“Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével,
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)
A lelki ajándékok összehordásától azok szétszakításáig
„A lelki ajándékokra nézve pedig nem akarom, atyámfiai,
hogy tudatlanok legyetek.” (1Kor. 12,1)
Hogyan alakulhatott ki olyan helyzet a Szentlélek kiáradásának korában, az apostolok vezetése és tanítói munkája mellett egyes gyülekezetekben, már Krisztus után néhány évtizeddel, hogy ilyen alapvető kérdésben kell Pálnak levelet írnia korinthusi testvéreinek – tehetjük fel a kérdést. Ebből adódik a következő felvetés: hogy gyógyítható e probléma?
Mindenekelőtt a tény, hogy Pál nem várt az alkalmas időre a Korinthusba utazással, hanem levélben kereste meg testvéreit, arra utal, hogy a gyülekezet problémáit nem halogathatta. Azonnali diagnózisra, terápiára, felhívásra, ihletett útbaigazításra volt szükségük. A korinthusi közösség problémáinak jelentősége messze túlmutatott annak tünetein.
A kérdés kifejtése egy emlékeztetéssel kezdődik: „Voltatok [nem régen] népek, vezettetvén vezettettetek a néma bálványokhoz.” (1Kor. 12,2) Mire kívánta Pál visszaemlékeztetni testvéreit azzal a pedagógiai eszközzel, hogy előéletük sokistenhitére hivatkozott? Miért hangsúlyozza, hogy e bálványok némák? Később a válasz egyértelmű lesz.
Az alapprobléma részletezése és felépítése a 12,4 verstől így kezdődik:
„A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek.”
Az Istentől kapott lelki ajándékok különbözősége: e tényre való emlékeztetéssel kezdődik Pál rendszerezése. Nyilván azért, mert a gyülekezet nem erre figyelt, nem ezzel volt elfoglalva! A gyülekezet minden tagja más és más ajándékot kap, mint ahogy a tálentumokat is a gazda kinek-kinek „erejéhez képest” adja: vagyis a teremtő bölcsessége a fedezete annak, hogy kinek-kinek mit és mennyit ad.
Ehelyett a korinthusi gyülekezetben pártoskodás („Pálé, Apollósé” – 3,3–5), felfuvalkodás (4,18), gyermek értelem (14,20), leigázás és fölemésztés (2Kor. 11,20) virult. S mindeközben sokan azt hitték, hogy „Krisztuséi” (2Kor. 10,7)!
A Krisztustól való láthatatlan eltávolodás, amely szinte észrevétlenül jöhet létre, nagyon is látható gyümölcsökkel bír. E gyümölcsök egyike az a beteg közösségi tünet, amikor keresztény emberek egymást kezdik mércének tekinteni. A vezető parancsolni kezd, a vezetett pedig másokat követ. Elfelejtkezve arról, hogy egymásra tekintés helyett keresni kellene azt, amit a Mester adott, és amerre Ő mutat. Ellen White 1875-ben például ezt írta:
„Egyéni felelősségérzetre van szükség… kórházunkban, a kiadóban és az iskolában… hogy őket mire utasította Jézus…”
„A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr.”
 |
| Tálentumok - mindenkinek más adatott... |
Milyen egyszerű a képlet! Isten népe ne egymáshoz idomítsa hittestvéreit, ne mi akarjunk szerintünk fontos feladatokkal megbízni másokat! Ehelyett:
keressük együtt azt, hogy Isten kinek-kinek milyen ajándékokat adott (vö. pl. a tálentumok példázatával);
ebből következik, hogy a kapott képességekkel jó sáfárként gazdálkodjunk. Azokat használatra, nem elásásra kaptuk.
Az ajándékok harmadik jellemzője jelenti a legnagyobb meglepetést: különbség van a szolgálatok között abban is, hogy hatásuk, erőmegnyilvánulásuk is különböző!
E szempont úgy egykor, az olimpiák Görögországában, mint ma, modern korunkban is teljes meglepetés és fontos aktualitás! Ne feledjük, akkor (mint ma is) a rendkívüli teljesítmények heroizálása általános volt. A siker, a teljesítmény, a többieknél is nagyobb bajnoki eredmények képezték, képezik a hírt, illetve sokak számára az elérendő célt.
Milyen nagyszerű, hogy az evangélium Istene belső értékrendje szerint mér mindenkit! Arra figyelmeztet, hogy a kevesebb tálentumostól kevesebbet vár a mennyei bíró. Csakhogy mivel mi, emberek, csak azt látjuk, „ami a szemünk előtt van”, azt hisszük sokszor, hogy aki többet tett, az értékesebbet is hozott létre, illetve maga az ember is értékesebb. A teljesítmény nagysága az, ami sokszor elkápráztat minket.
Mátyás példájánál maradva: bizonyára őszinte hívő volt, de lelki ajándék és erőmegnyilvánulás vonatkozásában nem apostol!
Összegezve: Keressük ajándékainkat! Hittestvérek ebben tudatosan segítsék egymást. Biztosan kaptunk képességeket, ajándékokat. Ebből fakadóan megtalálhatjuk szolgálatunkat is, hisz a kettő szervesen összefügg. Az ígéret szerint „előre el van készítve, hogy abban járjunk”.
Végül, ha elkezdjük végezni munkánkat, ne egymáshoz mérjük magunkat, mert az biztos tévútra vezet. Mennyi gőg, mennyi kisebbrendűségi érzés jött létre e mennyei szempont figyelmen kívül hagyása miatt!
A fejezet a 7. verssel a következőképpen folytatódik:
„Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése.”
Pál a Lélek megnyilvánulásának összehordásáról beszél. Amíg az előző néhány gondolatban az egyén hitbeli eszméléséről, a valóságos megtérés következtében kialakuló döntő tapasztalatról, tulajdon ajándékainak felismeréséről, használatáról volt szó, addig most ennek folytatására, egy közösségi szempontra terelődik a figyelem. A különböző lelki ajándékokat össze kell hordanunk. A tálentumok példázatát ismét felidézve a gazda birtokolt mindent, szolgái pedig csak egy-egy részt kaptak. Hitbeli közösségünk valósága ott kezdődik, amikor a megtért, lelki ajándékaikra eszmélt tanítványok már nem maguknak élnek, hanem tudják, hogy ezek az ajándékok egymást kiegészítő jellegűek. Ha pedig követjük a Mester parancsát, s azokat összehordjuk, „kiábrázolódik bennünk a Krisztus”.
A sorrend azonban nem megkerülhető: először tanítvánnyá kell válni, s említett ajándékaink tudatában, azok használata esetén kezdődhet el a mennyei minta szerinti ekklésia építése. Vagyis szolgálatunk. Hiába jön ugyanis össze egy sereg ember, akár hétről hétre, ha a személyes hit, az ebből fakadó személyes szolgálat nem működik! Ne feledjük, a tisztségekre alkalmas emberek megkeresése és megbízása az ekklésiában tulajdonképpen azzal az igénnyel történik, hogy Isten kinek-kinek milyen ajándékot adott, s kit is készített fel egy-egy feladat megfelelő ellátására. Amikor a lelki ajándékok egymást kiegészítő és az egész közösséget gazdagító összehordása helyett a különböző tisztségek kerülnek a figyelem középpontjába, akkor már egy válságjelenséggel állunk szemben…
(Folytatjuk)
Balogh Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése