4. szám - Megújulás és reformáció: A szemgyógyító ír - Hit általi megigazulás rovat

Hit általi megigazulás

Megújulás és reformáció 

(Az Idők Jelei 1992/1-2. számából)

„Kend meg a szemeidet szemgyógyító írral, hogy láss!” (Jel. 3:18)

A laodiceai üzenet és mi

A laodiceai üzenetet állandóan idézzük, magyarázzuk, hivatkozunk rá. Bűnbánattal valljuk, hogy egyházunkra és személyesen miránk vonatkozik. Mondjuk, hogy értjük és elfogadjuk, de mégsem így van. Nézzük, de nem látjuk. Olvassuk és hirdetjük, mint fontos intelmet. Akarnánk kikerülni a veszélyt, amelyre figyelmeztet, de mégsem kerüljük ki, hanem beteljesítjük az üzenet jövendölését: „Nem tudod”, milyen állapotban vagy. Hatalmas a prófétai ige. Bizonyos a beteljesedése, mert az a Valaki szól általa, „aki megjelenti a mély és elrejtett dolgokat, mert tudja, mi van a sötétségben, és világosság lakozik vele” (Dn 2,22).

Mi ez a borzalmas varázslat – vagy átokszerű vakság? A szív bűnbetegségének a „szembetegség” az első és messzeható következményekkel járó szövődménye. Az akarat bénasága, fogsága, sőt elfogult vonzalma az önromboló bűn iránt csak másodfokú következmény. Ebben már nagy szerepe van átvitt értelemben vett látószervünk megbetegedésének: a gondolkodóképesség, az erkölcsi ítélőképesség meghomályosodásának és eltorzulásának. Ez pedig kihat egész lényünkre és életünkre, amint Jézus mondotta jól érthető, jelképes beszéddel: „A test lámpása a szem… Ha a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség?” (Mt 6,22–23) 

Az üzenet tanúságot tesz lelki látásunk súlyos megbetegedéséről – íme, ekkora a különbség a mi látásunk és a valóság között:

– Szerintünk mi „gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és semmire nincs szükségünk”. 

– Az Úr szerint viszont, aki az igazságot tárja fel: „nyomorultak, szánandóak [pontos fordítás szerint], szegények, vakok és mezítelenek” vagyunk.

Ez nemcsak homályos vagy torz látás, hanem teljes vakság, amint az Úr is megállapítja.

Itt van tehát az oka annak, hogy bár folyton hangzik, mégsem értjük a laodiceai üzenetet. Lelki vaksággal olvassuk, magyarázzuk és hirdetjük. Sokszor úgy van, amikor egymás között vitatjuk, fejtegetjük, amint a magyar közmondás mondja: „Vak vezeti a világtalant.”

A szemgyógyító ír fontossága

Soha nem volna szabad foglalkoznunk ezzel az üzenettel anélkül, hogy előbb „megkennénk szemünket szemgyógyító írral”. Az üzenet vakságunkról tesz bizonyságot, tehát mindig gondolnunk kellene arra, hogy lelkileg vakon ezt az üzenetet is hiába olvassuk. Figyeljük meg, hogyan határozza meg állapotunkat az úr. Először általánosan minősíti: Nyomorult és szánandó állapotban vagyunk. Ezután három betegséget, súlyos fogyatékosságot nevez meg: szegény, vak és mezítelen. 

A tanácsoknál e három bajra ajánl gyógyszert:

A szegénység ellen a tűzben megpróbált aranyat,

a mezítelenségre a fehér ruhát,

a vakságra a szemgyógyító írt.

E felsorolásban utolsóként mondja: „és szemgyógyító írral kend meg szemeidet, hogy láss.” Ez nem azt jelenti, hogy ez az utoljára alkalmazandó gyógyszer! Ellenkezőleg, ez az alapfeltétel. Ez a legelső kívánalom ahhoz, hogy egyáltalán értsük az üzenetet. Vakságunknak előbb meg kell gyógyulnia, hogy meglássuk és belássuk nagy ínségünket és szükségletünket, hogy kérjük és elfogadjuk az Úrtól a segítséget. Tehát az a tény, hogy utoljára említi az Úr a szemgyógyító írt tanácsainál, ezt fejezi ki: „És végül – mindenekelőtt és mindenekfelett – kend meg szemeidet, hogy láss, mert enélkül hiábavaló neked ez az üzenet. Nem tudod, milyen állapotban és veszedelemben vagy, ezért nem látod be, hogy az ajánlott segítségre szükséged van. Így nem is folyamodsz érte teljes szívvel.”

Mi a „szemgyógyító ír”?

A szemgyógyító ír maga az Ige, Isten beszéde, konkrétan ez az üzenet. Lelki vakságunk ellen ez az orvosság. Valóságos állapotunknak ez a döbbenetes leleplezése kell, hogy kigyógyítson vakságunkból.

Mint bűnös emberek, mindig tele vagyunk téves eszmékkel. Önzésünk miatt telítve vagyunk elfogult, igazságtalan ítéletekkel és előítéletekkel. Torz látásunk állandóan helyreigazításra szorul. Isten beszéde az egyedüli orvosság erre ezen a Földön. A zsoltáros így szól erről: „Az Úr parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket… Az Úr ítéletei változhatatlanok és mindenestől fogva igazságosak… A te bizonyságaidat igazságban és hűségben jelentetted meg, és mindenekfelett való egyenességben… Felettébb tiszta a te beszéded, és a te szolgád szereti azt.” (Zsolt 19,9–10; 119,138. 140)

Isten beszéde színtiszta valóság és igazság, s minden manipuláció, póz és helytelen indulat nélkül való. Bennünket is őszinteségre késztető teljes nyíltsággal, ugyanakkor megértő, segítő szeretettel szól hozzánk. Ezért gyógyító beszéd. Elfogulatlan, következetes gondolkodásra nevel, élesen tiszta erkölcsi ítélőképességet fejleszt ki bennünk, méltányossá, igazságossá tesz Isten, egymás és önmagunk iránt.

Hogyan kenjük meg vele a szemünket?

Hogyan alkalmazhatjuk konkrétan a laodiceai üzenetet lelki vakságunk meggyógyítására? Mindenekelőtt bizonyos, hogy nekünk kell „megkenni a szemünket”, és a saját szabad választásunkon múlik, hogy megtesszük-e ezt. Az első kérdés, hogy komolyan vesszük-e a vakságunkra vonatkozó bizonyságtételt. Más szavakkal az a kérdés, vajon valóban hisszük-e, hogy Krisztus él, hogy Ő a „hű és igaz tanúbizonyság”? Ha komolyan vesszük Őt, és feltétlen igazságnak tekintjük üzenetét, akkor úgy fordulunk az üzenet felé, hogy legelőször megfontoljuk az alábbiakat: Amikor Isten kijelentéseivel állunk szemben, az a helyes, ha követjük Jóbot az értelmes meggondolásból fakadó alázatban. Szóljunk saját szívünkhöz és Istenhez úgy, mint egykor ő: „Íme, ezek az ő útjainak részei, de mily kicsiny rész az, amit meghallunk abból! Ám az ő hatalmának mennydörgését ki érthetné meg? … A bölcsesség honnan jön tehát, és hol van helye az ér­telemnek? … Isten tudja annak útját, Ő ismeri annak helyét. Mert Ő ellát a föld határaira, Ő mindent lát az ég alatt… Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál. Ki az – mondod –, aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom. Hallgass hát, kérlek; … én kérdezlek, te pedig taníts meg engem!” (Jób 26,14; 28,20.23–24; 42,1)

Csendesedjünk el, és engedjük, hogy elménkbe, szívünkbe hatoljon Isten megszólítása, aki így mutatkozik be nekünk a laodiceai üzenetben: „Ezt mondja az Ámen [akinek a szava feltétlenül szilárd és bizonyos], a hű és igaz bizonyság, Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat…” Milyen balgaság és veszélyes merészség szembeszállnunk ezzel az üzenettel, vagy kitérni előle, vagy felületes módon a magunk eszméi szerint értelmezni!

Ne a saját ítéletünkre támaszkodjunk!

Emlékezzünk Péterre, milyen tragédiába sodorta önmagát, amikor sértődötten, magabiztosan ellene mondott az Úrnak, amikor Ő megjelentette neki, hogy el fogja árulni Őt. Milyen jó lett volna, ha ehelyett úgy viszonyult volna Jézus bejelentéséhez, mint egykor a csodálatos halfogás idején: „Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit: mindazonáltal a te parancsolatodra kivetem a hálót.” (Lk 5,5) A saját megítélése szerint nem volt értelme az Úr utasításának, de döntő tekintély volt előtte a Mester szava, ezért engedelmeskedett, és csodálatos tapasztalatban volt része. Milyen jó lett volna, ha az utolsó vacsorán is valahogy így szólt volna Jézushoz: „Uram, én tiltakoznék a lelkemben szavad ellen, én nem látom, nem hiszem ezt magamról, de a te szavadra komolyan veszem, amit mondasz. Megrettenve kérlek, ha Te így látsz engem, segíts megismerni és legyőzni önmagamat, ments meg, kérlek, a borzalmas árulástól, amiről szóltál.”

Nekünk is valahogy így kellene szólnunk Istenhez: „Uram, én nem látom, hogy ilyen súlyos lenne az én helyzetem vagy az egyház helyzete. Elégedett, vallásomat gyakorló keresztény vagyok. Különböző problémák mindig voltak és lesznek az egyház életében, de alapvetően minden rendben van, jólét, növekedés látható. Mindazonáltal nem veszem a bátorságot, hogy ellentmondjak neked. Sőt megrettent az a gondolat, hogy Te ilyen súlyos dolgokat mondasz, én pedig nem látok olyan nagy problémákat. Félelmet kelt bennem ez a kijelentésed: »Nem tudod«, hogy milyen állapotban vagy! Minden személyes véleményem és benyomásom ellenére, »a te szavadra«, igen, komolyan veszem ezt az üzenetet. Teljes szívből meg akarom érteni, amit mondasz, bármi legyen az. Megrettent a veszély, amelyre rámutatsz üzenetedben, hogy a langyosokat »kiveted a szádból«. Én ragaszkodom hozzád, semmi szín alatt nem akarom elveszíteni az üdvösségem. Kérlek, küldd el Szentlelkedet, hogy világosságot gyújtson bennem, hogy megérthessem üzenetedet!”

El kellene gondolkoztatnia bennünket az alábbi ténynek is: Csak két olyan üzenet van a hét gyülekezeti levél között, amelyek nem tartalmaznak semmi elismerést, csupán elmarasztalást: a szárdiszi és a laodiceai gyülekezetnek szóló. Az előbbinél azonban Jézus megkülönböztet egy csoportot, akikre nézve nem volt érvényes a „halófélben” lévő állapot: „De van Szárdiszban egy kevés neved, azoké, akik nem fertőztették meg ruháikat, és fehérben fognak járni velem, mert méltók arra.” (Jel 3,4) Laodiceánál azonban nincs szó olyanokról, akik ne fertőztették volna meg magukat valamilyen szintig a jellegzetes laodiceai lelkülettel. Ez összhangban van a tíz szűz példázatával, amely ezt mondja a Krisztus adventjére várakozó hívőkről: „Mindannyian elszunnyadtak és aludtak.” (Mt 25,5) Igaz, hogy az egyik csoport – nyilvánvalóan az okos szüzeké – csak elszunnyadt, csak el-elbóbiskolt, de küzd az álmosság ellen, míg a másik csoport gondtalan, mély álomba merült. De valamilyen szintig mindannyiukat meglepi az álom.

Ha tehát az Úr szerint kivétel nélkül mindannyian langyosak és álmosak vagyunk ma valamilyen mértékben, akkor igazán szívünkre kellene vennünk ezt az üzenetet. A hű és igaz Tanúbizonyság mondja, hogy egyikünk lelkiállapota sem igazán megfelelő, mindnyájan nagy veszélyben vagyunk. Nagyon helyes lenne, ha riadtan kérdezgetnénk, mint Jézus tanítványai az utolsó vacsorán: „Uram, csak nem én?” „Csak nem úgy van, hogy engem is így látsz? Kérlek, nyisd meg szemeimet, és ments meg engem!”

Bizonyos, hogy saját őszinte elfogadásunk és megérteni akarásunk még nem elég önmagában ahhoz, hogy valóban megkenjük szemünket a szemgyógyító írral. A Szentlélek „vezet el bennünket minden igazságra” (Jn 16,13). Ezért nem csupán saját igyekezetünkkel kell törekednünk a laodiceai üzenet megértésére, hanem tudatosan kérnünk kell Isten Lelkének segítségét, hogy általa igaz legyen ránk nézve is: „Néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok.” (1Jn 2,20)

Mindeddig nem alkalmaztuk igazán a „szemgyógyító írt”

„Ezek a szavak hitelesen írják le az egyház mai állapotát: »nem tudod, hogy nyomorult vagy, és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen.« Isten szolgái egyre hangoztatják a Szentlélek ihlette figyelmeztető üzeneteket, feltárják a tévelygők jellemhibáit, de a válasz csak ennyi: »Nem vonatkozik rám. Nem veszem magamra üzenetedet. Amit tudok, megteszem, hiszek az igazságban.«” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, V. köt., 101. o.) 

„Láttam, hogy a hű Tanúbizonyság bizonyságtételét félig sem szívlelték meg. Azt az ünnepélyes bizonyságtételt, amelytől a gyülekezet sorsa függ, könnyelműen vették, sőt majdnem teljesen elvetették.” (Ellen G. White: Tapasztalatok és látomások, 158. o.)

Igen sokat kell még foglalkoznunk ezzel az üzenettel, egyénileg is, és mint közösségnek is. Bizonyára még sok igazságra és mélyebb, tisztább meglátásra fog elvezetni Isten Lelke, ha éhezzük és szomjúhozzuk ezt.

Mit jelent a langyosság?

Sem hideg, sem forró, hanem langyos. Nem tagad, nem követ, hanem csak vallja, de nem cselekszi. „Bolondok”, mert hallják, hiszik, de nem teszik (Mt 7,26–27). Ez a legnagyobb következetlenség, ami csak létezik: Olyan igazságot, mint az adventüzenet ismerni, hinni, de nem cselekedni. A tíz szűz példázatában így mondta Jézus: van lámpásuk, azaz ige- és próféciaismeretük, de olaj nélkül. Csak dogmatikai tudás ez, nem pedig a Szentlélek által feltárult és szívbe fogadott, személyes igeértés.

Ó, hogy eluralkodott köztünk az elméleti ismerettel való megelégedés! Hogyan is vakulhatunk meg annyira, hogy ennyire nem zavar bennünket az élő cselekvés hiánya a saját életünkben és az egyház életében. Hogyan is merünk dicsekedni puszta elméleti ismeretünkkel, amikor pedig tudnunk kellene az igéből, hogy a cselekvés nélküli nagy világosság a legveszedelmesebb állapot, ami csak létezik. Rosszabb a tudatlanságnál és a tagadásnál is, mert a legközelebb van a lelki megkeményedés gyógyíthatatlan állapotához. Miért nem ijedünk hát meg jobban?!

A „szájból való kivetés”

„Kivetlek az én számból” – mondja Jézus. Kivet szájából, úgy, ahogy a langyos vizet kiköpi az ember, mert undorító. Ez sem rémít meg minket, hogy ilyen utálatos az állapotunk és életünk Isten előtt?! És az sem, hogy e kijelentés – átvitt értelemben – azt is jelenti, hogy Jézus nem veszi többé ajkára nevünket?!

Milyen szomorú, hogy a „szentély tana” csak tan, többnyire még azok között is, akik fenntartják, mert tisztelik az egyház hagyományos tanítását. Pedig a Lélek által megértett, szívbe fogadott, életeleven igazságnak kellene ma lennie ennek számunkra. Örök sorsunk, isteni oltalom alá helyeztetésünk a történelemben az eddig még soha nem látott nyomorúság idején – amelyet mindannyian igen könnyen megérhetünk – egyedül azon múlik, hogy életünk megvizsgálásának sorsdöntő órájában érvényesül-e ránk nézve is Jézusnak mint fő­papnak ez a cselekedete: „Nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, hanem vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jel 3,5) Nem rettent-e meg minket a „külső sötétség”, a védtelen ki­szolgáltatottságba kerülés kilátása e borzalmas világban, ha Jézus kivet szájából? Nem félemlít-e meg, hogy mivé leszünk, ha Ő nem „rendelkezik megtartásunk felől”, ha többé nem „esedezik értünk”, nem „imádkozik azért, hogy el ne fogyatkozzék a hitünk”?

Az önelégültség leleplezése

„Ezt mondod: gazdag vagyok, meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem.” Megdöbbentő nyilatkozat ez bárkitől, de különösen egy keresztény részéről. Az önelégültség minden aggodalom vagy szégyenkezés nélküli nyílt hangoztatása ez. Csak a rettenetes vakság állapotában lehet ezt tenni, hiszen az önigazultság és az önfelmagasztalás maga az ősbűn, a legveszélyesebb, a legnyomorúságosabb bűn. És íme, egy hitbeli tudományára büszke gyülekezet úgy lobogtatja ezt a félelmetes önleleplezést tartalmazó vallomást, mint valami erényt!

Mily fájdalmas ennek a jövendölésnek a beteljesedése egyházunk életében! Szinte megcsap minket, ahogy árad sokszor az elvakult önelégültség a gyülekezeti és evangelizációs prédikációkból, az egyéni bizonyságtevésekből, az irodalomból, a folyóiratokból, cikkekből, könyvcímekből és a könyvek tartalmából, stílusából. Olykor a mesterkélt szerénykedés, az alázatosság külső leple alatt, de nyilvánvaló módon.

Dicsőítjük az egyházat, a csodálatos családot, Isten nagyszerű népét, elbeszéljük csodálatos eredetét, eredményeit, erényeit. Magasztaljuk a legnagyszerűbb egyházat, és vele együtt magasztaljuk önmagunkat. Észre sem vesszük, hogy közben milyen bántó lebecsüléssel kezelünk mindenki mást – a hitetleneket, a világiakat, a más egyházakhoz tartozókat, akik között pedig valódi juhai, egész népe van még az Úrnak. Nem vesszük észre, hogy pontosan beteljesítjük a laodiceai üzenet jellemzését!

Ennek látványa, megtapasztalása visszataszító sokak számára. Sokszor ez az evangelizáció legfőbb akadálya. Ez a szellem, ez a lelkület, amely süt, árad mindenből. Mily undorító ez főként Istennek, s ne csodálkozzunk, hogy kiveti szájából azokat, akik ebben az állapotban maradnak. Milyen szégyenletes, hogy a legtisztább evangélium mellett ilyen állapotba kerültünk, így megalázzuk Isten ügyét igaz cselekedetek nélküli önigazult dicsekvésünkkel, és mindezt még csak észre sem vesszük!

Állítjuk, hogy gazdagon indultunk, és azóta is csak gazdagodtunk. De íme, az Úr szemében semmi értelme a mi vélt gazdagságunknak. Nem gazdagodtunk az ige ismeretében sem, amelyre pedig olyan büszkék vagyunk, mert önelégültségünk ebben is megakadályozott. Milyen tökéletes megalapozást kaptunk ahhoz, hogy hatalmassá nőjünk az ige ismeretében  közel százötven éves történelmünk folyamán – és mily kevésre juthattunk! Mondjuk más egyházakra, hogy megmerevedtek, megrekedtek elődeik tanításánál, pedig tovább kellett volna kutatniuk és építkezniük az örökségül kapott jó fundamentumon. De ugyanebbe estünk bele mi is! Ismételgetjük, csillogtatjuk meglévő tudásunkat, gyönyörködünk logikájában, de nem fejlődünk tovább – noha az ige csodálatos mélységei és összefüggései várnak még felfedezésre –, mert nekünk „semmire sincs szükségünk”. Oly szigorú és olyan fájdalmasan igaz ez az üzenet, hogy alig viselhetjük el, ha igazán belegondolunk. Mindennek igen mély megbánást kellene előidéznie bennünk!

Az Úr tanácsa

„Azt tanácsolom néked, végy tőlem…” A szabad akarat valósága miatt csak tanácsolni lehet. De mily nehezen fogadja el a tanácsot magától az Úrtól is az a gyülekezet, amely azt hiszi, oly gazdag, hogy semmire sincs szüksége.

Annak az egyháznak, amely szinte teljesen emberi vonalra csúszott – emberi erőfeszítések, szervezet, módszerek, emberi vezetői eszmék, teljesítmények, emberek kultusza – meg kell tanulnia Krisztustól kérni, egyszerű, gyermeki hittel az Úrtól venni. Vakságunkból felocsúdva meg kell utálnunk fertőzött önigazságunkat, el kell fordulnunk az emberiben való bizakodástól, és sóvárgó vágyakozással kell kérnünk a tiszta mennyei szeretetet és lelkületet, Isten megszentelő jelenlétét és az Ő hatalmas erejét.

„Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat.” (Vö. 1Pt 1,7) Az igazi hit nem elméleti igazságok ismerete és értelmi elfogadása, hanem az igazság forró szeretete, amely átalakít szívet, lelket, életet, cselekedetet, mert mindenestől megtagadja az önzést, és összekapcsol a mennyel, Isten szeretetével. Az igazi hit és szeretet mindig „tűzben megpróbált”, mert „tüzet gyújt” bennünk és körülöttünk (vö. Lk 12,49). Az eseménytelen, monoton, langyos keresztény élet mögött csak holt hit lehet. Íme, a büszke „hívő maradék egyháznak” nincs hite, nincs igazi szeretete Isten és felebarátai iránt. Lehet-e ennél szegényebb?

„… és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki mezítelenséged rútsága.” (Vö. Zak 3,1–5; Jel 19,6–8) Isten látja, mások látják – csak mi nem látjuk, hogy kilátszik mezítelenségünk rútsága. Milyen megalázott állapot! Igen, valóban oly rút az önigazságunk, az igazi, gyakorlati krisztusi erények híján lévő életünk, mint a kilátszó mezítelenség. Visszataszító mindenkinek, aki nem vak. Mily kegyelmes az Úr, hogy mégis, még mindig megigazulást kínál a megváltó Jézus Krisztus által! Milyen vigasztaló, hogy Laodicea gyógyítható még.

Az Úr kemény feddésének alapja: a szeretet

„Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem. Légy buzgóságos azért, és térj meg!” Ez az üzenet csúcspontja. A minden értelmet felülhaladó isteni szeretet meglepő és megdöbbentő megnyilatkozása ez. Az előző leleplezés és rábizonyítás után megsemmisítő ítélethirdetést várnánk. És az emberek milyen gyakran így is folytatják! Ó, milyen vakok, hogy nem hallják, nem értik meg azt, ami a legcsodálatosabb a laodiceai üzenetben! Az Úr, aki eddig „megsebesített” szavaival, most „bekötöz”. Elmondja, hogy szeretete bizonysága ez a végtelenül súlyos üzenet. Biztosít arról, hogy éppen szeretete miatt nem emlékezik meg semmi őszinteségről és erényről, amelyekből pedig szintén van valamennyi Laodiceában, hiszen éppen azért szánja, szereti az Úr, és fáradozik érte ezzel az élesen metsző üzenettel is. De az önigazultság és az önelégültség bűne olyannyira elhatalmasodott felettük, és ez akkora veszedelem, hogy emellett nem emlékezhet meg az Úr semmi jóról. Fel kell ráznia Laodiceát, vakságát meg kell világosítania.

A merész emberek az Úr helyett lezárják azt, amit Ő még nyitva hagyott. Éppúgy nem nyilatkozik Jézus utolsó fáradozása eredményéről vagy eredménytelenségéről, mint ahogy Izraelről sem nyilatkozott még a terméketlen fügefa példázatában. Ne vállalkozzék te­hát erre ember sem, akinek sejtelme sincs Isten szeretetének, hosszútűrésének magasságáról és mélységéről, és Szentlelke újjáteremtő hatalmáról, valamint az emberi szívek, sorsok titkait sem érti!

Milyen fontos lenne Ellen White-nak ezt a bizonyságtételét is megszívlelnünk: „A laodiceai üzenetnek az a rendeltetése, hogy megszabadítsa a gyülekezetet a fanatikus befolyásoktól, de Sátán erőfeszítése arra irányul, hogy megrontsa ezt az üzenetet, és lerombolja befolyását. Jobban tetszik neki, ha egyes fanatikus személyek magukévá teszik ezt a bizonyságtételt, mintha megmaradnak egy langyos állapotban. Láttam, hogy az üzenetnek nem az a rendeltetése, hogy arra késztessen, hogy testvér bíráskodjék a testvére felett, hogy megmondja neki, mit tegyen, és pontosan milyen messzire menjen el, hanem mindenkinek a saját szívét kell kutatnia és saját egyéni megváltozása munkájában kell részt vennie.” (Spiritual Gifts, 2. köt., 223. o.)

Aki ma szereti az egyházat, mint az Úr, az megfeddi. Azok szeretik igazán ma a gyülekezetet, akik fel­tárják bűneit, és újbóli, teljes megtérésre kérlelik. De akik nem szeretik az egyházat és benne az egyeseket, azok ne feddjenek, azok ne vegyék ajkukra ezt az üzenetet, mert az Ellenség tervének munkálóivá lesznek. Akik nem tudják szeretettel kérlelni az „idősebb testvért is” úgy, mint az Atya (Lk 15,25–32), hanem csak megvetni, kipellengérezni tudják egyébként valóban bántó és rút lelkületét és magatartását, azoknak még sok alázatot, önismeretet és isteni szeretetet kell tanulniuk az Atyától és a Fiútól.

Az utolsó lehetőség

„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Hogy felcserélhetné szegénységét egy pillanat alatt a legnagyobb gazdagságra Laodicea!

Másrészt pedig milyen rémítő: Az Úr gyülekezetének ajtaja előtt, kívül áll! A gyülekezet csaknem elveszítette létalapját, küldetése értelmét, a Mester vezetését. Igen, Istent ki lehet szorítani a saját egyházából is.

Mióta zörget az Úr? Egy igazán lelki kiértékelésű, Isten szemével nézett adventtörténelem fényében lehet csak ezt megmondani. De van egy másik kérdés is: Vajon meddig fog még zörgetni? Mennyi a méltányos kegyelmi idő, amin túl már semmit sem érne az ő szerető fáradozása, mert a mi szívbeli megkeményedésünk jóvátehetetlenné vált? Bizonyos, hogy van remény, van még megtérési lehetősége Laodiceának, mert az Úr még hív és zörget. De bizonyos az is, hogy nem fogja ezt mindenki meghallani, és megnyitni az ajtót. „Ha valaki…” – mondja Jézus. Az egyesekért, a néhányért is megteszi ezt.

Hatalmas ígéret

„Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi ­székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.” Milyen sürgős Laodicea ébredése! Még a maga küzdelmét is meg kell harcolnia, mielőtt lezárul Krisztus közbenjárása és főpapi szolgálata, és vele bezárulna a kegyelem ajtaja örökre. Ott kellene már tartanunk, hogy ezt hirdessük, ezt értsük, és segítsük egymást, hogy „győzzünk, amint Jézus győzött”. De ez a jelenvaló igazság azonban nagyrészt homályban van még számunkra. Még ott sem tartunk, hogy felfogtuk volna az ébresztő üzenetet. Késve vagyunk, félelmetesen késve, de még nem elveszve. Ébredjünk hát, azonnal és igazán!

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” Ha igazán meghalljuk az üzenetet, ma még megmenekülhetünk.

Vankó Zsuzsa