Az Ige mellett
“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével,
amely Istennek szájából származik”
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)
hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor. 12,1)
Az apostol a személyes alapelvek – ajándék, szolgálat, erőmegnyilvánulás – tisztázása után a közösségi szempontokkal folytatja gondolatait. Már ez a sorrend is tanítást rejt magában. Az egyes embernek ugyanis – aki természetesen az eklészia (kihívottak közössége) tagjainak tanítása által válhat tanítvánnyá (Hiszen „hitből hitbe” terjed az evangélium) –, mindenekelőtt Krisztussal kell közösségre jutnia ahhoz, hogy a közösség hasznos és szolgáló tagjává váljon. Ne tévesszen meg bennünket az, ha emberek kisebb vagy nagyobb csoportja összejár, együtt tölt el bizonyos időt. Nem eklészia ugyanis még az, ha – az ismert egyházi kifejezéseket felidézve – „sokan vagyunk; együtt vagyunk; együtt dicsőítjük az Urat”. Másképp megfogalmazva: közösségi életünk a próbája annak, hogy valóságos-e megtérésünk, hogy szolgáló lényekké váltunk-e. De hogyan is derül ez ki?
Az apostol gondolatmenete a következőképpen folytatódik:
„Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése”. (1Kor. 12:,7.; Gör. szümferó: összehoz, összeszed, összehord)
A korinthusi gyülekezetben ez éppen nem volt meg. Nem összehordták – egymást kiegészítve – ajándékaikat, nem a szolgálat valóságában éltek, hanem, amint azt már fentebb összegeztük, a gyülekezetben pártoskodás („Pálé, Apollósé” – 3,3–5), felfuvalkodás (4,18), gyermek értelem (14,20), leigázás és fölemésztés (2Kor 11,20) virult. S mindeközben sokan azt hitték, hogy „Krisztuséi” (2Kor 10,7)!
Mindezek hátterén miért is helyezi középpontba Pál az ajándékok összehordását? Ez nem öncélú. Ha ugyanis a közösség így, ilyen módon tevékenykedik, ez annak a gyümölcse, hogy betölti rendeltetését. Tagjai közül „senki sem él önmagának”, mivel az evangélium szabadsága következtében az egyén immáron „Krisztussal együtt” jár. Az evangélium ugyanis hatalom, képesség, szabadság, lehetőség, erő. (Gör. exouszian, jelentése; vö. Jn. 1,:12: „Valakik befogadák őt, hatalmat ada azokanak, hogy Isten fiaivá legyenek)
Vigyázzunk! Ne a létező valóságból induljunk ki! Az evangélium ígéretei annak ellenére fennállnak és érvényesek, hogy még csak oly kevés esetben vannak betöltve!
Pál a gondolatmenet folytatásában hangsúlyozza: a Lélek ajándékai különböznek. Nem uniformizáltak. Továbbá minden embernek keresnie kell, fel kell ismernie, hogy Ő mit kapott.
„De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja”.
Ne akarjuk mi magunk „megcsinálni” magunkat, továbbá másokat se akarjunk mi használni a saját vagy közösségi elképzelésünk szerint! Akkor kerülhetünk a helyünkre Isten művében, ha felismertük és használjuk azon képességeinket, ajándékainkat, amelyeket Isten adott használatra. A teremtő az, aki szép rendben egybeszerkeszti az egész testet:
„Akiből az egész test szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”
De milyen állapotban is volt ezzel ellentétben a korinthusi közösség?
Pál a levél folytatásában – az ihletett mintára való emlékeztetés után – más módszerhez folyamodik, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye. Hasonlatok segítségével kívánja világossá tenni, hogy a gyülekezet életében látható tünetek egy beteg, a mennyei mintától elszakadt közösség megnyilvánulási formái.
A test hasonlatát használva egy egyszerű, közérthető tényre hivatkozik:
„Mert amiképpen a test egy, és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok.”
Krisztus teste: akik „egy testté kereszteltettek meg”, akik „egy Lélekkel itattunk meg”. Ha ez így történt, hogyan lehet az, hogy ugyanezen közösség gyülekezetének tagjai a következőképpen nyilvánulnak meg:
„Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való”
„Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.”
Figyeljük meg, a betegség tünetei kétoldalúak lehetnek. Egyrészt az egyén függetlenülhet, válhat teljesen maga körül forgó személyiséggé. Másrészt a közösség egy vagy több tagja is hasonló beteg módon nyilvánulhat meg, amikor egy testvérének azt mondja, vagy akár érezteti vele, hogy „nincs rád szükségem”. A bűn titkának félreérthetetlen megnyilvánulásaival állunk szemben. Krisztus világában nincs ilyen.
„És amelyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és amelyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek.”
Ahol Krisztus a fő, tagjai pedig ennek a tudatában élnek, ott szolgálat van. Ott az „alábbvalók nagyobb tisztességet” (12,24) kapnak, s „együtt szenvednek a tagok mind” (12,26). Pál a meghasonlott korinthusiak egyéni és közösségi tüneteiről őszintén beszélt. Aki nem ellenkezett, az felismerhette, hogy eltért a mennyei mintától. Ahogy Jézusnál is sokszor láthatunk példázatokat, példabeszédeket, Pál is a kívánatos cél, a belátás elérése érdekében használta e képies eszközöket.
A plasztikus ábrázolás, a test–tagok hasonlatrendszer részletezése mellett ugyanakkor újból és újból konkrét, nagyon pontos kifejezéseket is használ, amellyel néven nevezi a gyülekezet problémáit:
„Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”
A görög szövegben használt kifejezés félreérthetetlen. (A görög szkhiszma szó jelentése: szakadás, hasadás, meghasonlás, viszály, egyenetlenség. (Kiss-Daxer–Kiss-féle görög–-magyar szótár))
Pál szóhasználata arra int bennünket, hogy a közösség tagjai, ha nem hordják össze képességeiket, akkor a fenti állapotban vannak. A szakadás tehát Isten eredeti céljához képest abban jött létre, hogy az Isten által adott, a Lélek által osztogatott képességek nem egészítik ki egymást „szép rendben”, nem tud egymást kiegészítve megnyilvánulni „Isten sokféle bölcsessége”. Sajnos, az általános (keresztény) szóhasználat az esetek nagy részében nem ezzel a tartalommal tölti meg e kifejezést…
Mi milyen tartalommal töltjük meg?
A páli gondolaton meglepődve átnéztem az említett kifejezés szóhasználatát az Újszövetségben. Máté evangéliumában egy törvényszerűség elmagyarázásánál találkozhatunk vele először, amint az új posztó és az ócska ruha, az újbor és az ó tömlő kölcsönhatása következtében az utóbbi szétszakad.
Törvényszerűség is tehát az, ha szkhiszma következik be. A korinthusi levél elején is azt olvassuk, hogy mivel veszekedések, viszályok támadtak köztük, ezek következtében szakadások jöttek létre. A viszály légkörében ugyanis a nyilvánvalóan isteni lelki ajándékokat sem fogadják el! Vészesen szétszakad az, amit Isten összehordásra, elfogadás, befogadás céljával küldött népének. Amikor az a közhangulat, hogy „én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én Kéfásé, én meg Krisztusé”, ebben a légkörben az ember nem tud figyelni arra, ami a „rész szerinti ismeret”, csak hadakozik és pártoskodik. Mert a test vezérli.
Később, a levél 11. fejezetében ezt olvassuk:
„Mert először is, mikor egybegyűltök a gyülekezetben, hallom, hogy szakadások vannak köztetek; és valami részben hiszem is.”
Ha a gyülekezetben bárki „jónak látja vitázónak, versengőnek lenni”,
– „bár ilyen szokásunk nincsen, sem az Isten gyülekezetének”
– a kialakuló eredmény félelmetes: a rendszeres gyülekezeti alkalom károssá válik! Ahelyett, hogy építene, rombol.
„Ezt pedig tudtotokra adván nem dicsérlek, hogy nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe.”
Minél több idő telik el egy gyülekezet életében ebben a démonikus légkörben, a rombolás annál mélyrehatóbb.
De miről is szólt az apostol eddigi gondolatmenete? Arról, hogy a pártoskodás légköre megbánható, hogy a lelki ajándékok Istentől küldött és időszerű volta felismerhető. Hogy az eklészia visszatérhet oda, ahonnan kiesett: ad és elfogad. Szolgál, ugyanakkor épül hittestvérei által.
S mi történik akkor, ha mégsem következik be ez a kívánatos változás? Mi lesz e betegség eredménye, következménye? Az apostol e meglepő mondattal folytatja gondolatmenetét:
„Mert szükség, hogy szakadások is legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek ti köztetek.”
Isten nem hárítja el a természetes következményeket, még ha azok ilyen döbbenetes következményekkel járnak is. Meglepő lehet, de ezt Pál egyenesen szükségesnek, törvényszerűnek nevezi. Az itt szereplő görög kifejezés azonban – amit Károlyi szintén szakadásnak fordít –, az előző állapot törvényszerű következménye. Ha ugyanis Isten népe tartósan a meghasonlás és a viszály (szkiszma) állapotában van, s azt nem tisztázva tölti szombatjait, „szelet vet, és vihart arat”.
Azon túl, hogy kárral gyűlnek össze hétről hétre (természetesen Isten nevében), a meghasonlás tartós konfliktusa kitermeli a magyarázatokat, indoklásokat és mentségeket (haireszisz). Az így létrejött légkörben be sem engedi azokat az információkat, amelyek kizökkenthetnék ebből a pusztító állapotból. Szentgyörgyi Albert gondolatait idézve:
„Az agy olyan ravaszul dolgozik, hogy még be sem engedi azt az információt, ami ellentétben áll személyes érdekünkkel, mondhatom úgy is, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha pedig olyat csinálunk, ami ellentétben áll elveinkkel, a magas elvekkel, akkor az agy mindjárt szolgáltat egy csomó érvet és indokot, hogy miért is kell nekünk úgy cselekedni. Ami pedig az embert vezeti, az egyszerűen a kívánság, az hogy jobban akar élni. Szóval az igazságot összekeverjük az előnnyel.”
Az idézett 19. vers második felét se hagyjuk figyelmen kívül. Hogyan fordítja Isten jóra ezt a tragikus helyzetet? Megteremti a lehetőségét annak, hogy felismerjük, kik a kipróbáltak.
Vizsgáljuk meg magunkat, ilyen válságokban hogyan gondolkodunk? Nem foglalkozunk egy határon túl a sokféle magyarázattal, s tulajdonképpen feladjuk a probléma megértésének és megválaszolásának igényét? Vagy pártos népként mi is egyeseket tagadunk, másokat pedig vakon követünk? Netalán botránkozunk? A menekülés, az énelrejtési mechanizmusok száma végtelen…
Ne feledjük Salamon tanácsát:
„Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg.”
Vagyis: ideig-óráig virulhatnak ugyan az emberi magyarázatok és elképzelések, de azok homokra épített házhoz hasonlóak. Az igazi felismeréseknek kell megszületniük bennünk. Kérdésünk a válságok kapcsán: Miért engedi meg Isten mindezt? És hogyan válik, válhat mindez a javunkra?
Mert a válság esély a változásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése