2017. jún. 1.

15. szám – Feltételhez köti-e Isten népe közötti jelenlétét? – Hit általi megigazulás rovat

Feltételhez köti-e Isten népe közötti jelenlétét?

Minden hívő ember életében vannak olyan pillanatok, amikor a következőket fogalmazza meg magában: Nem csak néha-néha akarom tapasztalni Isten jelenlétét az életemben, hanem folyamatos kapcsolatot akarok Vele. Amikor ez megfogalmazódik, más kérdések is felmerülnek: Hogyan lehetséges ez? Isten, aki feltétel nélkül szeret bennünket, feltételekhez kötné azt, hogy közöttünk lakhasson? Jogos kérdések ezek. Egy hívő ember pedig mi mást tenne, minthogy a Bibliában keresi erre a válaszokat. 

Mit jelent Istennel együtt járni?
Mindenekelőtt erre a kérdésre kell választ adnunk. Ha elfogadjuk, hogy az Istennel való kapcsolatban mindig Isten a kezdeményező (erről szól az elveszett drachma és az elveszett juh példázata is), akkor röviden így válaszolhatunk: Istennel együtt járni azt jelenti, hogy válaszolok az Ő keresésére, hívására, és beengedem az életembe, hogy Ő irányítsa azt. Eleinte ez csak pillanatokra valósul meg, mert bűnös természetünk idegenkedik Isten jelenlététől. Azonban minél inkább megismerjük Őt, annál inkább vágyunk a vele való folyamatos együttlétre. Ennek a folyamatnak a szövetségkötés (a keresztség) nem a vége, ahogy azt sokan gondolják, hanem éppen a kezdete. Egy ilyen szövetségben értelemszerűen mindkét fél kötelezettségeket vállal, hogy az együttműködés zavartalan lehessen. Az is törvényszerű, hogy ha valamilyen oknál fogva felbomlik ez a szövetség, a két fél nem járhat tovább közös úton. A kérdés pedig innentől kezdve az, hogyan bomolhat fel a szövetség Isten és ember között? Felbomolhat-e egyáltalán?

Felbonthatja-e Isten népével kötött szövetségét?
A zsidó nép nagyon hamar megszegte az Istennel a Sínai-hegyen kötött szövetséget. Az alighogy érvénybe lépett, Izrael népe máris egy aranyból öntött borjút kezdett imádni az élő Isten helyett. Kevesen tudnak róla, és sokan nem is akarnak szóba állni azzal a gondolattal, hogy Isten mindenkor elvetheti az ő népét, felbonthatja velük a szövetséget, ahogy az ennél a jelenetnél is történt. Így tanúskodik erről az Ige: „Szólt pedig az Úr Mózesnek: Eredj, menj alá; mert megromlott a te néped, a melyet kihoztál Egyiptom földéből.” (1Móz 32,7) Isten itt nem saját népének, hanem Mózes népének, a „te népednek” nevezi a zsidókat. Rögtön ezután pedig kifejezi Mózesnek, hogy el akarja őket pusztítani, Mózest utódaiban viszont nagy néppé akarja tenni. Már ennek a jelenetnek figyelmeztetnie kell bennünket arra, hogy ne ringassuk magunkat hamis biztonságérzetbe. Azért, mert névlegesen tagjai vagyunk bármilyen egyháznak, ez még nem jelent automatikus belépőt a Mennyországba! Távol legyen tőlünk azonban az is, hogy Istent olyan színben tüntessük fel, hogy Ő kizárólag egy szigorú fél ebben a szövetségben, aki alig várja, hogy az ember ne teljesítse a feltételeket, s így felbonthassa a szövetséget. Miközben tény, hogy vannak Istennek felénk kívánalmai, hogy együtt járhassunk vele, addig Ő ezek mindegyikét elénk is tárja. Sőt, az erőt is megadja ahhoz, hogy betölthessük azokat. Figyeljük meg, ki a cselekvő fél a törvény betöltésében, amiképp arról az egyik legszebb ószövetségi igeszakasz tanúskodik: „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36,26–27) Isten egyszerre igazságos, mivel törvényének kívánalmait nem érvényteleníti az emberre nézve, de ugyanakkor kegyelmes is, mivel Ő végzi el a törvény betöltését bennünk, ami számunkra lehetetlen volna.

Egy népszerűtlen gondolat
Térjünk vissza a törvényadás utáni jelenetekhez. A szövetség felbomlása után Mózes könyörögni kezd a népért, és közbenjáró imája meghallgatásra talál. Mielőtt Isten újra megerősítette volna a zsidókkal a szövetséget, azáltal, hogy ismét a kőtáblákra írta a Tízparancsolatot, Mózes bizonyosságra vágyó lelkéből a következő szavak szakadtak fel: „Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e földnek színén van.” (2Móz 33,16) Egy nagyon fontos dolgot érthetünk meg Mózes kérdéséből. Van olyan, hogy nem találunk kedvet Isten előtt! Ez népszerűtlen gondolat a mai keresztény világban. Az emberek egyik legfőbb törekvése, hogy Istent a saját képükre formálják. Olyan istent akarnak maguknak alkotni, amelyik megfelel elgondolásaiknak és vágyaiknak. Ennek érdekében a kegyelmet túlhangsúlyozzák, hogy ne kelljen megváltozniuk. „Krisztus kegyelme olyan nagy, hogy engem a bűneimmel együtt üdvözít. Benne szabad vagyok mindenre. Nem kell megváltoznom. Úgy vagyok elfogadható, ahogy vagyok” – harsogják sokan hangosan, némelyek pedig csak csendben, magukban gondolkoznak így. Így állít ki igazolást korunk kereszténysége a bűnre, miközben nem akar tudomást venni a mai keresztény ember arról, hogy Isten feltételekhez szabta, hogy népének tagjaival valódi, folyamatos kapcsolatban lehessen. Mielőtt a Szentírás biztos tanúságtételét megvizsgálnánk, melyek ezek a kívánalmak, le kell rántanunk a leplet Sátán egy nagy hazugságáról, amellyel sokakat próbál elhitetni, nem kis sikerrel.

A hamis biztonságérzet veszélye
Nyíltan vagy kimondatlanul, de legtöbbünk szívének a mélyén – tartozzunk bármely egyházhoz – ott lappang egy gondolat: „Jó helyen vagyok, mert itt van Isten igazi egyháza.” Vajon az egyháztagságunk önmagában elégséges ahhoz, hogy Isten jelenléte folyamatos legyen az életünkben? Ha így gondolkodunk, nem esünk-e ugyanabba a hibába, amibe a zsidók estek? Az Isten népéhez tartozásnak vajon a tagság lenne az igazi jele, és ha tagok vagyunk, megnyugodhatunk? Sehol nem támasztja alá ezt a Szentírás. Sőt, a Biblia óvva int attól, hogy ebbe a hamis biztonságérzetbe ringassuk magunkat! Istennek ugyan mindig is volt, és mindig is lesz népe, de az ehhez való tartozásnak egészen más feltételei vannak, mint ahogyan arról keresztények tömegei gondolkoznak. Ne feledjük Jézus intő szavait, amely éppen ezt a jelenséget kívánja leleplezni: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nekik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt 7, 22–23)

Egy korunknak szóló prófétai figyelmeztetés
Jézus imént idézett szavai is elegendőek annak belátásához, hogy nem elegendő Isten nevére hivatkozni vagy nevében nagy dolgokat, jó cselekedeteket­ végrehajtani. Sokan lesznek ugyanis, akik ebben a meggyőződésben veszítik el az örök életüket. Jeremiás próféta világít rá talán a legélesebben arra, hogy mikor valósulhat meg igazi kapcsolat, igazi együtt járás Isten és az ő népe között. „Az a beszéd, amelyet az Úr szólt Jeremiásnak, mondván: Állj az Úr házának ajtajába, és kiáltsd ott e beszédet, és mondjad: Halljátok az Úr beszédét mind, ti júdabeliek, akik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat! Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg a ti útjaitokat és cselekedeteiteket, és veletek lakozom e helyen! Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez! 
Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti útjaitokat és cselekedeteiteket; ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között; ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére: Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, amelyet a ti atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jer 7,1–7)
Jeremiás üzenete nem csak az akkori zsidóságnak szólt. Könyve egy hatalmas, ún. kettős prófécia, amelynek felhívásai különösen érvényesek korunkra nézve is. Ennek fényében figyeljük meg először is, hogy kihez intézi beszédét itt Isten a prófétán keresztül. A 2. versben azt olvassuk, hogy Jeremiásnak „az Úr házának ajtajába” kellett állnia, s ott szólni a néphez. Vagyis az Istent ismerő, gyülekezetbe járó emberekhez szól a felhívás. Még világosabbá válik ez, amikor ezt mondja az Írás: „Halljátok az Úr beszédét mind, ti júdabeliek, akik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat!” Egyértelmű tehát, hogy minden kor hívőihez intézi szavait a Jóisten. Az is sokatmondó momentum, hogy Jeremiásnak nem bent a templomban kell átadnia az üzenetet, hanem az ajtóban. Mintha ezt üzenné nekünk ezzel: Mielőtt belépsz az Isten házába, gondold meg, hogyan teszed azt, kivel fogsz ott találkozni! Mi mennyire vesszük eszünkbe ezt? Vagy csak megszokásból tesszük? Vagy azért megyünk gyülekezetbe, hogy jól érezzük magunkat? Netán abban reménykedünk mi is, ha minden istentiszteletre elmegyünk, akkor már jó helyen vagyunk?
Ezután jön Isten fő üzenete. Az egyetlen feltétele annak, hogy Istennel járhassunk az, ha megjobbítjuk útjainkat és cselekedeteinket. Erre nemsokára visszatérünk, mert az 5. versben Jeremiás kifejti, hogy mit is jelent ez valójában. A 4. versben viszont azt jelenti ki, hogy ezzel szemben mi volt a fő tévhit a zsidók körében, és mi ma is a legnagyobb téveszme ezzel kapcsolatban. „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!” Ma is ettől a hazugságtól hangos a keresztény világ. Mintha pusztán a keresztény jelző üdvözítő erővel bírna. Mintha pusztán az, hogy az egyház nevében szerepel a keresztény jelző vagy az Isten neve, ez már biztosítéka lenne az örök életünknek. 
Nem új keletű gondolkodásmódról van itt szó. Jézus is erre mutat rá Mt 12,6-ban: „Mondom pedig néktek, hogy a templomnál nagyobb van itt.” A zsidók bizalmukat nem Istenbe, hanem a kiválasztottságukba és a vallási ceremóniákba vetették. A templomot és a templomi szolgálatokat mindennél nagyobbnak és fontosabbnak tartották. Még magánál Jézus Krisztusnál is! Ezért nem ismerték Őt fel első eljövetelekor.
A 14. versben ez a gondolkodásmód még határozottabban rajzolódik ki: „Azért úgy cselekszem e házzal, amely az én nevemről neveztetik, amelyben ti bizakodtok, és e hellyel, amelyet nektek és a ti atyáitoknak adtam, amint Silóval cselekedtem.” (Jer 7,14) Hasonlóképpen ma is sokan az egyházba vetik bizalmukat, amely nevében ugyan Istent hordozza, de vajon Isten is ott lakik közöttük?

A három feltétel
Isten világosan feltárja ebben az igeszakaszban, hogy akkor és csak akkor tud együtt lakni az ő népével, ha azok megjobbítják útjaikat és cselekedeteiket. Így magyarázza, hogy mit is jelent ez: „ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között”. Ez az első számú feltétel. Mit is jelent ez? Gondoljunk bele, hogy mi hogyan szoktunk egy-egy vitás helyzetben ítélni. Megkeres bennünket X barátunk, és elkezdi panaszolni, hogy Y közös ismerősünk milyen csúnyán megbántotta. Ösztönösen X mellé helyezkedünk, vigasztalni próbáljuk. Akaratlanul is egyetértünk ilyenkor a vádakkal, amelyek Y-t érik. Ki az közülünk, aki ilyenkor becsületesen utánajár az ügynek, és elmegy Y-hoz, hogy megkérdezze az ő véleményét is? Ki az, aki egy ilyen helyzetben felteszi X-nek is a nagy kérdést: Miben hibáztál te? Mi a te részed a dologban? Alig-alig látunk erre példát. 
De mi történik ilyenkor a valóságban? Nem az igazság fog kiderülni, ehelyett egy szükségszerűen torz képet fogunk látni Y-ról, mert csak az egyik oldalt hallgattuk meg. Ez alapján ítélünk, és így törvényszerű, hogy X-et megerősítjük az önigazolásban, Y-ról pedig alaptalan vagy részben alaptalan pletykák indulnak el. Ez pedig az emberi kapcsolatokban bizalmatlanságot szül. Mindez abból fakad, hogy nekünk fontosabb a másik rólunk alkotott véleménye, mint maga az igazság. X mellé ugyanis azért helyezkedünk, mert félünk a konfrontációtól, és attól, hogy megbántjuk őt az igazsággal való szembesítéssel. Y-hoz pedig egyszerűen azért nem megyünk el, mert lusták vagyunk. Ezzel viszont az igazságot tesszük félre, egyben utat engedünk a bűnnek. Csodálkozunk hát, hogy gyülekezeteinkben és személyes életünkben tapintható a langymelegség? 
Márpedig, ha nem tanuljuk meg a bűnt megfeddeni és az igazságot magasra emelni, soha nem fogjuk tudni a második feltételt sem teljesíteni. Ez így hangzik: „Ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok…” Miről szól ez? Ha alaposabban belegondolunk, akkor ez nem más, mint az irgalmasság kívánalma. Ha valaki betéved a gyülekezetbe, mennyire vágyunk arra, hogy megismerjük őt? Kezdeményező szeretettel fordulunk felé, vagy gyanakodva nézzük őt pl. a külseje miatt? Ha ridegen fogadjuk, az valóban olyan, mintha ártatlan vért ontanánk, ugyanis az a valaki jobbra vágyik, mint amit a világ kínálni tud. Ezért jött el. Ha itt is ugyanaz az irgalmatlan közöny fogadja, mint amit a világban tapasztal, mivel vagyunk mi különbek? A nagy kérdés azonban az, hogy miért az igazságosság feltétele van az irgalmasság előtt? Azért, mert csak az tud irgalmas lenni, aki igazságos is! Mit jelent ugyanis igazságosnak lenni? Azt, hogy nem hunyom be a szemem a bűnök előtt! Azt, hogy nem alkuszom meg a bűnnel, mert a legnagyobb igazságtalanság maga a bűn! Ha megtűröm azt, mindenekelőtt a saját életemben, akkor az egyenlő azzal, hogy nem érzem át kegyelemre szorultságomat. Hiszen ha bűnös szokásokkal is vígan élhetem az életem, mi szükség a kegyelemre? Vagy netán a kegyelem kiegyezik a bűnnel, és azzal együtt üdvözít? Ez utóbbi kérdés nyilvánvalóan téves logika. Ha viszont nem érzem át a kegyelemre szorultságomat, akkor az önigazultság miatt nem tudok irgalmat gyakorolni a másik emberrel. Ez lelki törvényszerűség. 
Az adós szolga példázata jól szemlélteti ezt. Az adós szolga nem értette meg igazi mélységében, hogy mekkora az ő adóssága. Ha megértette volna, nem mondta volna ezt: „Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.” (Mt 18,26) Mai árfolyamon, aranyban számolva a tízezer talentum (ennyi adóssága volt a példázatbeli szolgának) 2400 milliárd forint. Ha nekünk ekkora csekket állítanának ki, kérnénk részletfizetési kedvezményt? A tartozás a példázatban a mi bűntartozásunkat szemlélteti. Ha nem szembesülünk azzal, hogy lehetetlenség ezt visszafizetnünk, akkor nem fogjuk helyén értékelni Isten megbocsátását és kegyelmét sem. Maximum visszaélünk vele, ahogy arra Ésa 26,10 kristálytisztán rámutat: „Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát.” Ez az állapot viszont önigazultságot teremt. Emiatt nem tudott az adós szolga sem megbocsátani a szolgatársának, és ezért nem tudunk mi sem irgalmasok lenni másokkal.
A harmadik és egyben utolsó feltétel az alázat kívánalma: „és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére…” Istent fogadom-e el életem legfőbb Urának, és neki tetsző életet akarok élni az ő útmutatása szerint, vagy a magam kigondolásai alapján alakítom az életem, és úgy próbálom követni Őt, ahogy nekem tetszik? Jól tudjuk, hogy minden lehet idegen isten, azaz bálvány az életünkben, amihez jobban ragaszkodunk, mint Istenhez, és az Ő szavához. Zene, divat, étvágy, Facebook, mások véleménye stb. Sok mindent sorolhatnánk még, de kinek-kinek magát kell megvizsgálnia. És nem kell nagy dolgokra gondolnunk. Az élet apró, szinte jelentéktelennek tűnő eseményeiben rajzolódik ki, hogy mik a bálványaink. Amikor halljuk Isten késztetését az Igén, a lelkiismeretünkön vagy egy másik emberen keresztül, és nem engedelmeskedünk, akkor tudhatjuk, hogy egy bálvánnyal van dolgunk. 
Igazságosság, irgalmasság, alázat. Az Istennel való együtt járásnak ezt a három feltételét tárja elénk a Szentírás. A Biblia belső összefüggéseinek csodálatos következetességére és összhangjára világít rá Mikeás könyve 6. fejezetének 8. verse: „Megjelentette neked, óh ember, mi legyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” 

Egyháztagság, egyházszervezet vagy jellem?
Az idézett jeremiási szakasz, miután a három feltételt elsorolja, a következőképpen zárul: „Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, amelyet a ti atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.” Nem gondolhatjuk ezek után komolyan, hogy bármi okunk is lenne bízni az egyházszervezetben, vagy annak nevében, illetve abban, hogy tagjai vagyunk vagy leszünk annak, legyen szó bármely keresztény egyházról. Nem a szervezettség ellen szólunk, arra szükség van mindenkor, hanem az ellen a sokszor nem is tudatosuló lelki magatartás ellen, amellyel hamis biztonságérzetbe ringatjuk magunkat, amikor a személyes, élő Isten helyett az egyházba vetjük a bizalmunkat. Sokkal könnyebb persze ezt tenni, mint szembenézni az Isten valódi kívánalmaival. Előbbi nem igényel tőlünk változást, míg az utóbbi megítél bennünket, és változásra késztet. 
Isten azonban nyíltan kijelenti, hogy nem a szép épületek, nem a kiterjedt szervezetek, nem az egyház létszáma, nem a látványos tettek, jelek és csodák azok, amelyek biztosítják az Ő népéhez tartozást, hanem a titkos, belső szobák mélyén, a súlyos, vérig menő imaküzdelmek során megvívott csatákból kikerülő arányos, krisztusi jellemvonások. Ezek a jellemtulajdonságok azok, amelyek egyedüli feltételi annak, hogy kedvet találhassunk Isten előtt! Isten tiszta jellemű emberekkel tud csak együtt lakni. Ő a nemes jellemet akarja kimunkálni bennünk! Mi vajon mit akarunk, és mit kérünk az Istentől? 

Nagy Sándor 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése