2016. dec. 2.

13. szám – Nehémiás újjáépítése – Hit általi megigazulás

Nehémiás – hit és újjáépítés a babiloni fogság után

A mintegy hetven évig tartó babiloni fogságot Isten fenyítő és nevelő céllal engedte meg a zsidók életében. Ez az időszak hatalmas próbatétel volt a nép számára, de a fenyítékben fel kellett ismerniük Isten szeretetét és kegyelmét: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” (Zsid 12,6) A zsidóknak Babilon i. e. 538-ban történt eleste után Círusz jóvoltából nyílik lehetőségük először a hazatérésre és a templom újjáépítésére. Néhány évtizeddel később Dárius ad ki rendeletet, amely újabb lendületet ad a munkálatoknak. Fél évszázad múlva Artaxerxes Longimanus rendeletére a zsidók újabb csapata indul útnak hazafelé Ezsdrás főpap vezetésével. 

Ebben az időszakban élt Nehémiás, akit erős hite, kitartása és tettrekészsége miatt méltán nevezhetünk az egyik legnagyobb reformátornak. Nehémiás zsidó fogoly létére pohárnokként szolgált a perzsa királyi udvarban. Ez az állás szabad bejárást biztosított a királyhoz, annak barátjává vált, befolyásos pozícióba került.
Hogy miért is fontos tanulmányoznunk ezt az időszakot? „Az a helyreállítási munka és reformáció, amelyet a hazatért foglyok Ezsdrás és Nehémiás vezetésével végeztek, a lelki helyreállításnak olyan képét tárja elénk, amilyet a földi történelem záró napjaiban kell véghezvinni.” (Próféták és királyok, Reformáció c. fej.) Ez az írás csak arra szorítkozhat, hogy bizonyos mozzanatokat emel ki ebből e nagy ívű reformációból, főleg annak kezdeteire, a városfalak helyreállításra összpontosítva (1–4. és 6. fejezet). A Nehémiás által elindított vallási reformokat egy későbbi írásban tárgyaljuk.

Mit tett Nehémiás, amikor értesült népe nyomorúságáról? 
„És jött hozzám Hanáni, egy az én atyámfiai közül, és vele együtt férfiak Júdából, és tudakozódtam tőlük a fogságból megszabadult maradék zsidók felől, és Jeruzsálem felől. És mondták nékem: A fogságból megszabadult maradék zsidók ott, abban a tartományban nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak; és azonfelül Jeruzsálem kőfala lerontatott, kapui tűzben égtek meg! Hogy pedig meghallottam e beszédeket, leültem, és sírtam, és keseregtem napokon át, s böjtöltem és imádkoztam a mennynek Istene előtt.” (Nehem 1,2–4) 
Nehémiást lesújtotta az, amit hallott népe és Jeruzsálem állapotával kapcsolatban. Az elszomorító hírek hallatán azonnal Istenhez fordult tanácsért. Nem bízott önmagában, és nem szőtt emberi terveket, számára a legfontosabb Isten akaratának megismerése volt. Ezért böjtölt és imádkozott, várva a mindenható Isten közbelépését és szabadítását. 
Nehémiás magatartása tükröt tart elénk: mi mit teszünk látva Isten népének siralmas állapotát? Sokszor csak a gyász és a sírás lehet az egyetlen helyes reakció. De tudunk-e sírni egyáltalán? Másokért vagy Isten ügyéért sírni – ezt csak az isteni kegyelem képes beleplántálni szívünkbe. Hogy mit végez el bennünk a sírás által Isten, így fejezi ki a következő ige: „Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” (Préd 7,3) Kevés azonban a sírás, ha nem követi böjt és buzgó imádság. Ezek ma is minden igazi megújulás és reformáció kezdő lépései. 
Mi érett meg a sok ima hatására Nehémiás lelkében? „Nehémiás sokszor öntötte ki szívét népe sorsa miatt. Most, imádkozás közben, szent elhatározás formálódott lelkében. Eltökélte, hogy ha megkapja a király jóváhagyását, valamint a szükséges támogatást eszközök és anyag beszerzésére, ő maga vállalja a falak újjáépítését és Izráel nemzeti erejének helyreállítását.” (Próféták és királyok, Az alkalmak embere c. fej.)

Mi volt Isten válasza az imára és a böjtre?
Isten négy hónap múlva válaszolt Nehémiás imájára: „És lőn a Niszán nevű hóban, Artaxerxes királynak huszadik esztendejében, bor volt őelőtte, és én fölvettem a bort, adtam a királynak; azelőtt pedig nem voltam szomorú őelőtte. És monda nékem a király: Miért szomorú a te orcád, holott te beteg­ nem vagy? Nem egyéb ez, hanem szívednek szomorúsága! És felette igen megfélemlettem. Akkor mondtam a királynak: Örökké éljen a király! Miért nem volna szomorú az én orcám, hiszen a város, az én atyáim sírjainak helye pusztán hever és kapui megemésztettek tűzben?! És monda nékem a király: Mi az, amit kívánsz? És könyörögtem a menny Istenéhez…” (Nehem 2,1–4)
Nehémiás a böjtölés és az imádkozás mellett továbbra is hűségesen végezte kötelességeit a király udvarában, de a szomorúságát nem tudta elrejteni. A jó Isten épp ezt a körülményt használta fel tervei véghezvitelében. A királyt érzékenyen érintette szolgájának lehangoltsága, ez pedig alkalmat adott Nehémiásnak, hogy röviden bemutassa a királynak szülőföldje állapotát. Nehémiás a király „Mit kívánsz tehát?” kérdésében felismerte a gondviselés által kijelölt alkalmat, amikor Isten ügyéért tehet valamit. A király előtt állva csak néhány másodperce volt, hogy imádkozzon, mégis milyen sok múlt ezen! 
„Nehémiás ebben a rövid imában a Királyok királyához emelkedett, és megnyerte a maga ügyének azt a hatalmat, amely úgy tudja alakítani az emberek szívét, mint a folyók vize a medrüket. A szükség idején mondott nehémiási ima menedék, amit a hívő ember igénybe vehet olyan helyzetekben, amikor más formájú imára nincs lehetőség.” (Próféták és királyok, Az alkalmak embere c. fej.) 

Milyen előkészületeket tett Nehémiás, mielőtt útnak indult volna Jeruzsálem felé?
A beszélgetés folytatásaként Nehémiás engedélyt kért a hazautazásra, és konkrét tervvel állt elő, amely azonnal megnyerte a király tetszését: 
„És mondtam a királynak: Ha tetszik a királynak, adasson nékem leveleket a folyóvízen túl lakó tiszttartókhoz, hogy hagyjanak engem utazni, míg Júdába érek. És adasson egy levelet Aszáfhoz, a király erdeje őréhez, hogy adjon nékem fákat gerendákul a templom várának kapuihoz és a város kőfalához, és a házhoz, amelybe költözni fogok. És megadta nékem a király az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint. És megérkeztem a folyóvízen túl való tiszttartókhoz, és átadtam nékik a király leveleit. Bocsátott pedig velem a király főembereket a seregből, és lovagokat.” (Nehem 2,7–9) 
Hogyan jutott mindez Nehémiás eszébe? Szavai arról tanúskodnak, hogy régóta gondolkodott már a szükséges lépéseken, és várta a megfelelő alkalmat, hogy ezeket a király elé tárhassa. 
Nehémiás előrelátása és alapossága a következőkben nyilatkozott meg: 
■ Írásbeli engedélyeket kért a királytól, hogy zavartalanul áthaladhasson az Eufráteszen túli tartományokon. 
■ Hogy a felújításhoz szükséges faanyagról gondoskodjon, a Libanon hegységben lévő királyi erdőből kért fát. 
■ Az ellenség ármánykodására számítva katonai kíséretet, védelmet kért. Bár Nehámiás az ima és a böjt embere volt, tudta, hogy az ő igyekezetén és erőfeszítésein is sok múlik. Minden apró részletre gondja volt. 
„E bölcs előrelátás és határozott cselekvés szolgáljon tanulságul minden kereszténynek. Isten gyermekeinek nemcsak hinni és imádkozni kell, hanem szorgalmas és körültekintő gonddal cselekedni is. Sok nehézséggel találkoznak, és mivel úgy gondolják, hogy az óvatosságnak és a szorgalmas munkának nincs sok köze a valláshoz, sokszor akadályozzák a Gondviselés értük végzett munkáját… A gondos megfontolás és a jól átgondolt terv ma is éppoly nélkülözhetetlen a szent vállalkozások megvalósításához, mint a jeruzsálemi falak újjáépítésének idejében.” (Próféták és királyok, Az alkalmak embere c. fej.)
Csak imádkozni, és nem tenni semmit olyan, mintha egy háznak csak az alapját építenénk meg. Mit ér az alap – ha mégoly erős is –, ha nem épülnek rá falak? Sokszor nem ismerjük fel, hogy Isten éppen azzal válaszol imáinkra, hogy ötleteket, terveket juttat eszünkbe, és a körülményeket kedvezően alakítja. Kell azonban „szent igyekezet” és „komoly erőfeszítés” is ezek megvalósításához. 
Mit tett Nehémiás, miután megérkezett Jeruzsálembe? 
Jeruzsálembe megérkezve először is saját szemével akart meggyőződni arról, milyen állapotban van a város. Rövid, néhány napos pihenő után titokban, éjszaka tett körutat a városban: „És kimentem a völgynek kapuján éjjel, éspedig a sárkányok forrása felé, majd a szemétkapuhoz, és vizsgálgattam Jeruzsálem kőfalait, melyek elrontattak, és kapuit, melyek tűz által megemésztettek.” (Nehem 2,13) A rövid „terepszemle” után azonnal a főemberekhez fordult, elmondta a királlyal szerzett különleges tapasztalatát, és munkára lelkesítette őket. A félénk és cselekedni képtelen vezetők ezután már egymást kezdték buzdítani: „… és mondták: Keljünk fel, és építsük meg! És megerősítették kezeiket a jóra.” (Nehem 2,17–18)
Hogyan tudta Nehémiás ilyen hamar fellelkesíteni a nép elöljáróit? Egyrészt számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy az isteni gondviselés készítette elő az utat a városfalak újjáépítéséhez. Másrészt Nehémiás jelleme és lelkesedése tett rájuk nagy hatást. A vezetők jó hozzáállása végül az egész nép munkakedvére kihatott: „… a nép nagy kedvvel dolgozott.” Ennek volt köszönhető, hogy a városfalak helyreállítása rövid idő alatt elkészült.

„Nehémiás egész lelke benne volt a vállalkozásban. Reménysége, tettereje, lelkesedése, eltökéltsége ugyanezzel a szent bátorsággal és fennkölt szándékkal hatotta át a többieket is. Minden ember egy-egy Nehémiássá vált a maga helyén, szomszédja szívét és kezét erősítve.” (Pátriárkák és próféták, A fal építői c. fej.)
Mit tanulhatunk meg ebből a mozzanatból? Azt, hogy az egyik legfontosabb tudomány a hívő életben: másokat lelkesíteni tudni. Képesek lehetünk buzgón munkálkodni egy cél érdekében, anélkül, hogy mások szívét meg tudnánk nyerni ügyünk támogatásához. Azonban kevés ez Isten művében, és nem jut messzire az, aki csupán önmagára hagyatkozik. Nehémiáshoz hasonlóan mi is lelkesíthetünk másokat a szavainkkal, példánkkal, kitartásunkkal és türelmünkkel is. Mindnyájunknak fel kell tennünk a kérdést: én hogyan válhatnék Nehémiássá abban a közösségben, ahová az Isten helyez, például a gyülekezetben, a munkahelyen stb. 

Milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a kőfal építőinek? Hogyan lettek úrrá ezeken?
Már Nehémiás megérkezése is féltékenységet váltott ki a szomszédos népek körében, még inkább a munka gyors előrehaladása. Szanballat,  Tóbiás, Gesem volt az a három vezéregyéniség, aki ezeket az ellenséges erőket szövetséggé tudta szervezni. 
Az ellenség először gúnyolódással, sértegetéssel próbálta elvenni a nép munkakedvét: „Mit művelnek e nyomorult zsidók? Vajon megengedik-e ezt nékik? Talán áldozni fognak? Hát bevégzik ma? Avagy megelevenítik e köveket a porhalmazból, holott azok elégtek?” (Nehem 4,2) Majd miután tapasztalták, hogy gunyoros megjegyzéseik hatástalanok, konkrét terveket dolgoztak ki a munkálatok megakadályozására. Elhatározták, hogy megostromolják Jeruzsálemet. Amire most szükség volt: védekezés, állandó készenlét, éberség. „A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezükkel, amely a munkát végezte, rakodtak, másik kezük pedig a fegyvert tartotta… És sem én, sem az én atyámfiai, sem legényeim, sem az őrizők, akik utánam voltak, nem vetettük le ruháinkat; ki-ki csak mosakodáskor tette le fegyverét.” (Nehem 4,17. 23) Nehémiás most is józan és higgadt maradt, jó példát állítva ezzel társai elé. Nem álltak le vitatkozni az ellenséggel. Oltalmat kértek Istentől, majd őrséget állítva folytatták a munkát. A fegyverzetüket munka közben is magukkal hordták, még csak ruháikat sem vethették le! Milyen nehéz lehetett így dolgozni! Nem akármilyen elszántságot látunk itt! 
Később a korábban említett pogány vezetők más stratégiával­ támadtak: beszélgetésre és tanácskozásra hívták. Nehémiás így utasította el ajánlatukat: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá; megszűnnék a munka, ha attól eltávozván hozzátok mennék.” (Nehem 6,3) E vezetők attól sem riadtak vissza, hogy egy hamis prófétát béreljenek fel, akik a templom épületébe való bezárkózást javasolta Nehémiásnak (vö. Nehem 6,10–14). Nehémiás továbbra is ellenállt, a munka pedig haladt tovább. Végül kitartásukat és szorgalmukat siker koronázta: sikerült befejezniük a kőfalat. 
Ma is csak hasonló nehézségek árán épülhet Isten műve. Ha Istentől ihletett reformációs mozgalom indul el, akadályokra és akadékoskodókra mindig kell számítani. Jobb, ha a lehető legkevesebb figyelmet szenteljük erre. 
„Még olyanok is, akik szeretnék, ha Isten műve virágzana, gyengítik szolgái kezét Isten ellenségeinek rágalmazásával, dicsekvéseinek és fenyegetéseinek meghallgatásával, híresztelésével, és azzal, hogy félig el is hiszik őket… Nehémiáshoz hasonlóan Isten népe ne féljen, de ne is becsülje le az ellenséget. Istenbe vetett bizalommal menjen kitartóan előre, szolgáljon Neki önzetlenül, és bízza gondviselésére azt az ügyet, amelyet képvisel… Féljünk a világgal egyezkedőktől, akik – miközben tisztaságot szemlélnek – szorgalmazzák az igazság örök ellenségeivel való szövetséget. Őrizkedjünk tőlük… Ez a megalkuvók hangja, amelyet ma is olyan határozottan kell elutasítanunk, mint annak idején tették.” (Próféták és királyok, A fal építői és A pogányok cselvetései c. fej.)
Szükségét érezzük-e, hogy reformokat vigyünk véghez a saját életünkben? Ha igen, gondoljuk át, milyen területeken lenne szükség változtatásokra? Hol vannak a mi életünkben is helyreállításra szoruló falak? Kérjük a jó Isten segítségét, hogy meg tudjuk valósítani ezeket a reformokat! Az Isten nekünk is adhat a Nehémiáséhoz hasonló bölcsességet és lelkesedést. Lehet, hogy most csak romokat látunk, mind a saját életünkben, mind Isten művében. Bátorítson bennünket Nehémiás története: nincs az a romlás, amit Istennel együttműködve ne lehetne helyreállítani. „Megépítik fiaid a régi romokat, és neveztetsz romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak.” (Ésa 58,12)
Somogyi Lehel 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése