22. szám – Krisztus áldozata és a hit általi megigazulás – Hit általi megigazulás rovat

„Hit általi megigazulás” konferencia 

(2019. június 8–9.) 

􏰀 Az elhangzott előadások írásos vázlata

Krisztus áldozata és a hit általi megigazulás 

(Soós Attila)

1. Miért homályosodhat el, illetve szorulhatott háttérbe még megtérésünk után is Krisztus áldozatának egyre mélyülő megértése? Hogyan mutatnak rá erre az alábbi, jól ismert profetikus kijelentések is?

„Felnőtt, mint egy vesszőszál őelőtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos [nem tartottuk érdeklődésre számottevőnek]! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől arcunkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk [törődtünk] vele...

Kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földjéből, hogy népem bűnéért lett rajta vereség?!” (Ésa 53,1–3.8)

Ezek az igék is azt erősítik meg, hogy mennyire nem gondoljuk, nem értjük súlyos elveszettségünket, bűneink tragikumát, megváltásra szorultságunkat. Úgy tűnt, hogy az évezredek óta az áldozati rendszerben előre bemutatott sok-sok „véres áldozat”, miután valósággá lett az emberek szeme láttára, csak „néztek rá, de nem volt ábrázata kívánatos”, sőt többségében inkább megbotránkoztak, illetve gúnyolódtak rajta.

2. Mit jelenthetett Jézusnak a népe, sőt tanítványai részéről is megjelenő értetlenség, érzéketlenség, érdektelenség, sőt ellenségeskedésük testi-lelki szenvedései közben?

„Iszonyatos nyomás nehezedett rá, de száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ésa 53,7) 

• A hosszan tartó, egyre kegyetlenebb fizikai és lelki bánásmód folyamán az idegrendszer olyan „iszonyatos nyomásnak”, stressznek van kitéve, hogy valamiféle kitörési, levezetési pontot kell keresnie, különben idegösszeroppanás következhet be.

• Jézus csütörtök éjszakától, a Getsemáne-kerti vérverítékes imaküzdelemtől a hat brutálisan megalázó kihallgatáson keresztül a Golgotáig vezető úttal bezárólag egyetlenegy stresszoldó „kitörési” pontnak sem engedett. Sőt, ő kért bocsánatot gyilkosai számára, és bátorította édesanyját, valamint a latrot.

•Miért nem mondott legalább ennyit: „Hát nem értitek, hogy én csak a ti bűneitek helyett szenvedek ártatlanul? Én nem követtem el semmi bűnt! Nem kérhetnék egy kevés megértést, együttérzést, szánalmat, irgalmat tőletek, szinte elviselhetetlen kínjaim közben? Egyetlen részvétteljes pillantás, egy parányi együttérzés sok erőt adna ennyi durva, kegyetlen bánásmód között!”

• A legkegyetlenebb bántalmazások közben sem fakadt ki Jézusból: „Hát nem veszitek észre, hogy kivel teszitek mindezt?! A Mindenható Isten vagyok...!”

a) Miért „némult el” mindvégig az őt nyírók előtt? Miért nem emelt egyetlen szót sem a maga érdekében?

„És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, az ő sebeivel gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét őreá vetette.” (Ésa 53,5–6)

Jézus tudatában volt annak, hogy a mi bűneink büntetésének „helyettese” nem igényelhet magának egy szemernyi részvétet, szánalmat, megértését, irgalmat sem, mert Isten bűnnel szembeni jogos kárhoztatását kell elhordoznia helyettünk.

„Átokká lett értünk, mert mindenki átkozott, aki fán függ.” (Gal 3,13) „A bűn zsoldja a halál!” (Rm 6,23) Nem elegyedhet egy parányi kegyelem sem a bűn büntetésébe. Jézusnak a bűnös kárhoztatásával kellett szembesülnie ártatlanul, és ez lehetett a legfájdalmasabb számára, amit mi alig tudunk felfogni.

Szenvedése legmélyebb pontján „kifakadás” helyett Jézus „felfakadt” fájdalmában.
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,3) Ahelyett, hogy gyilkosait kárhoztatta volna, most is csak szerető Atyjára tudott gondolni. Az fájt neki a legjobban, hogy épp most nem lehet vele, nem vigasztalhatja, segítheti ebben a teljesen kilátástalan helyzetében.

Mi Jézus „felfakadását” azért sem tudjuk felfogni, mivel ilyen mély közösségben, kapcsolatban sosem voltunk Istennel, amiképpen Jézus az örökkévalóságban és földi életén keresztül is volt Atyjával! „És aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.” (Jn 8,29)

Most úgy érezte „utolsó menedéke” is elvétetett tőle!

3. Mi adott erőt azonban Jézusnak e kimondhatatlan szenvedés elhordozásához? Mi elégítette meg? Mit látott előre a szenvedése következményeként, mi adott okot neki a „megelégedéshez”?

„Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli.” (Ésa 53,11)

„Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen őáltala.” (Rm 5,8–9)

„Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket... Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,19.21)

Krisztus tudta, hogy áldozata miatt Isten kegyelme, szeretete áradhat ki az egész világra és az egyes emberre, mert nem kell a bűn zsoldját az emberre terhelnie, nem kell úgy viszonyulnia hozzánk, amit a bűneink miatt megérdemelnénk. Tudta, hogy áldozatával lehetővé tette bűneink megbocsátását, elrendezését. Érdemtelenül olyan „igazságot tulajdoníthat” nekünk, amire még egyáltalán nem szolgáltunk rá, sőt amitől még nagyon távol vagyunk

A „tulajdonításban” hatalmas kegyelem, szeretet van! Tulajdonképpen ez a kegyelem, ami képessé tehet a bűn feletti győzelemre.

„Amikor Isten megbocsát a bűnösnek, visszavonja a megérdemelt büntetést, és úgy bánik vele, mintha nem vétkezett volna, akkor isteni pártfogása alá veszi, és Krisztus igazságának érdemei által megigazítja. A bűnös egyedül Isten drága Fia áldozatában való hit által igazulhat meg...” (Selected Messages, 1., 389. o.)

a) A tulajdonított igazság, illetve a kegyelem hogyan akarja helyreállítani az ember egészséges önbecsülését? Miért van ennek különös jelentősége?

„Nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” (Jn 3,17)

Isten nem kárhoztatni jött, így hát önmagunkat és másokat sem kell kárhoztatnunk bűneink miatt. A kettő nagyon gyakran összefügg: ha magamat kárhoztatom a bűneim miatt, akkor másokat is kárhoztatni fogok a bűneiért. Nagyon sok zátonyra futott emberi kapcsolatunk az önkárhoztatásból, önutálatunkból származhat. Amikor nem hisszük el, hogy Isten megbocsátotta a bűneinket, magunknak sem tudunk megbocsátani, s ha magunknak nem tudunk, úgy felebarátunknak, testvérünknek sem! Ezért a tulajdonított igazság megértése a hit általi megigazulás első lépése! Ha ezt nem értjük, nem éljük, akkor a „részesített igazságban” sem tudunk részesülni. Isten megbocsátását, megigazítását nagyon sokan egyszerűen nem hiszik el.

Pedig Keresztelő János küldetését Zakariás, az édesapja ekként összegezte: „Az Úr előtt jársz, hogy az ő útjait megkészítsd. És az üdvösség ismeretére megtanítsd az ő népét, a bűnöknek bocsánatában.” (Lk 1,77)

Ellen G. White: Gondolatok a Hegyi beszédről, Az Úr imája c. fejezetből, a Bocsásd meg a mi vétkeinket magyarázatából:

„Egyvalamire van elengedhetetlenül szükségünk: hogy elnyerjük s továbbadjuk Isten megbocsátó szeretetét – megismerjük és elhiggyük Isten irántunk való szeretetét.

Az ősellenség mindenképpen azon mesterkedik, hogy ne ismerjük fel Isten szeretetét. Arra a gondolatra késztet, hogy hibáink és vétkeink súlyossága miatt az Úr egyrészt nem veszi figyelembe imáinkat, másrészt nem áld és nem ment meg minket. Valóban csak gyöngeséget látunk magunkban, és semmit, ami Isten kegyelmébe ajánlana bennünket.

Sátán is azt sugalmazza nekünk, hogy hiába minden, nem tudjuk kiküszöbölni jellemhibáinkat. Amikor Istenhez próbálunk folyamodni, ezt súgja fülünkbe: Nincs értelme imádkoznod, hát nem elkövetted ezt a gonoszságot? Hát nem vétkeztél Isten ellen, nem megsértetted lelkiismeretedet? Mégis azt felelhetjük az ellenségnek, hogy »Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől« (1Jn 1,7).

Amikor azt gondoljuk, hogy ha vétkezünk, Isten nem hallgatná meg imánkat, akkor érkezett el igazán az imádkozás ideje. Lehet, hogy pirul az arcunk, lehet, hogy mély megalázottságérzés tölt el bennünket. Ennek ellenére is imádkozzunk, s higgyünk! »Igaz beszéd ez, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.« (1Tim 1,15)

Bűneink bocsánata, Istennel való megbékélésünk nem cselekedeteink jutalma, nem azért nyerjük el, mert a bűnös érdemre tesz szert, hanem ajándék, amelynek Krisztus igazságossága az alapja.”

b) A másik gyakori probléma, amiért nem nyerjük el a „tulajdonított igazságot”

„Sokan névlegesen hisznek Krisztusban, de nem ismernek semmit abból a Jézusra való hagyatkozásból, ami megragadja a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeit... Sokan elfogadják, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója, ugyanakkor távol tartják tőle magukat, nem bánják meg bűneiket, és nem fogadják el Jézust személyes Megváltójukként. Hitük nem más, mint az elme munkájának és az igazság megítélésének eredménye, de az igazságot nem engedik szívükbe, ami megszentelhetné lelküket és átformálhatná jellemüket...” (Selected Messages, 1., 389. o.)

A hit általi megigazulást tehát nem lehet megismerni pusztán teológiai megértés által, hanem csak azok számára lesz „valóság”, akik hittel megragadják a Krisztus áldozatában felkínált kegyelmet, mert valóságos, mély belső szükségletté vált számukra a bűntől való szabadulás, az igaz élet.

c) Mi tehát az, amit egyedül csakis Isten megbocsátó szeretete képes az emberben véghezvinni, és amit a „törvény cselekedetei” sohasem lesznek képesek?

„Isten megbocsátása nem pusztán egy bírósági, jogi aktus, amellyel a büntetés alól felment; ő nemcsak megbocsátja a bűnt, hanem meg is akar szabadítani tőle. A megbocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet.” (Gondolatok a Hegyi beszédről, uo.)

„Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből, és nem a törvény cselekedeteiből. Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem...” (Gal 2,16)

4. Mi a legelső és legnyilvánvalóbb gyümölcse annak, hogy valaki elfogadta a hit általi megigazulás első ajándékát, a „tulajdonított igazságot”, a megbocsátást? Vajon emberi, testvéri kapcsolatainkra milyen hatással van a kegyelem elnyerése, az egymás iránti megbocsátás, a bűnelrendezés – legalább az úrvacsoráink lehetőségekor? Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyire élünk a hit általi megigazulás tapasztalatában!

„Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: Nem kellett volna-e néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem terajtad? … ha szívetekből meg nem bocsátjátok, ki-ki az ő atyjafiának az ő vétkeit.” (Mt 18,32–33.35)

Én minden tartozásodat elengedtem – nem kellene neked is elengedni mások sokkal kisebb tartozását?! Te elengedted már?

„Semmi sem igazolja az engesztelhetetlen lelkületet. Az irgalmatlan ember arról tanúskodik, hogy ő maga nem részesült Isten megbocsátó kegyelmében...” (Krisztus példázatai)

5. Mire figyelmeztet az apostol, milyen közösségre gyakorolt hatása lehet annak, ha nem tanulunk meg kegyelemből élni, vagyis ha a hit általi megigazulás tanítása nagyrészt csak elméleti szinten marad?

„Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat: Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere fölnevekedvén megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek...” (Zsid 12,15–16)

„Minden fej beteg, és minden szív erőtlen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, amelyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak... És úgy maradt Sion leánya, mint kunyhó a szőlőben, mint kalyiba az uborkaföldön, mint megostromlott város.” (Ésa 1,5–6.8)

„Az az irgalom és az a szerető gondoskodás, amely Krisztus életében megmutatkozott, látható lesz azokban, akik részesültek kegyelmében...” (Uo.)