkül énekeltek, míg csak ki nem merültek, és el nem fogyott a levegőjük… Közben végig tapsoltak, kiabáltak, ugrándoztak, és azt kiáltozták: Óh Uram! Jó Uram! Küldd el hozzám Jézust! Ámen.” 

Sokan sokféleképpen reagáltak a szabadtéri dicsérő összejöveteleken (a „camp meetingeken”, illetve „praise meetingeken”) elhangzó zajos istentiszteletekre, ahol a többistenhívő szertartások elemei keveredtek egyes keresztény elemekkel. Többeknek nagyon tetszettek a kollektív rögtönzéssel formálódó és erősen érzelmi töltésű spirituálék, de gyakran voltak olyanok is, akik heves nemtetszésüknek adtak hangot. Sajnos a kritikus megszólalásokat, megnyilatkozásokat legtöbbször főként az előítéletek, az ítélkezés lelkülete uralta, s nem az olyan építő kritika, amelyről a Biblia így ír: „Ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással.” (Bár azt is be kell látnunk, hogy a kényes amerikai társadalmi viszonyok s más egyéb okok miatt „az evangélium esztétikájából” fakadó – mértékletesebb, az értelmet előtérbe helyező – zenét nagy tömegekhez eljuttatni szinte lehetetlen volt. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” Ezért ebben a dologban is csak az egyes emberek megszólítása lehetett reális cél: „Te kövess engem…”) Fontos egyébként itt megjegyeznünk, hogy a megtért fekete keresztények egy része is problematikusnak – sőt egyenesen „bűnös dolognak” – tartotta a hangos, táncos istentiszteleteket. Egy szabadelvű (fehér) hallgató viszont így foglalta össze véleményét a fekete énekesekről: „Ha egy kicsit megmosolyogjuk is furcsaságaikat, őszinteségükben nem kételkedhetünk.” 

Fekete és fehér

A fent említett „őszinteség” – egy megnyomorított közösség bánata, fájdalma, lázadása – nagy erőt jelentett a fekete kultúra fennmaradásában. „A közös sors konzerváló ereje, a néger művészet kollektív talaja mérhetetlen energiát rejtett. Emellett azonban a négerek mind gyakrabban muzsikáltak fehéreknek, mindjobban megtanulták a fehérek muzsikáját, amelyet azonban minden valószínűség szerint a maguk módján adtak elő. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy minden elem, amelyet a fehérektől tanultak, az ő kollektív művészetüket… díszítette, rendszerezte stb. …a néger művészet sohasem hódolt meg a fehér előtt.” (Pernye) 

Az előtt a fehér (zene)művészet előtt, amely Amerikában talaját vesztett állapotba került. „Az amerikai telepesek kultúrájával az történt, hogy új talajba ültetvén, képtelennek bizonyult arra, hogy gyümölcsöt hozzon… Az Európában éppen virágzó kultúra az amerikai társadalmi viszonyok között (mint a forró égövi növény, amelyet mérsékelt éghajlatú országba telepítettek át) nem pusztult ki éppen, de nem is fejlődött tovább… Az amerikai műzene csupán az »Európa asztaláról lehullott morzsákon tengődött« – a XX. század fordulójáig jelentős amerikai komponista sem volt.” (Pernye) 

Egy német zeneszerző – miután hosszabb látogatást tett Amerikában – ingerülten nyilatkozott erről 1849-ben: „a művészetek minden ágában – de főleg a zenében – az amerikaiak el vannak maradva, és nem képesek élvezni a hangszeres zenét. Így aztán természetes, hogy csak az úgynevezett nem klasszikus zene felel meg valamennyire az amerikai nagyközönségnek: például a valcer, a galopp… és legfőképp a polka.”

A szórakoztatóipar – New Orleans

Fentebb írtuk, hogy a fekete kultúra a maga képére formálta a fehéret. S az ebből létrejövő afroamerikai zenekultúra gyökereiben, eszközeiben, gesztusrendszerében inkább volt voodoo (vudu) mint keresztény. (Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Afrikában ne lettek volna – vagy ne lennének – ihletett dallamok. Hiszen a muzsikában is érvényes az ígéret: „Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten! Felöveztelek téged, bár nem ismertél.” Azonban ezeket az ihletett melódiákat Afrikában is főleg a tiszta forrásból fakadó, természetes közegben születő népi dallamok között kell keresnünk, s nem a szellemeket, isteneket megidézni akaró eksztatikus rituálézenék, totemzenék között. De erről „a zenei rostálásról” majd később szólnék részletesebben.) 

Valamitől viszont nagyot változott az afroamerikai zenekultúra is. Ez a valami pedig egyszóval a pénz. Másként kifejezve az üzleti alapú városi tömegkultúra, a szórakoztatóipar, a show-biznisz. (Ez utóbbiak miatt egyébként – főleg az 1800-as évektől – az európai zenei kultúra is nagyon megváltozott.) Az amerikai kontinensen belül az egyik (szórakoztató)zenei központ New Orleans lett, amely a francia uralom idején kedvezőbb körülményeket biztosított a színes bőrű emberek számára. A faji diszkrimináció viszonylag enyhe volt, ezért a város hatalmas terén a Congo Square-en (itt volt a kontinens legnagyobb rabszolgapiaca) a rabszolgalázadások idején is megtűrték a feketék kultikus, táncos összejöveteleit. Ez utóbbi szertartások később egyre inkább idegenforgalmi látványossággá és kollektív szórakozássá alakultak át. A rabszolgapiac felszámolása után a táncos alkalmak egyre inkább szétszóródtak a város különböző pontjaira. Később New Orleansban tökéletesen kiépített szórakoztató-rendszer jött létre, s ezekben a mulatókban a feketék nagy része – mivel magasabb rendű munkát nem végezhettek – személyzetként helyezkedhetett el. Számukra a „felemelkedés” egyetlen útja, a nagy „lehetőség” zenei tehetségük áruba bocsátása volt. S ez nem kizárólag New Orleanst jellemezte: 

„Az afroamerikaiak… tömegesen vettek részt a szórakoztatás világában. Élelmes üzletemberek, mindenekelőtt a vidéket járó minstrel és medicine show-k vezetői ugyanis… rájöttek a bluesénekesek közönségcsalogató erejére. Az első minstrel show-kat még a tizenkilencedik század elején az európai komikusok hozták létre, és bennük feketére maszkírozott fehér színészek figurázták ki a feketék „gyerekes” vonásait. A polgárháború után ezek mintájára… alakultak meg a fekete minstrel show-k, és kezdetben szintén a néger élet mulatságos jeleneteit parodizálták, de ők már táncosokkal, komédiásokkal, zsonglőrökkel, énekesekkel és más produkciókkal is igyekeztek színesíteni a műsort. Az eredendően szenvedélyből… fakadó önkifejezési forma (a blues) itt vált először megélhetési formává… »a hangvétel« némiképp igazodott a fehér elvárásokhoz… már nem a személyes élmények… kibeszélésének az eszköze volt, hanem kifejezetten a szórakoztatás lett a célja… Mivel a minstrel show-kban általában a legtehetségesebb… énekesek szerepeltek, ők idővel sztárokká…, követendő mintává váltak…” (Jávorszky–Sebők) 

 Parttalan rögtönzés és a szórakoztató spirituálé

De nemcsak a blues, hanem a spirituálé is a népszerűség, a szórakoztatás útján indult el, hiszen a rabszolgák felszabadítása után számtalan feketékből álló Jubilee Singers együttes alakult, amelyek nagy anyagi hasznot hoztak a szentimentális dalokkal és az átfésült, sok esetben meghamisított spirituálé melódiákkal. Azért is beszélhetünk meghamisított melódiákról, mert – ahogy már fentebb szóltunk róla – a spirituálé mélyebb rétegének jellemzője a lekottázhatatlan, parttalan rögtönzés (a parttalan ritmusvilág, a rendszertelenül visszatérő melódiák stb.), amely az eredeti néger népzenét jellemzi. A hangrögzítés hiánya miatt viszont ezeknek az improvizált és megismételhetetlen énekeknek a többsége elveszett, eltűnt. A fennmaradt és a feketék által közszájon forgó népies dallamokat (amelyeknek egy része a rabszolgák által átformált, kidíszített európai dallam volt) a fehér korrepetitorok és kórusvezetők annyira megváltoztatták a kiadott kottákban, hogy egy kórustag szerint „az énekesek nem ismerték fel szólamaikat”. 

A hangversenytermi spirituálé „szerzői” tehát inkább a fehér emberek szórakoztatását tűzték ki célul, ezért dalaikban megtartották az eredeti afrikai népi muzsikára jellemző „egzotikus” ritmusvilágot, a dallamot és a harmóniai kíséretet pedig az euroamerikai tömegízlés szerint formálták át. A siker nem maradt el, hiszen például egy angol turnén a Fisk Jubelee Singers 1874-ben 50 000 dollárt gyűjtött össze.

 A túláradó érzelmek és az evangélium?

1873-ban Dwight L. Moody és Ira D. Sankey létrehozta az első prédikátor–zenész evangelizáló csoportot. Jelmondatuk szerint: „Moody úr prédikálni fogja az evangéliumot, Sankey úr pedig énekelni fogja az evangéliumot (angolul: gospelt). Ezeken az összejöveteleken a gospel songok (»evangéliumi énekek«) a legegyszerűbb keresztényi üzeneteket közvetítették nagy tömegeknek, felhasználva a zene érzelmi hatását. Egy korabeli újság szerint Sankey himnuszai »jóllehet vallásos szövegre íródtak, különféle világi fortélyokkal tette őket vonzóbbá… Cirkuszi induló, néger szentimentális ballada… stb. keveredett bennük…«” A fekete gospelzene – melynek jellegzetes formája az 1920-as években alakult ki teljesen – gyökerei már sokkal mélyebbre nyúlnak, mint az előbb említett fehér evangelizátorok gospelzenéje. A spirituálékban használt afrikai elemek, pl. az ún. „kiáltások” („shouts”) meghatározóak lettek a feketék XIX. század végi vallásos mozgalmaiban. Ezekben a keresztény újjáéledés intenzitását az mutatta, hogy a Szentlélek karizmatikus jellegét idézték meg… a hangos éneklés formájában. Néhány akkori szemtanú véleményét idézzük:

„…amikor a Szentlélek leereszkedik… az érzelmek annyira intenzívvé válnak, hogy ezt csak akkor lehet igazán elhinni, ha átéli az ember…” (Christopher Small)

„Egész testükkel énekeltek… Volt egy ritmus, egy lüktetés, amit még a rabszolgasorból hoztak magukkal… Zenéjük erőteljes és kifejező volt. Gyakran könnyeket csalt a szemembe.” (Mahalia Jackson gospelénekes)

„A baptisták templomában nem volt sem orgona, sem kórus. Nem is volt szükségük rá… Az ő előadásuk tiszta ritmus volt. Noha a kritikusok kiabálásnak tartják előadásukat, számukra az alapelem a ritmus volt. És a ritmus volt az, ami engem és a városi kvartettünk többi tagját is odavonzotta, hogy részt vegyünk a baptista szertartásokon.” (W. C. Handy blueszenész) 

 „Nagyszerű volt! Erőt sugárzott! Megrázta a konvenciót: kiáltoztak, nyögtek, ordítoztak, sikoltoztak… Itt ragadott meg először a gospel kifejezés, és azon az összejövetelen tértem meg.” (Thomas A. Dorsey blues zenész)

A gospel, amely Elvis(z)

Az amerikai kulturális ipar – főként Hollywood –, mint tudjuk, nem riad vissza a túlhevített és túlfokozott dolgok piacra dobásától. Ezért a gospel vibráló érzékisége kapóra jött, sőt, ha lehetett, leöntötték még egy jó adag giccses, szentimentális mázzal is. Éppen mire volt szüksége a zenefogyasztó közönségnek. (Hamarosan több mint 1000 rádióadó sugározta az egyre kommerszebb gospelslágereket. S jó néhány évtized után, 1990-ben a gospelzenéből elért bevétel már meghaladta az 500 millió dollárt.)

A gospel műfaja meghatározó inspirációt adott a híres rock and roll énekesnek, Elvis Presley-nek is, hiszen gyermekkori emlékeiről így nyilatkozott: „Vallásos család voltunk, mindig elmentünk énekelni a szabadtéri összejövetelekre. Még csak kétéves voltam, de mindent tudtam a gospelzenéről… az volt számomra a zene… azt hiszem mindent a papoktól tanultam, akik mindent megengedtek…” (Bár csak ne engedtek volna mindent! – reagálhatnánk a tragikus életű sztár nyilatkozatára.)

De úgy látszik e műfaj nemcsak a rock and rollra tett erős hatást, hanem, ahogyan az alábbi összefoglalóból is láthatjuk, minden mai, erősen érzelmi töltésű zene gyökerei a gospelzenéig nyúlnak vissza: 

„A rock legfőbb jellemzői – a ritmus, az előadásmód, a csoportjelleg – mind a gospelből származnak.

A rockszimfóniáktól a mosóporreklámokig, Aretha Franklin őserejétől a Beatles hangzásvilágáig a gospel átalakította a hangzó zenével szemben támasztott elvárásainkat. Az ütések feszültsége, a szinte tudat alatt előre várt csúcspont, mind közvetlenül a templomból származik… a kiáltásokkal élénkített… felvonulások… eredete a gospeltemplom…” (A. Heilbut) „…a világi zene hallatlanul sokat köszönhet… az afrikai és nyugati kultúra e különleges ötvözetének.” (Andrew Wilson-Dickson)

De itt láthatjuk meg a legnagyobb problémát, hiszen ez a fajta könnyűzene „sokkal több, mint torzítás”, mert az embereket „kifejezetten világias hangulatba ringatja, és az, amit bennük fölébreszt, süketté teszi őket” a valódi evangéliumra, „a Krisztustól jövő szólításra”. (Hildebrand) 

Bizonyára ezt igazolják azok az alábbi reakciók is, amelyek Magyarország legnagyobb gospelkórusának egyik koncertje után születtek: „Az est legnagyobb közönséget vonzó attrakciója kétségkívül a… Gospel Kórus volt, mely közel 100 főt számlált. A jobbnál jobb szólistákkal és táncbemutatóval is színesített produkció hatalmas közönségsikert aratott… Az együttesek közül a… Gospel Kórus előadásában volt talán a legtöbb tűz, lendület. [...] Válogatott szólóénekeseikkel, táncosaikkal és a méltó hátteret adó kórussal igen jó hangulatot teremtettek.” 

Talán József Attila verssora tudja legjobban jellemezni, összefoglalni a fenti jelenséget: „fecseg a felszín, és hallgat a mély”, vagy Tóth Árpád: Rádió című verse, amelyet alább közlünk.

Cikksorozatunk következő részében az ókori zsidó zenével és az evangéliumi esztétikával foglalkozunk. Addig is jól „megrostált” Zenéket kívánok!

Ferge Béla

www.kreativzeneimuhely.hu

Tóth Árpád: Rádió

A rádió kagylóját felveszem,
Kint már az utca tele van setéttel,
Akár a szívem. Hallga! Muzsika!
Valami messzi jazzt üzen az éter.

Milyen vonító, furcsa hangtömeg!
Züllött és édes, fájdító és kába,
Mintha az alkony minden bánatát
Felitta volna a zene magába:

Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila
És sárga szeszt a részegek a bárban -
Mitől rugtál be, bolond muzsika,
Míg bolyongtál a fekete határban?

Honnan jössz? Tán egy hamburgi lokál
Sóhajtott el, míg homlokán kigyúlt a
Rossz vérnek kiütései gyanánt
Reklámlámpái vörös koszorúja?

Merre jártál? Hány világrészen át,
El, Indiákig s vissza, s fel, a holdig,
Keresve azt a seholsincs helyet,
Ahol a lét fájó titka megoldik?

Jártál a bányászfalvak olajos
Mellű lakói közt, kik skót dudával
Rázzák össze rossz tüdejükben az
Avas szénport a fák hűs illatával?

Voltál Kongóban, fülledt gumi-táj
Rabjainál s kulik közt, Ázsiában?
Szálltál orosz steppéken és a csonk
Magyar mezőkön, mind búsabbra váltan?

Mi mindent ittál, részeg muzsika,
Hogy mire ideájulsz a fülembe,
A charleston kéjes, fátylas ritmusa
Úgy döng, mintha kivégzés dobja lenne?

Szemem lehúnyom… S szédült vízió
Forog rám, - egy nagy szaxofon buján szól,
S a vad alkonyban táncol a világ,
S minden táncos a sírja felett táncol

Felhasznált irodalom: 

Pernye András: A jazz. Gondolat kiadó, Bp.,1966
Paul Oliver: A blues története. Dénes Natur Műhely Kiadó, Bp., 2002
Andrew Wilson-Dickson: Fejezetek a kereszténység zenéjéből. Gemini Budapest Kiadó, Bp., 1998
Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A Rock története 1., Glória kiadó, Bp., 2007