Újra megérkezett az ősz, így mi is elmondhatnánk Ésaiás prófétával, némi szomorúsággal: „Elmúlt a nyár, elvégződött az aratás, de mi nem szabadultunk meg.” Nem szabadultunk meg, hiszen nem készültünk el, és még nem készítettük fel a ránk bízottakat Urunk eljövetelére. Sőt, inkább mintha valami természetfeletti dermedtség, varázslat telepedett volna ránk. Pedig Jézus lassan 170 éve várja, hogy elhívott népe, mint „az ég közepén lévő angyal”, betöltse küldetését, és elvégződhessék a „nagy aratás”, s a Gazda végre csűrbe takaríthassa beérett búzáját. Emberileg nézve úgy tűnik, inkább a konkoly borítja kékes virágával a búzamezőt, annyira, hogy az érlelődő búzakalászokból is alig látszik valami.
Ennek ellenére az idők jelei mégis azt harsogják, a búza beérési ideje immár rövidre szabott. A Gazda eközben éber figyelmet fordít minden búzaszemre, a konkoly fojtogató jelenléte ellenére is – akár a világban, akár az egyházban.
Számunk most következő írásai is azt bizonyítják, a keveset és a sokat is egyszerre látó szem, az őszinte sóhajokat és nyögéseket halló fül, a meg nem rövidülő kar mindig ott van, hol népe, szükségletét felismerve, megalázza magát. Ma még alig láthatóak azok, akik nem fáradtak-fáradnak bele, hogy imáikkal megmozdítsák azt a kart, amely a világokat is teremtette.
A Kürtszó 6. számával buzdítjuk minden kedves testvérünket vigyázásra, ébredésre, másokért dolgozni akaró, Istentől jövő megújulásra, küldetésünk mielőbbi beteljesítésére.
A szerkesztők
Juhász Gyula: A várta
Fölégettem az összes hidakat,
Egyedül állok örök ég alatt.
Nem kell a kincs és nincs már szerelem,
Csak a magány s szegénység van velem.
Nem lázadok már és nem álmodom
És nem sírok a földi romokon.
Meghaltam sokszor és nem élek én.
De mindeneknek bánata enyém.
Jövő minden reményét ringatom,
Mint a vihart és fészket a falomb.
Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.
S az Istent várom, aki földre száll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése