Ki tartja fenn a köteleket?
1868 augusztusában Battle Creekben tartózkodva azt álmodtam, hogy jókora tömegben vagyok. A tömeg egy része utazásra készült. Színültig megrakott szekerekkel indultunk útra. Amint haladtunk, az út emelkedni látszott. Az egyik oldalán mély szakadék tátongott, a másikon pedig sima fehér fal nyúlt a magasba, mintha bevakolták volna.
Továbbhaladva az út egyre keskenyebb és meredekebb lett. Egyes helyeken annyira összeszűkült, hogy beláttuk, lehetetlen kocsikon utaznunk tovább. Kifogtuk a lovakat, a poggyász egy részét átrakva a lovakra, lóháton folytattuk az utat. Az ösvény még keskenyebb lett. Kénytelenek voltunk a falhoz simulni, nehogy a mély szakadékba zuhanjunk. A lovakra rakott málha azonban a szakadék felé taszított minket. Attól tartottunk, hogy a mélybe bukunk és összezúzzuk magunkat a sziklákon. Levágtuk hát lovainkról a málhát, ami aztán a mélybe hullott. Lóháton folytattuk utunkat, olykor halálra rémülve a keskenyebb helyeken, hogy elveszítjük az egyensúlyt, s a mélybe zuhanunk. Ilyenkor mintha valaki kantáron fogta volna a lovakat. Mintha átvezettek volna a veszélyes szakaszon.
Amint az ösvény tovább szűkült, úgy határoztunk, hogy veszélyes lenne a további lovaglás, ezért hátrahagytuk a lovakat, s gyalog, libasorban folytattuk az utat, egymás lábnyomába lépkedve. Itt vékony kötelek lógtak a hófehér fal tetejéről. Ezeket megragadtuk, hogy segítsenek megtartani egyensúlyunkat. Ahogy továbbhaladtunk, a kötelek is velünk jöttek. Végül az ösvény annyira keskeny lett, hogy biztonságosabbnak véltük, ha mezítláb folytatjuk az utat. Kis ideig így haladtunk. Rövidesen jobbnak láttuk, ha harisnya nélkül megyünk tovább. Ekkor azokra gondoltunk, akik nem szoktatták magukat a nehézségekhez. Hol lehetnek most? Nem láttuk őket a csoportban. Minden változásnál néhányan hátra- maradtak, s csak azok folytatták az utat, akik már előbb megszokták a nélkülözéseket. Az úton kiállt nehézségek csak serkentették őket, hogy haladjanak előre.
Egyre növekedett a veszély, hogy lezuhanunk az ösvényről. Bár szorosan a falhoz simultunk, mégsem találtunk biztos támaszt a lábunknak. Ettől kezdve csaknem teljes súlyunkkal a kötelekre nehézkedtünk. Megértettük: Fentről tartanak minket!
A keskeny ösvényen haladó egész csoport ezt ismételgette. Megremegtünk, amikor a mélységből hangos jókedv és tivornyázás hangjai ütötték meg a fülünket. Hallottuk a káromkodást, az ocsmány tréfát, az alantas, gyalázatos nótázást. Fülünkbe zengett az induló és a tánczene hangja. Hallottuk a zeneszerszámok hangját, a harsogó hahotázást, amint átkozódással, keserű zokogással vegyült, s csak még eltökéltebben igyekeztünk fennmaradni a keskeny, nehezen járható ösvényen. Most már szinte mindig teljes súlyunkkal a köteleken csüngtünk.
Észrevettem, hogy a szép fehér falon vérfoltok virítanak. Bántotta a szememet, hogy így elcsúfítva láttam a falat. Azonban ez az érzés nyomban el is tűnt. Rájöttem, hogy ez nem is lehetne másképp. Mert akik utánunk jönnek, látni fogják, hogy mások is végigjárták már a keskeny, nehéz utat előttük. Megértik, hogy ha mások előttük haladtak itt, ők is képesek rá, s amikor vér serken a lábukból, nem csüggednek el, hanem amint látják a falon a vérnyomokat, tudni fogják, hogy mások is elviselték ezt a fájdalmat.
Végül széles hasadékhoz érkeztünk, ahol ösvényünk véget ért. Nem volt már semmi, ami irányítaná lábunkat, semmi, amire léphettünk volna. Teljesen a kötelekre kellett hagyatkoznunk, amelyek addig egyre vastagodtak, míg derékvastagságúvá nőttek. Itt egy ideig tanácstalanná váltunk, és elcsüggedtünk. Félénk suttogással kérdeztük egymást: Mi tartja fönn a köteleket? Férjem közvetlenül előttem haladt. Kövér izzadságcseppek peregtek arcáról, nyak- és homlokerei kétszer olyan vastagok voltak, mint azelőtt, és elfojtott, kínos nyöszörgés hangzott ajkáról. Az én arcomról is csurgott a verejték, és olyan gyötrelmen mentem át, mint még soha. Félelmetes tusa állt előttünk. Ha itt csődöt mondunk, hiába viseltük el az út nélkülözéseit.
Előttünk, a hasadék szemközti oldalán szép zöld pázsit terült el. Bár napot nem láttam, mégis ragyogó, selymes, színaranyhoz, ezüsthöz hasonló fénysugarak árasztották el a pázsitot. Életem folyamán semmit sem láttam, ami e mező szépségéhez és dicsőségéhez fogható lett volna.
Elérjük-e a célt? Ha a kötél elszakad, menthetetlenül elveszünk. Újra felhangzott a kérdés: Ki tartja fönn a köteleket? Pillanatra haboztunk, hogy megkockáztassuk-e, majd beláttuk: Egyedüli reménységünk, ha teljesen a kötélre hagyatkozunk! Ez volt a támaszunk végig a nehéz úton. Most sem fog cserbenhagyni bennünket. Mégis tovább tétováztunk és gyötrődtünk.
Akkor elhangzott a mondat: Isten tartja a kötelet. Nincs mitől rettegnünk. A mögöttünk jövők is elismételték e szavakat, s hozzáfűzték: Isten nem hagy cserben. Hisz eddig is biztos kézzel hordozott.
Ekkor férjem átlendítette magát a félelmetes hasadékon túl fekvő gyönyörű rétre. Én is azon nyomban követtem. És milyen megkönnyebbülést és Isten iránti hálát éreztem! Hangokat hallottam, amint diadalmasan magasztalták Istent. Boldog voltam, tökéletesen boldog. Fölébredtem, és éreztem, hogy minden idegszálam reszket a nehéz útszakaszon elviselt aggodalom miatt.
Az álomhoz nem kell magyarázat. Olyan mély benyomást tett rám, hogy valószínűleg minden mozzanata élénken megmarad bennem, míg lesz emlékezetem.
(Ellen G. White: Bizonyságtételek. II., Jelentőségteljes álom c. fejezet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése