12. szám - Ellen White a próbákról - Bizonyságtételeket olvasva rovat

Ellen White a próbákról

Segítség a hétköznapokban

Sokan, akik őszintén Isten szolgálatára szentelődtek, meglepődnek és csalódnak, amikor soha addig nem tapasztalt akadályokkal, próbákkal és tanácstalansággal szembesülnek. Krisztusi jellem és az Úr szolgálatára való alkalmasság elnyeréséért könyörögnek, ugyanakkor a körülményeik mintha minden rossz tulajdonságukat elő akarnák csalni. Olyan hibák mutatkoznak meg, amelyeknek létezéséről még csak sejtelmük sem volt. Az ősi Izraelhez hasonlóan kérdezik: „Ha az Úr vezet minket, miért érnek minket ezek a dolgok?”

Pontosan azért esnek meg ezek velük, mert Isten vezeti őket. A megpróbáltatások és akadályok Isten fegyelmezőeszközei ‒ a sikernek Isten által megszabott feltételei. Ő, aki olvas az emberek szívében, jobban ismeri jellemüket, mint ők maguk. Egyes emberekben olyan képességeket és hajlamokat lát meg, amelyek helyesen irányítva használhatók lehetnének műve előbbre vitelében. A gondviselő Isten különféle helyzetekbe és körülményekbe viszi bele őket, hogy felfedezzék jellemük előttük is rejtett fogyatékosságait. Alkalmat ad nekik arra, hogy ezeket a hibákat kijavítsák, és hogy alkalmassá tegyék magukat szolgálatára. Sokszor beleengedi őket a szenvedések tüzébe, hogy megtisztuljanak.

Az a tény, hogy próbákat kell elviselnünk, tanúsítja azt, hogy az Úr valami értéket lát bennünk, amit fejleszteni akar. Ha nem látna bennünk semmi olyat, amivel nevének dicsőséget szerezhetnénk, akkor nem fordítana időt a csiszolásunkra. Értéktelen köveket nem vet kohójába. Értékes érc az, amelyet Ő tisztít. A kovács tűzbe veti a vasat és az acélt, hogy megtudja, miként viselkednek ezek a fémek. Az Úr beleengedi választottait a szenvedések kohójába, hogy meglássa, milyen a természetük, és hogy alkalmassá tehetők-e szolgálatára.

A fazekas veszi az anyagot, és kedve szerint formálja. Gyúrja és dagasztja. Széthasítja és összenyomja. Megnedvesíti, azután megszárítja. Majd egy darabig hozzá sem nyúl. Amikor már teljesen képlékeny, újra munkába veszi, és edényt készít belőle. Megformázza, és a korongon kiigazítja és csiszolja. Megszárítja a napon, és kiégeti a kemencében. Így lesz használható edény. Így akar a nagy Mester is bennünket alakítani és formálni. Mint az agyag a fazekas kezében, úgy vagyunk mi is az Ő kezében. Ne próbáljuk mi végezni a fazekas munkáját! A mi részünk: engedni, hogy a nagy Mester formáljon bennünket.

A kalitkába zárt madár teljes napvilágnál és más zenei hangok hallatán nem énekli azt az éneket, amit a gazdája meg akar tanítani neki. Megtanul itt is egy dallamfoszlányt, ott is egy trillát, de sohasem önálló, teljes dallamot. Ha azonban a gazda letakarja a kalitkát, és olyan helyre teszi, ahol a madár csak azt az éneket hallja, amit neki kell megtanulnia, a sötétben újra meg újra megpróbálkozik vele, míg végül megtanulja, és aztán rázendít a teljes melódiára. Attól kezdve a világosságban is mindig el tudja azt a dallamot énekelni. Isten is így bánik gyermekeivel. Van egy ének, amit meg akar tanítani nekünk, és ha a szenvedések sötétjében megtanuljuk azt, azután már mindig el tudjuk énekelni.

(A nagy Orvos lábnyomán)

Hitünk próbája

Isten megmutatta nekem, hogy keserű poharat adott népének, mellyel megtisztítja. Keserű ital, de zúgolódás, panasz és elégedetlenség által még keserűbbé válhat. De azoknak, akik így fogadják, újabb pohárra van szükségük, mert az elsőnek nem volt meg a kívánt hatása szívükre. S ha a második sem használ, akkor még egyet és ismét egyet kell kapniuk, míg rendeltetését betölti, mert különben szennyesen, szívükben tisztátalanok maradnak. Láttam, hogy a keserű italt türelem, kitartás és ima által megédesíthetjük, s akik így fogadják, azoknak szívére a kívánt hatása lesz, és Isten nevét is megdicsőíthetjük. Kereszténynek, Isten gyermekének lenni, Isten tetszésére élni nem csekélység. Isten mutatott nekem lelkeket, akik a jelenvaló igazságot vallják, de életük nincs összhangban hitvallomásukkal. A kegyes életről való fogalmaik igen gyengék, s így rendkívül távol vannak a Bibliai életszentségtől. Egyesek haszontalan és illetlen társalgásokban vesznek részt, mások fennhéjázók s nagyravágyók. Ha élvezeteket hajhászunk, ha a világ szerint élünk, akkor nem várhatjuk el, hogy valaha együtt uralkodhatunk Krisztussal a dicsőségben.

Ha majdan részesülni akarunk Krisztus dicsőségében, akkor most ki kell venni részünket Krisztus szenvedéséből is. Ha Isten dicsősége és tetszése helyett a saját érdekeinket, javunkat nézzük, ahelyett, hogy Isten dicső, de szenvedő művét segítenénk elő, akkor meggyalázzuk Istent és szent munkáját, amelyről pedig azt állítjuk, hogy szeretjük. Már csak rövid időnk van arra, hogy az Úrért munkálkodjunk. Semmi áldozat se legyen drága előttünk Jézus szétszórt és széttépett nyája érdekében. Azok, akik most áldozatokkal erősítik szövetségüket Istennel, csakhamar hazajönnek Atyjuk hajlékába, hogy átvegyék gazdag jutalmukat, és örökké bírják az új királyságot…”

(Tapasztalatok és látomások)

Férje halálakor

Mily közel éreztük Istent, mikor világos holdfénynél egy magányos hegytetőn leborultunk, hogy kezéből a szükséges áldásokat kérjük! Milyen hittel és bizalommal rendelkeztünk! Isten szeretetének és irgalmának szándékai teljesen kinyilvánultak előttünk, és bizonyosak voltunk bűneink és tévedéseink megbocsátásában. Ilyen alkalmakkor férjem arcát fény ragyogta be, mely Isten trónjához visszaragyogni látszott, mintha megváltozott hangon az Urat dicsőítené kegyelmének gazdag áldásáért. A világ komor, és sötétsége között is felfedezhetünk fénysugarakat, melyek a világosság forrásából eredtek. A teremtés művén keresztül közeledtünk az Örökkévalóhoz. Mikor a feltornyosodó sziklákra, a fenséges hegyekre néztünk, így kiáltottunk fel: „Hol van ilyen hatalmas Isten, mint amilyen Isten te vagy?”

Körülvéve nehézségekkel, mint ahogy sok esetben volt, túlterhelve felelősséggel, csak gyenge halandók voltunk, egyes időkben készek a kétségbeesésre. Mikor azonban Istennek teremtményei iránti szeretetét, a gondoskodását figyeltük, ahogy a természet könyvében is az ihletett lapokon kinyilvánul, akkor szívünk megvigasztalódott és megerősödött: Körülvéve Isten hatalmának bizonyítékaival és jelen lététől beárnyékolva nem tanúsíthattunk bizalmatlanságot és hitetlenséget. Ó, e sziklák közötti tapasztalataink hányszor töltöttel el bennünket békével és reménységgel, sőt örömmel is…

Ismét a hegyek között voltam, de egyedül. Senki sem volt itt, ki gondolataimban és érzéseimben osztozott volna, mikor e nagyszerű és ünnepélyes jeleneteket szemlélem újra. Egyedül, egyedül! Isten útjai titokzatosak, szándékai céltalanoknak látszanak, azonban mégis tudom, hogy igazak, bölcsek és irgalmasok. Előjogom és kötelességem, hogy türelmesen várjak rájuk, és hogy minden időben azt mondjam szívből: „Ő mindent jól cselekedett!”

…Úgy álljunk ellent a bűnnek a sötétség hatalmaival szemben, mint még soha. Az idő megköveteli azoktól, akik hisznek a jelenvaló igazságban, hogy erővel és határozottsággal munkálkodjanak. Az idő, melyben Szabadítónkra várunk, hosszúnak tűnik, ha a szenvedések gyötörnek és a munka sorvaszt, s ezért türelmetlenül várunk, arra gondoljunk ‒ és ez a gondolat némítaná el a zúgolódást ‒, hogy azért vagyunk a földön, hogy viharokat, harcokat éljünk át, hogy keresztény jellemet formáljunk ki, s hogy Istenünket és Krisztust, a mi legidősebb testvérünket jobban megismerjük, és hogy a mi Mesterünknek sok lelket nyerjünk az örök élet számára.

Ausztráliai tapasztalatáról

1892. dec. 23-án a generálkonferencián összegyűlt testvéreknek írt levélben leírja e hosszú betegsége alatt tett tapasztalatát:

Örülök, hogy az Úr jóságáról és áldásáról írhatok nektek. Még gyenge vagyok, de állapotom javul. A nagy Orvos munkálkodik értem, és én dicsőíteni akarom szent nevét. Végtagjaim erősödnek, noha vannak fájdalmaim, ezek mégsem közelítik meg azokat, amelyeket a tíz elmúlt hónapban átéltem. Most már annyira megerősödtem, hogyha korlátba kapaszkodom, úgy segítség nélkül tudok a lépcsőn le s fel járni. Egész hosszú betegségem alatt Isten áldása nyugodott rajtam. Legerősebb küzdelmeimben a heves fájdalom közepette is így biztosított engem: Bízd magad az én kegyelmemre! Ha egyes napokon a fájdalom már-már elviselhetetlenné vált, és nem tudtam aludni, hitben Jézusra néztem, és Ő velem volt. A sötét árnyak tova tűntek, s egy ünnepélyes fényesség vett körül, az egész szobát betöltötte mennyei jelenlétének dicsősége.

Úgy éreztem, hogy szívesen vállalom a szenvedést, ha ily értékes kegyelem kísér nyomon. Tudtam, hogy az Úr jó és kegyes, telve irgalommal, részvéttel és szelíd szeretettel. Gyámoltalanságomban és szenvedéseimben lelkem az Ő dicséretével volt tele, és ajkaim is ezt cselekedték. Vigasztalgattak és erősítgettek azon gondolataim, hogy mily rossz helyzetben lennék az Ő megtartó kegyelme nélkül. Szemeim még láttak, értelmem világos volt, szellemem még sohasem látta tisztábban az igazság szépségét és értékét.

Mily gazdag áldások léteznek! A zsoltárossal együtt mondtam: „Én nekem mily kedvesek a Te gondolataid Istenem! Mily nagy azoknak summája. Számlálgatom őket, többet a fösvénynél felserkennek, s mégis veled vagyok.” (Zsolt 139,17.18) Az utolsó szavak érzésemet és tapasztalataimat fejezik ki. 

Mikor felébredek, az első gondolatom és szívem első érzelme: Dicsérd az Urat! Szeretlek, óh Uram, Te tudod, hogy szeretlek! Drága Üdvözítő, te saját véreden vásároltál meg engem, különben nem fizettél volna értem ily végtelen árat. Szabadítóm, te az életedet adtad értem, és Neked nem szabad hiába meghalnod értem.

Szenvedésem első pár hete óta nem volt semmi kételyem azon kötelességemet illetőleg, hogy az országba kellett jönnöm, sőt mennyei Atyám szándékába való bizalmam csak megerősödött. Most még nem értem Isten teljes szándékát, de abban biztos vagyok, hogy tervének egy része volt az, hogy én ily módon szenvedjek, és én ebben a dologban nyugodt s megelégedett vagyok.

Halála előtt, 1915-ben

Utolsó betegségeinek hetei és hónapjai alatt White testvérnőt ugyanaz a hit, ugyanaz a remény és ugyanaz a bizalom tartotta fenn, mely egész életének tapasztalatát jellemezte. Személyes bizonyossága egyformán örvendező, bátorsága erős volt. Érezte, hogy élete Isten kezében van, s hogy jelenléte állandóan kíséri. Nem sokkal azután, hogy szerencsétlensége tehetetlenné tette, ezt a bizonyosságot tette Üdvözítőjéről: „Jézus az én dicső szabadítóm, és én teljes szívemmel szeretem őt. Világosságot látok az Ő világosságában. Örömöm van az Ő örömében és békességem az Ő békességében. Irgalmasságot látok az Ő irgalmasságában, és az Ő szeretetében szeretetet…”

Mással való beszélgetésekben ezt mondta: „Bátorságom az Üdvözítőn alapszik. Művemet majdnem befejeztem. A múltat szemlélve a legcsekélyebb kétségbeesést vagy bátortalanságot sem érzek. Hálás vagyok, hogy az Úr megőrzött a kétségbeeséstől és a bátortalanságtól, és hogy még mindig magasra tudom tartani a zászlót. Ismerem Őt, akit szeretek, és akire lelkemet bíztam.”

A halállal kapcsolatban ezeket mondta: „Nincsenek bátortalan vagy szomorú gondolataim… Semmiért nem panaszkodhatom. Szeretnék az Úrral egy úton haladni, hogy végezze el művét rajtam úgy, hogy teljesen megtisztuljak. Ez minden, amit kívánok. Tudom, hogy művemet elvégeztem. Nem használ semmit, ha valamit most mondok. Örülök, ha az idő elérkezik, hogy lefeküdjek és békén pihenjek. Nem vágyakozom, hogy életem meghosszabbítsam.”

1913

E beszélgetés után így imádkozott: „Mennyei Atyám, hozzád jövök, mint egy törött nád, gyengén, azonban a Szent Lélek tanúsítása által az igazságnak elkötelezve. Köszönöm Neked, Uram, köszönöm Neked, és én semmi alól sem vonom ki magam, amit reám teszel, hogy hordozzam. Világosságod, örömöd, kegyelmed nyugodjon rajtam utolsó óráimban, hogy azzal Téged dicsőítselek ‒ ez az én nagy vágyam, és ez minden, amit tőled kérek. Ámen.”

Ezen alázatos, bizalomteljes imája annak, aki hosszú éveken keresztül kiválasztott edény volt a Mester szolgálatában, teljes meghallgatásra talált. Megvigasztalódott, amit az okozott, hogy a szeretet és a világosság nagy Atyjának gyermeke nem félt semmitől, még akkor sem, mikor a halál völgyén és árnyékán keresztül ment. „Nagyon gyenge vagyok. Biztos vagyok, hogy ez az utolsó betegségem. A halál gondolata nem aggaszt. Az egész idő alatt az a vigaszom, hogy az Úr közel van hozzám. Nem aggodalmaskodom. Az Üdvözítő fönségessége oly világos volt. Egyetlen barátom volt, aki betegségem és egészségem alatt egyaránt őrzött.

Nincsenek kétségeim, aggodalmaim végzett munkáimat illetőleg. A legjobbat tettem, amit tehettem. Nem hiszem, hogy sokáig betegeskedem. Nem várok sok szenvedést. Hálás vagyok, hogy az élet kellemességeivel bírunk a betegség idején. Ne aggodalmaskodjatok. Én csak kevés idővel megyek el a többiek előtt.”

(Életünk és munkánk)

A temetésén mondott egyik beszédből 

Starr testvér: „Még soha nem hallottam más személyt úgy beszélni a Jézus iránti szeretetről, mint ahogy őt hallottam. Több ízben hallottam őt így felkiáltani: Szeretem Őt, szeretem Őt, szeretem Őt! Egész életét annak a feladatnak szentelte, hogy másokat megnyerjen és serkentsen, hogy szeressék őt, és teljes szívükből szolgáljanak neki. A legnagyobb jellemnek tartottam őt, kivel valaha találkoztam. Életét csak erős tölgyhöz tudom hasonlítani, mely a szélnek kitéve a legerősebb vihart is kiállja, vagy a hegyhez, mely dacol az elemekkel. Istenbe vetett hite legyőzhetetlen volt. Próbákban, amelyek sokak hitét elpusztították volna, megtartotta bizalmát, és győzött…”