16. szám – Készülés az úrvacsorára – Hit általi megigazulás rovat

„Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, 

és úgy igyék abból a pohárból…”

Keresztségem után, amikor az úrvacsorákra készültem, sokszor eszembe jutottak Pál apostolnak ezek a szavai. De mi az, amivel meg kell próbálni az embernek magát? Mi az a szempont, ami alapján vizsgálni kell magunkat? Eszembe jutott még az is, amit a Sola főiskolán tanultunk: az úrvacsorai előkészület nem kettős bűnrendezés. Ez világos is, mert amit Istennél egyszer letettünk, azt nem kell még egyszer, hiszen Ő sem hozza elő. Ha pedig újra elesünk, akkor a nap végén, amikor visszatekintünk – ahogy Isten is tette a teremtésnél –, letehetjük Nála azt, ami nem volt jó.

Az úrvacsorát szoktuk a szövetség megújításának is nevezni. A keresztség a szövetségkötés, az úrvacsora pedig az arra való emlékeztetés. „Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint lábait megmosni, különben egészen tiszta” – mondta Jézus Péternek az utolsó vacsorán. Az Istennel kötött szövetséget, ami tisztává tett bennünket, nem kell még egyszer megkötni, hanem csak megújítani, mert megszegtük.

A szövetségkötésről azt mondja képiesen Jézus, hogy az tisztává tesz, azaz megtisztít eddigi bűneinktől. De igaz abban az értelemben is, hogy tiszta célt jelöl ki számunkra, hiszen a szövetség az együttműködésről szól. A Szabadító megismeréséig a bűnt cselekedve az emberölőnek, a hazugság atyjának rabszolgái voltunk, a szövetségkötés után pedig azzal működhetünk együtt, aki minden emberrel meg akarja ismertetni az igazságot és munkálja a szabadításukat.

De mit jelent pontosan az Úrral való szövetség? Miután Isten kiszabadított bennünket a bűn fogságából, vállaljuk, hogy Vele együttműködve segítünk másoknak is a szabadulásban. Erre a feladatra mi vagyunk a legalkalmasabbak, mert hitelesen tudunk bizonyságot tenni az isteni szabadításról. Erre az egyik példa a gadarai megszabadított ördöngös. Amikor gyógyulása után szeretett volna a Szabadítóhoz csatlakozni, Jézus nem engedte, hanem visszaküldte az övéihez, ahol jó bizonyságot tudott tenni arról, hogy van szabadulás. Így mondta ezt Jézus a hegyi beszédben: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt 5,15)

A másik példa Pál apostol, akinek az élete jól szemlélteti, mit tehet a megszabadított ember mások megszabadításáért. Az pedig, ahogyan Jézus elküldi a szolgáját Pálhoz, jól mutatja, mit jelent az Istennel való szövetség.

Jézus ezzel bízta meg Ananiást: „Eredj el, mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell az én nevemért szenvedni.” (Ap csel 9,15–16) Jézus szavai két alapvető dologban foglalják össze a vele való együttműködést: nevének hordozása és a nevéért való szenvedés. Az ember egyedül erre természetesen képtelen, de ahogy az idézett részt követő versekből kitűnik, a Szentlélek támogatását kapja ehhez a szövetségnek köszönhetően. Nézzük meg mit jelent ez a két alapvető feladat.

Isten nevének hordozása 

Azért is érdemes a Pál apostolnak adott megbízatásból kiindulni, mert a Saulusból lett Paulusnak ugyanazokhoz kellett eljuttatni Isten nevét, mint az utolsó idők megbízottainak: „…Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek és nyelvek és királyok előtt.” (Jel 10,11) A „prófétálnod” szó jelenti az isteni akarat közvetítését is, a „hordozza” szó helyén az a görög ige szerepel Ap csel 9,15-ben, ami a gyermek kihordását is jelenti. Az Isten nevének hordozását jól szemlélteti, amit a galáciabeli gyülekezetnek ír: „Gyermekeim! Kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” (Gal 4,19) A hordozás nyilván azt is jelenti, hogy eljuttatni, oda vinni Isten nevét. De mit jelent ebben az összefüggésben Isten neve?

Könnyen meg tudjuk határozni, hiszen mikor Mózes kérte Istent, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, akkor Isten megtette ezt: „Nevén kiáltotta az Urat… az Úr elvonult előtte, és kiáltott: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezerízig; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja büntetlenül…” (2Móz 34,5–6)

Isten két legfontosabb jellemzője tehát az irgalom és a kegyelem, amelyek szorosan összefüggenek egymással. Az irgalmas Isten nem ítéli el az ellene vétkezőt, hanem lehetőséget ad neki a bűneiből szabadulni. A kegyelmes jelző pedig arra utal, hogy vissza akarja helyezni a bűn előtti állapotba. Az első lépés tehát az irgalom, amely kinyújtja a kezét a bűnösnek, a második pedig a kegyelem, amelyet ha megfog a bűnös, akkor kiemeli a bűnből és visszateszi a bűntelen állapotba.

Mózes, akinek Jézus kinyilatkoztatta „jóságát”, később ezt mondta: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened, te közüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok!” (5Móz 18,15) Jézus azonban nemcsak azért jött, hogy bemutassa nekünk az isteni jellemzőket, hanem hogy helyre is állítsa azokat bennünk. Nézzük meg, hogyan szemléltette Jézus az isteni irgalmat és kegyelmet, valamint azok továbbadásának fontosságát példázatokkal.

Az adós szolga példázatát általában a megbocsátással hozzuk kapcsolatba, de a megbocsátást tekinthetjük úgy is, mint a kapott kegyelem továbbadását. A jelentős tartozást felhalmozó szolga megkapta Isten kegyelmét, de nem adta tovább annak, aki jóval jelentéktelenebb (mintegy hatszázezerszer kevesebb) összeggel volt neki adósa. Mintha nekikezdett volna ellentételezni az elengedett adósságot. Nem gondolt bele, hogy ő maga is volt hasonló helyzetben – pontosabban sokkal rosszabban, mégsem gyakorolt kegyelmet.

Az Istentől nyert kegyelem továbbadását szemlélteti a talentumokról és a gírákról szóló példázat is. A példázatok szerint az útra kelni akaró embert, aki átadta a szolgáinak, amije volt, Jézussal azonosíthatjuk. Földi szolgálata során bemutatta Isten irgalmasságát, s hogy tanítványaiban kimunkálja ezt az isteni tulajdonságot, rájuk bízta a megtapasztalt kegyelem továbbadását. Hogy valóban a kegyelemről van szó ezekben a példázatokban, a kapott javakkal rosszul gazdálkodó szolgák ítélete mutatja: „Mindenkinek, akinek van, adatik; akinek pedig nincs, még amije van is, elvétetik tőle.” Azok a szolgák tehát, akik nem adták tovább Isten kegyelmét, elvesztették azt. Azok viszont, akik továbbadták azt – akik növekedtek a kegyelemben –, birodalmat kaptak uruktól, illetve bemehettek az Ő örömébe, vagyis a menyegzőre, ami az Istennel való újra egyesülést jelképezi.

Az isteni kegyelem továbbadásáról szóló példázatok sorába illeszthető a hamis sáfárról szóló példázat is. A kegyelemnek itt is az adósságelengedés felel meg, az adós szolga példázatához hasonlón. A dicséretet pedig azért kapta a hamis sáfár, mert elment az ura adósaihoz, és csökkentette az adósságukat. Jézus figyelmeztetésként mondta el ezt a példázatot tanítványainak, miután három példázatban bemutatta, hogyan viszonyul Isten az elveszettekhez. Az elveszett juh és drachma példázata azt mutatja, hogy keresi Isten az elveszettet, az elveszett fiú példázata pedig azt, hogyan fogadja és helyezi vissza azt, aki tévedését belátva hazatért. A hamis sáfár példázatával tehát Jézus tanítványait kívánta serkenteni az elveszettekért való fáradozásra. Megmutatta azt is, hogy „az örök hajlékokba” való befogadás feltétele, hozzásegítettüke embertársainkat az Istennel szembeni adósságuk rendezéséhez. Elmentünke hozzájuk, és tudattuke velük, hogy Isten „eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol 2,14).

Jézus azonban nemcsak mondta, hanem cselekedte is, amit tanított. Az irgalmasságot éppen az úrvacsorán mutatta be Péternek: „Azért, ha én, az Úr és a Mester, megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.” (Jn 13,14–15) Figyeljük meg, az adós szolgára kimondott ítélet oka pontosan az volt, hogy nem cselekedett a király példaadása szerint. „Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem rajtad?” (Mt 18,33)

A kegyelmet pedig szintén Péter számára tette igen kézzelfoghatóvá, amikor az őt megtagadó tanítványát visszahelyezte a szolgálatba. Hogy mit jelent a megtapasztalt irgalom és kegyelem, arról így ír az apostol levelében: „Áldott az Isten és a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (1Pt 1,3)

 Mit jelent tehát az Isten nevének hordozása? Bemutatni az Istent nem ismerőknek az Ő irgalmát és kegyelmét, hogy újjászülethessenek „élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”. Úgy is mondhatnánk röviden, hogy Istennel járni, azaz együttműködni Vele, hogy mindenki szabadulást nyerhessen az igazság megismerése által. Noé életében láthatjuk ezt szemléletesen, akinek Isten szabadulást ígért, amit százhúsz évig hirdetett az Istentől eltávolodott embereknek.

Szenvedések hordozása 

Isten nevének hordozása együtt jár a szenvedések elhordozásával is. Pál így fogalmazza meg ezt fiatal tanítványának: „de mindazok is, akik kegyesen akarnak élni, üldöztetni fognak” (2Tim 3,12), vagy a galáciabelieknek Ismáel és Izsák ószövetségi példájával. „De valamint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerint valót, úgy most is.” (Gal 4,29) Az üldözés okára pedig János apostol így világít rá Káin és Ábel történetére utalva: „Káin, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta az ő testvérét. És miért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvéreié pedig igazak.” (1Jn 3,12) Jézus pedig ezt mondta Nikodémusnak: „Mert mindenki, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek.” (Jn 3,20)

De vajon miért engedi meg az igazságos Isten ezeket az igazságtalan szenvedéseket? Péter apostol ad erre választ levelében azoknak, akik vállalták Jézus követését. Miután leszögezi, hogy arról a szenvedésről beszél, aminek nem mi vagyunk az okai (1Pt 2,20–21), két alapvető okot jelöl meg, amiért egy kereszténynek hordoznia kell a szenvedést. Egyrészt azért, hogy ezáltal Istenhez vezessünk embereket: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen.” (1Pt 3,18), másrész pedig azért, hogy megtisztítson bennünket: „Minthogy azért Krisztus testben szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől.” (1Pt 4,1) Ez azonban nem teher egy Krisztus-követőnek. Gondoljuk csak meg, mit mond a boldogságra jutás felső fokáról: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.” (Mt 5,10–12)

Magunk ítélése 

Miben kell tehát megpróbálni magunkat az Úrral való szövetség megújításához? Mivel a szövetséget arra kötöttük, hogy együttműködünk vele a megváltás művében, azt kell megítélnünk magunkról, Vele jártunk-e az elmúlt időszakban. Pál apostol szövetségkötéséből kiindulva láttuk, hogy az Istennel járás az Ő kegyelmének továbbadását jelenti, és az ezzel együtt járó szenvedések elhordozását.

Hordoztuk-e az Ő nevét? Elfogadtuk-e az elengedést, aminek az árát Ő fizette meg Fia életével, vagy mi próbáljuk meg behajtani másokon? Hirdettük-e ezt? „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.” (1Kor 11,26) Látszott-e rajtunk, hogy a mi bűneinket már a keresztfára szegezte? Bíztunk-e abban, hogy ha az én bűnömet már eltette az útból, akkor embertársaim bűnével is hasonlóan cselekszik? Meg tudtuk-e másoknak mutatni, hogyan rendezhetők el az engem ért bántások, igazságtalanságok és vádolások megnyugtató módon, vagy saját magunk vettük ezt kezünkbe, hogy megnyugodjunk?

Szenvedtük-e a háborúságot az igazságért, vagy megalkudtunk és íztelen sóvá lettünk? Tudtuk-e szeretetet tanúsítani, amikor vádoltak minket, vagy kedvességet, amikor elnyomó cselekedetet tapasztaltunk?

Az úrvacsorára tekinthetünk úgy is, mint az első szeretet felelevenítésére. Röviden tehát ennek alapján is összegezhetjük, miben kell magunkat ítélni, hogy ne ítéltessük el: „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.” (Kol 1,6) Amikor Pál apostol „vette a Krisztus Jézust”, „remegve és ámulva mondta: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Ap csel 9,6) Megkérdeztük-e ezt mi is Tőle, és aszerint cselekedtünk-e? Vagy pedig rohantunk a magunk által jónak gondolt cél felé a magunk választotta úton? Munkált-e bennünk az a buzgóság, ami a keresztség után? Meglátszott-e rajtunk, mint egy fiatal páron, hogy ki az, akit szívünk kedvel?

– ti –