2019. okt. 10.

22. szám – A keresztény hit racionalitása – Az Ige mellett c. rovat

A keresztény hit „egészséges” racionalitása


Néhány szó e tanulmány címéről, témájáról

A Károli-fordítású Bibliában négyszer szerepel az „egészséges tudomány” (1Tim 1,10; 2Tim 4,3; Tit 1,9; 2,1) és háromszor az „egészséges beszéd” (1Tim 6,3; 2Tim 1,13; Tit 2,8) kifejezés. A keresztény tanításra és a keresztény igehirdetésre vonatkozik mindkét kifejezés a szövegösszefüggés szerint. Ugyanaz az „egészséges” szó (gr. hügiész, hügiájnon) szerepel a felsorolt igéknél a tudomány, illetve a beszéd jelzőjeként, ami másutt az Újszövetségben a testi egészség jelölésére is szolgál. 
Ezekre a bibliai kifejezésekre utal e tanulmány címe, némi módosítással, és arról szól, hogy a keresztény hit – nem csupán a keresztény tanítás és igehirdetés, hanem a keresztény „kegyesség”, hitgyakorlat is – akkor egészséges, ha nem hiányzik belőle a racionalitás, mégpedig az egészséges racionalitás. Különbözik ugyanis egymástól az egészségtelen racionalitás – amely magabiztosan túlértékeli az emberi ész kapacitását és lehetőségeit – és az egészséges racionalitás. Az utóbbi kellő alázattal közelít a valósághoz, elfogulatlanul igyekszik számba venni, mérlegelni a tényszerűségeket, továbbá kutatni, meglátni az összefüggéseket közöttük. 
Zichy Mihály: Az ember tragédiája, XIV. szín (1885)
Abból a tézisből indulnék ki, hogy a mai keresztény tanításból, igehirdetésből, valamint az egyéni és közösségi hitgyakorlatból egyre inkább hiányzik az egészséges racionalitás. Egy új, másfajta kereszténység alakul ki ahhoz az eredeti kereszténységhez képest, amit Krisztus tanítása és példaadása alapozott meg. E jelenséggel szemben szeretnék arról szólni, hogy min alapszik a keresztény hit egészséges racionalitása, és hogy nem létezhet e nélkül valódi kereszténység. 

Rendhagyó bevezetés

Részleteket idézek Madách Imre 19. század derekán írt, drámai-filozófiai költeményéből, Az ember tragédiájából. A 12. szín történései során a tudós kijelenti: 

„Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket nem szül többé a föld…”
Magabiztosan teszi hozzá azonban: 
„Ez a négy ezredév hát a mienk, 
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.”

A 14. történelmi színnél mégis zord, kietlen táj jelenik meg. Ádám feljajdulva mondja kísérőjének, Lucifernek:
„Mit járjuk e végtelen hóvilágot,
Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,
Amint felretten lépteink zaján.”

Lucifer, aki látomásbéli utazásuk során mindent kommentál, megjegyzi: 

„A tudomány nem győzött [a Föld] végzetén.”

Majd Ádámhoz fordulva így szól:

„De nyugodjál meg, hisz még él fajod,
Nézd, ott is áll még egy embertanya,
S gazdája, ím, most lép ki ajtaján.”

Az eszkimó, kilépve kalyibája ajtaján, meglátja őket, és felkiált:

„Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? ím előttem megjelentek, 
De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,
Menekszem tőlük, az legbiztosabb.”

Lucifer azonban tartóztatja:
„Megállj, egy szóra!”

Az eszkimó ekkor leborul előtte, és így szól:
„Kegyelem, uram!
Az első fókát néked áldozom,
Mit elfogok, csak hallgass meg s ne ronts el!”

Az a „prófécia” jelenik meg tehát Madách Imre művében, hogy az emberi történelem drámájának végkifejletekor – sok más torzulás mellett – vallási vonatkozásban is primitívségbe hanyatlik alá az ember gondolkodása.

A külsőségek, a misztikum, az érzelmi élmények és a szimbolikus cselekedetek felértékelődése 

Az a tendencia figyelhető meg korunkban a kereszténység körében, hogy mindinkább a külsőségek, az elnépiesedett vallási szokások és hagyományok ápolása (beleértve akár a legendákat is), valamint a színes, hangulatkeltő szertartások kedvelése jellemzi a tömegek vallásosságát. Racionális tartalmaitól pedig – ezzel párhuzamosan – mindinkább kiüresedik a keresztény hit. 
Idézek egy cikkből, amely az úgynevezett Jézus-imáról a következőket mondja: „A szavak és a gondolatok átadják helyüket a csendes egyesülésnek… [Szükséges] az akadályok eltávolítása, hogy lehetővé tegyem a tudattalan ima feltörését a tudatomba… Nehéz nyugalomban tartani az értelmünket… A küzdelem lényegesen leegyszerűsödik, ha a figyelem egy olyan egyszerű szóra [Jézus nevére] tud támaszkodni, ami nem indítja be a reflexiót vagy a diszkurzív gondolkodást.” 
Más cikkből is idézek arra vonatkozóan, hogy egyre népszerűbbé válik ma a spiritualitás keresése, olykor akár a kereszténységtől, avagy az Isten-hittől függetlenülve is. E spiritualitás alapvonásai így sorolhatóak: „Az ember önmaga felfedezésére [törekvése], a varázslatosság és rendkívüliség keresése…, a gyógyulás vágya, a biztonság keresése, a közösség fontosságának tudata.” A cikk szerzője megállapítja: „Tagadhatatlan tény, hogy »spirituális fekete lyuk« alakult ki a mai kultúra szövetében, és könnyen betölthetik olyan… módszerek, amelyek a babona és a mágia újabb formáinak adnak tápot.”
Megfigyelhető, hogy mind gyakoribbá válnak a különböző megáldási, megszentelési ceremóniák, protestáns lelkészek körében is. Gyakran ökumenikus szertartás keretében végeznek ilyen szertartást. Ezen a tavaszon búzaföldet is megáldottak egy falu határában, ökumenikus együttműködéssel, a jó termés érdekében. Az ökumenikus imahetek során is mindinkább helyet kapnak bizonyos látványos, szimbolikus cselekedetek. Az elmúlt évben például ilyen felhívás kapcsolódott a közös imaheti anyaghoz: „Egy feltűnő Bibliát vigyünk a templomba, és tegyük le a templom/gyülekezeti helyiség kitüntetett helyére. A szentírási szövegek felolvasása az istentisztelet során végig ebből történjen. Szükség van még három láncra is, amelyet a szolgálattevők hoznak, és a Biblia mellé helyezik. A láncok a rabszolgaság, az emberi méltóságtól való megfosztottság és a rasszizmus kifejező jelképei… A vasláncot később élő lánccal is helyettesíthetjük, amely kifejezi a modern rabszolgaság és az emberségtől való megfosztottság minden formája elleni közös cselekvést.” További példa, hogy a reformáció 500. évfordulója kapcsán ötszáz gyertyát úsztattak le a Dunán. 
Még fiatalon, teológiai hallgatóként hallottam egyik professzoromtól: „Amikor Istenről, Isten dolgairól van szó, olyan legyen a légkör, mint a kora reggeli friss, tiszta levegő.” Ma ez csak ritkán érzékelhető. A világi társadalomban tömegek vesznek fel ma divatos pózokat, amivel aztán belülről is mindinkább azonosulnak. Hiányzik az egyszerűség, az őszinteség, az áttetsző tisztaság. Mintha a kereszténységbe is hasonló stílus, valamiféle modorosság kezdene behatolni. 
A tanítás, az intellektuális tartalom háttérbe szorulásának, mellékessé válásának jellemző megnyilatkozása volt az alábbi kijelentés: „A különbségek a felekezetek között csak nyelvi jellegűek, de a tartalom ugyanaz. A tanítást nehéz megérteni, s a tanítás azoknak a feladata, akik ebben kiismerik magukat. Az élet nagyobb, mint a teológia, nagyobb, mint a tanítás magyarázata és értelmezése.”

Mi az oka ennek a jelenségnek?

Három fő okot fedezhetünk fel. 
Elsőként a korszellem hatását említem. Francis A. Schaeffer ilyen címen írt könyvet, már 1983-ban: Menekülés az értelemtől. Azóta még általánosabb a kiábrándulás a különböző eszmékből, és még inkább tudatosul, hogy az ész, a tudomány sem tudta megoldani az emberiség legégetőbb problémáit. Ezen a háttéren válik jellemzővé egyfajta menekülés az értelemtől, és helyette a felfokozott érzelmek, izgalmak keresése. Sokan az igazság létében és megismerhetőségében is kételkednek. Francis Schaeffer jól látta már könyve megírásakor, hogy miként fog hatni ez a korszellem a kereszténységre, továbbá hogy ezzel az irányzattal szemben védelmezni kell a kereszténység egészséges racionalitását: „A Biblia nem összefüggéstelen gondolatok gyűjteménye… A kereszténység nem homályos és kifejezhetetlen élmények gyűjteménye, nem valami meghatározhatatlan »ugrás a sötétbe«. Se a megtérés… se a megszentelődés… ne legyen ilyen ugrás.” 
Egy második ok az emberek pszichikai állapota, az intellektuális képességek elsorvadása. A szinte minden területen versenyre kényszerített és mohó fogyasztásba meg információk habzsolásába hajszolt ember egyre kevésbé képes és készséges összefüggéseket kereső gondolkodásra, a valóság egészét rendszerben látni akaró tudás megszerzésére. 
Harmadik okként említem, hogy a keresztény teológia művelői, valamint az igehirdetők és lelkipásztorok körében nagyon meggyengült a hit abban, hogy a bibliai iratgyűjtemény valóban Isten beszédét tartalmazza, mégpedig megérthető, a cselekedetek szintjén is követhető módon. Csaknem teljesen kiveszett az a látás, hogy a Bibliában foglalt 66 kanonikus irat együttesen egységes gondolatrendszert alkot, és úgy tekinthető, mint az Isten részéről nekünk, embereknek ajándékozott kinyilatkoztatás kerek egésze. 
Alig-alig lehet ma olyan Biblia-szemlélettel találkozni, amilyet például az 1562-ből való II. helvét hitvallás tartalmaz: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai, mind az Ó-, mind az Újtestamentumban, Isten igéje. Ezért hát Isten világosan a lelkünkre kötötte, hogy ahhoz semmit hozzá ne adjunk, se belőle el ne vegyünk… Az Írásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el igaz keresztény értelmű magyarázatnak, amely magából az Írásból van véve…, a hasonló vagy eltérő több és világosabb helyeknek egybevetésével kifejtve.”
A felsorolt okok következtében ma beteljesedni látszik az a profetikus jellemzés, amely Pál apostol Timótheushoz írt második levelében olvasható az úgynevezett végidő vallásosságáról: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be, mert lesznek az emberek magukat szeretők…, akiknél meg van a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld…! Mert lesz idő, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat… Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mesékhez odafordulnak.” (2Tim 3,1–2.5; 4,3–4) Ennek az igeszakasznak a mondanivalója úgy is megfogalmazható, hogy a keresztény hit „egészséges racionalitása” az, amit el nem szenvednek, mert nem az igazságot keresik, hanem az igazolást saját kívánságaikhoz. Mintegy kitermelik azokat a tanítókat, akik megfelelnek ennek az igénynek. Az eredmény pedig az, hogy vevők a mesékre, az élményekre, a hangulatokra, a legendákra, de ellenszenvvel és elutasítással viszonyulnak a valóság megismerését és megértését fontosnak tartó „egészséges” hittudományhoz. Az apostol rövid, summás ítéletet mond erre a kereszténységre: „És ezeket kerüld!”

Min alapszik a keresztény hit egészséges racionalitása? 

Mindenekelőtt azon, hogy a keresztény hit a valóságra irányul, a természetfeletti és az evilági valóságra. A keresztény hit Istene „élő”, valósággal létező Isten. Mind az Ó-, mind az Újszövetségben ismételten találkozunk az „élő Isten” kifejezéssel, valamint az „él az Úr” megerősítő, esküszerű formulával. 
Az „élő Istennek” alaptulajdonsága, hogy szól, beszél és cselekszik. Ez a döntő különbség közte és az álistenek között (Jer 10,3–5.10). Ha a kereszténység istene megszűnik élő Isten lenni – ha képzelet alkotta isten, fogalom isten, avagy kultikus tiszteletben részesített vallási hagyomány foglalja el a helyét –, akkor ez már nem hiteles kereszténység, hanem lényegében bálványimádássá deformálódott kereszténység. 
Az élő Isten kifejezés mellett az „élő ige” fogalommal is találkozunk a Bibliában (Csel 7,38). Az „élő Isten” megszólalása „élő ige”, mert megelevenítő, teremtő hatalmat, igazságot hordozó ige. Ha a keresztény teológia mintegy desztillálja Isten beszédét, hogy azután döntően csak emberi beszédként kezelje, ha az „Isten beszéde” és az „élő ige” megjelölések helyett csupán a narratíva fogalom bevezetésével akarja elismerni a bibliai szövegek különlegességét, akkor már aligha lehet szó valódi kereszténységről. 
A keresztény teológia hajlamos elfeledkezni Jézus Krisztus óvásáról: „Az Írás fel nem bontható” (Jn 10,35). Isten prófétai írások által közvetített beszédében nem választható szét az isteni és az emberi elem. A Szentírás maga csakis az úgynevezett inkarnációs hermeneutikát hitelesíti. Eszerint, amint Jézus teljességgel Isten Fia maradt, amellett, hogy valóságosan ember fiává lett, Isten beszéde hasonlóképpen megőrzi Isten beszéde voltát emberi beszéddé válva is. Tanulságos Jézus szóhasználata. Az Ószövetségből idézett zsoltárrészleteket is így vezette be: „Nincs-e megírva a ti törvényetekben…? Hogy beteljesedjék az Írás, amely megíratott az ő törvényükben.” (Jn 10,34; vö. Zsolt 82,6; Jn 15,25; vö. Zsolt 69,5) Eszerint Isten beszéde – bármilyen formában is adatott, parancsolatként, erkölcsi tanításként, történeti elbeszélésként vagy zsoltárként – „törvénynek”, azaz bizonyos, mindenkor érvényes igazságnak tekintendő. Isten – tökéletes erkölcsi lény lévén – nem mond ellent önmagának. Logikailag következik ebből, hogy egységes gondolatrendszerként kell kezelni a bibliai kinyilatkoztatás egészét. Erre Jézus is példát adott. Amikor a Kísértő hamis beállításban idézett neki egy ószövetségi igét, Ő egy másik igével hárította el ezt, ilyen bevezetéssel: „Viszont meg van írva…” (Mt 4,5–7) 
Továbbá a Biblia „élő Istene” teremtő Isten. „Végéremehetetlen a bölcsessége”, mindent e bölcsességével teremtett: „Hát nem tudod-e, nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad, és nem lankad el, végéremehetetlen a bölcsessége.” (Ésa 40,28) „Ő teremtette a Földet az Ő erejével, Ő alkotta a világot az ő bölcsességével, Ő terjesztette ki az egeket az ő értelmével.” (Jer 10,12) Ebből az következik, hogy Isten, és ezzel együtt a hiteles kereszténység, minden megnyilatkozásában jelen van az értelem, a tiszta racionalitás. 
Ha a Biblia Isten gondolatait, Isten bölcsességét tartalmazza, akkor az embernek teljes értelmi erejét latba kell vetnie ahhoz, hogy megértse Teremtője gondolatait. Ésaiás próféta így közvetíti Isten hozzánk, emberekhez szóló üzenetét: „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem az én útjaim a ti útjaitok – így szól az Úr. Mert amiképpen magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésa 55,8–9) Ebből következően az embernek komolyan kutatnia kell, és törekednie kell arra, hogy megértse milyen gondolatot tartalmaz és közvetít Isten beszéde. „Vajon érted-e, amit olvasol?” – kérdezte Fülöp evangélista az etióp komornyiktól, aki Jeruzsálemből hazafelé tartva Ésaiás próféta tekercsét olvasta (Csel 8,30). Jézus Dániel próféta könyvére irányította tanítványai figyelmét, mikor a végidő és az ő visszajövetele felől kérdezősködtek, s hozzátette: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24,15) A megértésre buzdításból, illetve az erre irányuló törekvésből származik a Biblia intellektuális képességeket, tiszta gondolkodást fejlesztő hatása. 
Jézus abban határozta meg az emberi méltóság lényegét, hogy Isten szól, beszél az emberhez, ő pedig képes felfogni azt, amit Teremtője mond. (Jn 10,34–35; vö. Zsolt 82,6 – Az utóbbi helyen „elohimnak”, azaz Istennel rokon lényeknek, „a Feleséges fiainak” nevezi az Írás az embereket.) Az egészséges hit gyakorlásához feltétlenül szükséges tehát az ember intellektuális képességeinek a használata. Amint az Írás, illetve maga Jézus is mondja: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből… (Péld 3,5) „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből…(Mt 22,37)

Hogyan őrizhetjük meg a keresztény hit intellektuális tartalmát, és vele együtt annak tiszta gondolkodást serkentő befolyását? 

Azon a módon, hogy az értelem, az egészséges racionalitás benne kell, hogy maradjon minden keresztény vallási megnyilatkozásban, tevékenységben. 
Sokan hangsúlyozzák, hogy a kereszténység lényege a szeretet, és úgy vélik, hogy ehhez képest a gondolkodás, a megértés, a tanítással való foglalkozás másodlagos, sőt akár mellékesnek is tekinthető. A bibliai kijelentések szerint azonban a Krisztustól tanult, illetve a Szentlélek által elnyert szeretet sohasem nélkülözi az értelmi szálat. Pál apostol ezt írta a Filippiben levő keresztény gyülekezetnek: „Azért imádkozom, hogy szeretetetek még jobban-jobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben.” (Fil 1,9) A Kolosséban lévő gyülekezetnek ezt a kívánságát fejezte ki: „Vigasztalást vegyen szívük, egybeköttetvén a szeretetben, és hogy eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára az Isten, az Atya és Krisztus ama titkának megismerésére.” (Kol 2,2) „Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben, képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetben tisztítva meg a Lélek által, egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek!” – írja Péter apostol is (1Pt 1,22).
Jézus összesen csak két jelképes szertartást rendelt újszövetségi gyülekezetének: a szabad választáson alapuló felnőttkeresztséget és az úrvacsorát. E szertartások gyakorlásának csak akkor van értelme, pozitív eredménye, ha az ember az általuk hordozott mondanivalót megértve részesül ezekben. A keresztségről ilyen meghagyatkozással szólt Jézus tanítványainak: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket, hogy mindazt megtartsák, amit én parancsoltam nektek!” (Mt 28,19–20) Az utolsó vacsorán, a lábmosás bevezető szertartása után ezt kérdezte Jézus tanítványaitól: „Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek?” (Jn 13,12) 
Az imádság és Isten énekkel dicsőítése sem állhat csupán érzelmi, hangulati elemekből. Pál apostol egyértelműen foglal állást e tekintetben: „Hogy van hát? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, éneklek lélekkel, de énekelek értelemmel is.” (1Kor 14,15) Azt is mondja az apostol ugyanitt, hogy „az értelem nem lehet gyümölcstelen” az imádkozás közben. 
Pál apostol Timótheushoz írt második levelében összefoglalás található arra vonatkozóan, hogy mi a keresztény hit lényege: „Nem félelemnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem erő, szeretet és józanság [a görög szövegben: szofroniszmosz/tudatos megfontolás] lelkét.” (2Tim 1,7) 

Zárszó

Jézus egy alkalommal – a búza és a konkoly példázatának magyarázatánál – Dániel 12,3-at idézte: „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap az ő atyjuk országában.” (Mt 13,43) Az eredeti ószövetségi ige így szól: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége [a nap], miként a csillagok, örökkön-örökké.” (Dn 12,3) Jézus kijelentésében tehát az „igazak” lett az „értelmesek” váltófogalma. Érdemes megemlíteni, hogy ugyanitt (Dániel könyve 12. fejezetében) – a végidő kritikus időszakáról szólva – úgy hangzik a profetikus kijelentés, hogy „az értelmesek értik” mi történik, értik hogy mi Isten akarata, mások viszont nem értik (Dn 12,10). A hívő kereszténynek mindenkor értelmes hite van. Megvilágosított, megszentelt értelmén keresztül tanácsolja és vezeti őt a Szentlélek. 
Vankó Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése