12. szám - Isten szentsége - Hit általi megigazulás

Hit általi megigazulás

Gondolatok Isten szentségéről

A kereszténység kétezer éves története alatt az egyik leggyakrabban használt, ugyanakkor a legtöbb erőszakot, méltatlanságot elszenvedett szavunk: a szent. Jelentése sokak számára elhomályosult vagy ellentmondásossá vált. Háborúk, tárgyak, élő és elhunyt vallási vezetők kapták meg a szent jelzőt.

De mi e szó jelentése a Biblia alapján? Hiszen e szó mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben gyakran előfordul. A héber „kadós”-nak (קָדוֹשׁ), illetve görög megfelelőjének a „hagiosz”-nak (Άγιος) két alapvető jelentése van: 1. Istené, Isten számára elkülönített, a közönségestől elválasztott; 2. erkölcsi szempontból tiszta és tökéletes. 

Ez vonatkozhat tárgyakra (szent sátor, szent kenyerek stb.), személyekre (szent emberek, szent angyalok, szent nép) vagy elvont fogalmakra (szent hívás, szent név). Gyakoriak a belőle képzett szavak: például szentség, megszentel; ez utóbbi a sokak által naponta elmondott Miatyánkban is szerepel: „szenteltessék meg a te neved.” 

Először próbáljuk a fogalom tartalmát megragadni néhány igehely segítségével. Ésa 6. fejezete Ésaiás próféta elhívatásának történetét mutatja be. A leírás szerint Ésaiás látomás állapotában Isten trónját látta: „Amely esztendőben meghalt Uzziás király, láttam az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betöltötte a templomot. Szeráfok álltak felette: mindegyiknek hat-hat szárnya volt: kettővel orcáját fedte be, kettővel lábait fedte be, és kettővel lebegett.” (1‒2 vers) Érdekes megfigyelni, hogy ezek a bűntelen lények tiszteletük jeleként arcukat is, lábukat is befedték Isten jelenlétében. Majd ezt mondták egymásnak: „Szent, szent, szent a seregek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével.” (3. vers) Ezután megrendültek a templom küszöbei, mintha földrengés lenne, a ház pedig füsttel telt meg. Hasonló jelenet látott János apostol is Jelenések könyvében: „És a négy lelkes lény, amelyek közül mindegyiknek hat-hat szárnya volt, körös-körül és belül teljes volt szemekkel; és meg nem szűnik éjjel és nappal ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van és aki eljövendő.” (Jel 4,8‒11)

Miből fakadt a mennyei lények dicsérő szózata? Egyrészt Isten rendkívüli tulajdonságai: a tér és idő felett álló hatalma, teremtő ereje, mindentudása kelthették e szavakat. Istennek ‒ számunkra felfoghatatlan módon ‒ élete van önmagában, örökké létező, ahogy ezt a héber létige három alakjából képzett JHVH betűkombináció is kifejezi. Másrészt azonban Isten tökéletes erkölcsi lénye, bűnnel, gonosszal soha meg nem alkuvó jelleme miatt méltó e különleges tiszteletre: „Mert ne olyan Isten vagy te, aki a hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz.” (Zsolt 5,5)

Elgondolkodtató Ésaiás reakciója a mennyei jelenetet látva: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom, hisz a királyt, a seregek Urát látták szemeim.” (5. vers) Természetes emberi érzés ez minden esetben, amikor az ember Isten közelébe kerül. Amikor az Úr tisztasága röntgensugárként világítja át az embert, előtűnik a felmérhetetlen ellentét Isten és ember állapota között. Az ember úgy látja önmagát, amint a valóságban van.

A szentség fogalmának mélyebb megértéséhez sok példát találunk a Szentírásban. Amikor Isten valamit vagy valakit kiválaszt, elkülönít a maga céljára, az is szentnek tekintendő: 

A hetedik nap, a szombat elkülönítése és megszentelése a teremtéskor: „És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mivelhogy azon a napon szűnt meg minden munkájától, amelyet teremtve szerzett.” (1Móz 2,3) Ezzel Isten megmutatta, hogy időnk egy része is szent, ehhez mérten kell eltöltenünk. 

Izrael szent népként való kiválasztása: „Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy lesztek nékem valamennyi nép között az enyéim: mert enyém az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép…” (2Móz 19,5‒6) Ez a „szentség” később átöröklődik az újszövetségi hívő népre: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9)

A szent sátor, majd a templom felállítása a bűnrendezés céljából. Ezek Isten jelenlétének állandó színhelyei is voltak. Jézus Krisztus keresztáldozatával, a templom kárpitjának kettéhasadásával az áldozati rendszer funkciója megszűnik, szentsége ezzel érvényét veszíti. 

A Biblia „Isten szent embereinek” nevezi a prófétákat, és ezt a nevet viselik az apostolok is az őskeresztény időkben. Az általuk írt prófétai könyvek is megkapták a szent jelzőt. A Szentírás elnevezés jól tükrözi, hogy ez az iratgyűjtemény Isten beszédét tartalmazza torzítatlanul, tisztasága minden más könyv, emberi írásmű fölé emeli.

Mégis a szentség leghitelesebb bemutatása Jézus Krisztus testtélétele és földi élete, szolgálata volt. Jézus, aki „az Atya dicsőségének visszatükröződése és a valóságának képmása” (Zsid 1,3) volt, megközelíthetőbbé, megfoghatóbbá tette számunkra Isten szent jellemét. Figyeljük meg, hogyan beszélt Jézusról a közelgő születését bejelentő Gábriel angyal: „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik, az is szentnek hívatik, Isten Fiának” (Lk 1,35). Jézus egyik első gyógyításakor egy démonoktól megszállott ember így kiáltott: „…Tudom, hogy ki vagy te: Istennek ama szentje.” Megrázó, hogy Jézus szentségét még a démonok sem tagadhatták, ennek tudatában lázadtak Isten ellen. 

Jézusnak minden szava és cselekedete Isten szentségét tükrözte vissza. Erre mutat rá János apostol is: „És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk (és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) A szentség fogalmát akkor érthetjük meg a legmélyebben, ha Jézus életét tanulmányozzuk. Jézus személyes beszélgetései, gyógyításai, imádságai, prédikációi és kereszthalála mind a „kegyelem és igazság” tökéletes összhangját mutatják be.

Mindezek után fel kell vetnünk a kérdést: mi Isten szentségének gyakorlati következménye életünkben? 

Először is elmondhatjuk, hogy e téma megértése nagyobb tiszteletet és hódolatot kell hogy keltsen bennünk Isten és dolgai iránt. Emlékezzünk rá, milyen figyelmeztetés hangzott el Mózes elhívásakor a Hóreb hegyénél: „Ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld.” (2Móz 3,5) Nagy kérdés, mi hogyan viszonyulunk az Isten dolgaihoz? Áthat-e bennünket is szent félelem, amikor Isten jelenlétébe kerülünk? Milyen a lelkülettel, szívvel megyünk Isten házába? Van-e bennünk bármilyen rossz érzés, például neheztelés vagy harag bárkivel szemben is? Megengedünk-e magunknak durva, sértő szavakat egymással szemben? Ezek méltatlanná tesznek bennünket az Isten-tiszteletre: „Ha valaki istentisztelőnek látszik közöttetek, de nem zabolázza meg a nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak istentisztelete hiábavaló.” (Jak 1,26) 

Sok történet szól a Szentírásban arról: lehetséges „megszentségteleníteni” Isten nevét. Akiket Isten kiválasztott, megszentelt, le is járathatják az Ő személyét és ügyét. A zsidó nép sajnos sokszor okozott kárt Isten ügyének hitehagyásával és méltatlan magatartásával: „Mert az Isten neve miattatok káromoltatik a pogányok között.” (Rm 2,24) Egyes személyek különösen messzire mentek Isten ügyének meggyalázásában: Kóré, Bálám, Hofni és Fineás, Saul, Júdás stb. Felmérhetetlen, hogy rossz példájuk hány embert fordított el az Úrtól és befolyásolt a rosszra. 

E példák arra is intenek, hogy jó óvakodni mindentől, ami Isten szentségét beszennyezhetné. Bibliánk a szentség ellentétét gyakran „utálatosságnak”, „fertelmességnek” nevezi. A körülöttünk levő világ mintha csak arra lenne berendezkedve, hogy kitörölje gondolatainkból a szentség fogalmát. Nagy kísértés a szent és hétköznapi dolgok összevegyítése is, ami ellen mindig határozottan figyelmeztet a Szentírás. A ma divatos átértelmezett, „progresszív” kereszténység számára a bibliai szentségfogalom ódivatúnak, beszűkültnek tűnik, ezért a világból merít ötleteket az istentisztelethez. A következmény: a szentség és a tisztelet kiiktatása. Ennek jegyében a prédikáció is leépül, a közösségi élmények (zene, beszélgetés, meditáció) kerülnek a középpontba a tanítás helyett. Szomorú, hogy ez a fajta szemlélet teret nyerhetett az adventizmuson belül is.

Isten szentsége a jellem mércekéjeként is áll előttünk: „Hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben. Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,15‒16; idézet 3Móz 11,42-ből.) A megszentelődés fogalma: Isten erkölcsi tökéletességének visszatükröződése jellemünkben. Jézus is következetesen ezt tanította: „Legyetek azért tökéletesek, amiképpen a ti mennyei atyátok tökéletes…” Nagy ígéret, hogy Isten szentsége, tökéletessége elérhető, sőt elérendő cél számunkra. Jézus élete példa, út számunkra, amit követhetünk, amin járhatunk: „Én vagyok az út, az igazság az élet, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam… Aki azt mondja, hogy benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt.” (Jn 14,6; 1Jn 2,6)

A végidőben hirdetendő ún. hármas angyali üzenet nagy kérdése is ez: oda tud-e állítani Isten a világ elé szent és tiszta életű embereket, sőt egy egész népet? Ha igen, az erőt adhat, „aranyfedezetet” nyújthat szóbeli üzenetükhöz. A jövendölések szerint lesznek olyanok, akik a megszentelődés különleges fokára jutnak el: „Itt van a szentek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” (Jel 14,12) 

Ez az ige a megszentelődés három gyakorlati szempontját is elénk állítja: 

a türelem/kitartás jellemvonását, 

a Szentírás elveinek gyakorlatba való átültetését, 

a jézusi hit meglétét. 

Ennek további kibontása, részletezése található Jelenések könyve 14. fejezetének 4‒5. verseiben: „Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg magukat, mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahova megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert az Isten királyi széke előtt feddhetetlenek.” 

Isten végidei népe az által válik szentté:
(1) hogy távol tartja magát a világ megmentésén munkálkodó valláspolitikai szövetségektől;

hogy számukra mindennél fontosabbá válik Jézus követése; 

hogy Jézus keresztáldozata, a megváltás „ára” állandóan a tudatukban lesz;

hogy gondolataik és szavaik tisztasága minden eddigi szintet meghalad.
Először valósul meg a történelemben: olyan nép áll elő végül, amelynek minden tagja szent és tiszta jellemmel rendelkezik.

Két területet, ahol a megszentelődésünk foka különösen érzékelhető: hétköznapi munkavégzésünk és életmódunk. A munkavégzést illetően Dániel példája elgondolkodtató: még az ellenségei sem találtak munkájában hibát. Mennyire fontos, hogy mi is törekedjünk minden dolgunkban a pontos, precíz munkavégzésre. Pál így int bennünket erre: „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem embereknek.” (Kol 3,23) Az életmód kérdésével kapcsoltban Pál apostol figyelmeztetését érdemes megszívlelnünk: „Avagy nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19‒20) A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a táplálkozás, a vízfogyasztás, a mozgás kérdése tartozik ebbe a kérdéskörbe, hanem az öltözködés, a rendszeretet, a testi és lelki tisztaság is. Ezekben is megszentelhetjük Isten nevét.

Hangsúlyoznunk kell, hogy csakis Isten kegyelme által lehetséges, hogy életünk minden területén visszatükröződjön ez a szentség. Egyetérthetünk Blaise Pascallal, aki így fogalmaz a Gondolatokban: „Szentet az emberből csak a kegyelem tud csinálni, és aki ebben kételkedik, nem tudja mit jelent szentnek, és mit embernek lenni.” (508. töredék) Pál is hasonlóképpen szól a kegyelem munkájáról: „De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló…” (1Kor 15,10) Soha nem felejtkezhetünk el arról, hogy a megszentelődés a Szentlélek munkája bennünk. A mi engedelmességünktől és együttműködésünktől függ azonban, mit tud bennünk elvégezni a kegyelem.

Ez a földi élet az egyetlen lehetőségünk tehát, hogy az isteni szentség mércéjét elérjük. Ez egyúttal a mennybe való belépés feltétele is: 

„A megváltottak mennybeli boldogsága annak a jellemnek a gyümölcse lesz, amelyet még ebben a földi életben alakítottak ki, Krisztus hasonlatosságára. Akik szentek lesznek a mennyben, azoknak előbb itt, a földön kell szentekké válniuk.” 

(Kiben bízhatunk? II. köt., 731. o.)

 „Isten városába nem juthat be semmi tisztátalan. Minden lakójának már itt tiszta szívűnek kell lennie. Aki Krisztustól tanul, az mindinkább megveti a hanyag magaviseletet, az ízléstelen kifejezéseket és a tisztátalan gondolatokat. Akinek szívében Krisztus lakozik, annak gondolkozásában és erkölcsében tisztaság és nemesedés fog megnyilatkozni.” 

(Gondolatok a Hegyi beszédről, 28. o.)

Somogyi Lehel