„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik”
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)
Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)
Üzenetek Dániel könyvéből – 8-9-10. fejezet
Aki Dániel könyvét nem ismeri, a kereszténység és a világ történelmét nem ismeri – hangoztatta Isaac Newton a 18. században, aki Dániel és Jelenések könyvéről könyvnyi magyarázatot hagyott maga után. Már Josephus Flavius megjegyezte, hogy az ószövetségi próféták közül a zsidók különös becsben tartják Dánielt, mert nemcsak jövőbeli eseményeket jövendölt meg, hanem azok bekövetkezésének pontos idejét is. Valóban, Dániel könyvében idői próféciák találhatók 2300, 1335, 1290, 1260 és 490 évről, ezek közül az 1260 évről szólót Jelenések könyve ötször is visszaidézi.
Sokan úgy gondolják, Dániel könyve jelképeinek sokasága miatt nehezen érthető, erre azonban rácáfol Jézus Krisztus visszahivatkozása, aki a világtörténelem utolsó négy rövid szakaszáról szóló nagy apokaliptikus beszédében egyszerűen így hivatkozott az ószövetségi prófétára: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24,15)
Jézus Krisztus továbbá Dániel könyvéből kölcsönözte az „Isten országa” és az „Emberfia” kifejezéseket is. Egyik legrövidebb példázatában, a kősziklára esés példázatában Dániel könyve 2. fejezetét vette alapul (Mt 21,42–44).
8. FEJEZET
Az előző álom után két évvel Isten különös jelentőségű látomásban részesítette Dániel prófétát. Mindez Belsazár babiloni király uralkodásának harmadik esztendejében történt. Ezt a látomást Dániel először nem értette, később több mint egy évtizedes erőfeszítést tett arra, hogy pontosan megértse. A magunk részéről e próféciát a Biblia legnagyobb hatású és egészen korunkig terjedő kijelentésének tartjuk, melynek gondos értelmezése elkerülhetetlen a gondolkodó és hívő ember számára.
E látomást Dániel az Elám tartománybeli Susán várában kapta. Ahogy felemelte szemeit, egy kétszarvú kost látott maga előtt, melynek második szarva magasabb volt az elsőnél, és ez a magasabb később növekedett. Ez a kos kelet kivételével minden égtájat meghódított, és senki sem állhatott meg előtte, tetszése szerint cselekedett, és naggyá lett. A médek és perzsák világbirodalmának immár harmadszor jelzett történelmét sűrítette ez egyetlen képbe.
Kisvártatva azonban egy kecskebak emelkedett fel nyugat felől, és hatalmas gyorsasággal nekirontott a kosnak – leütötte azt, letörve két szarvát, miközben senki sem sietett a kos segítségére. Ezután a kecskebak nőtt igen naggyá, de amikor elhatalmasodott, letörött nagy szarva, ugyanakkor azonban négy kisebb, de még mindig tekintélyes szarv növekedett fején az égnek négy széle felé. Ez a rövid látomás az eddig is ismert Nagy Sándor-i Görögországot szemléltette, a világhódító császár utáni helyzetében is. Mikor utódai felosztották hatalmas birodalmát, nem lehetett még látni, hogy ki lesz az újabb világhatalom, mely kezébe veszi a Föld irányítását.
Dániel elé azonban Isten teljes részletességében odaállította ezt a hatalmat, mint az eddigi álmok negyedik világhatalmát, sokkal többet is elmondott róla, mint az eddigiekben, de tevékenységével kapcsolatban egyetlenegy nagy emberi kérdésre futtatva ki a jövendölést. A negyedik hatalom részletezéséből ez a kérdés önként következik. Az ítélet, Isten ítélete kezdetének és első szakaszának jelzése lesz ez a prófécia, amelyet a 7. fejezet ebben az értelemben már elő is készített, hiszen ott olvastuk először, hogy „ítélők ültek le, és könyvek nyittattak meg” (7,10).
A negyedik vadállat helyett azonban Dániel csupán egy kis szarvat látott. A kétszarvú kos és a kecskebak után tehát nem egy újabb állatot. Ennek is megtaláljuk azonban az előzményét az előző fejezetben, hiszen ott az oroszlán, a medve és a párduc után csupán egy fenevadnak nevezett állat jött ki, nem egy pontos névvel megnevezett vadállat. Mivel a szarv az egész Bibliában az erő és a hatalom jelképe, a történelem során fellépő negyedik hatalomnak, Rómának a kifinomulttól a nyers erőszakig terjedő jellegét hangsúlyozza átfogóan ez a jelkép. E szarvról megtudjuk, hogy nagyon megnőtt délre, napkeletre és a kívánatos föld (a választott nép földje) felé, de a 7,25 verséhez hasonlóan újra megerősítést nyer az is, hogy az ég seregéig is felnevekedett, és földre vetett azokból, s meg is taposta őket. Egészen a Seregek fejedelméig növekedett fel, elvéve tőle áldozatát és elhányatva szentségének helyét. Vagyis nemcsak földi harcokat folytat ez a hatalom, hanem lelki, vallási küzdelmekbe is belefolyik, olyannyira, hogy földre veti az igazságot és cselekedeteivel szerencsésen halad előre. Dániel előtt igen félelmetesnek tűnhetett ennek a hatalomnak a ténykedése, hiszen amikor szóhoz jutott, elsőként önkéntelenül ez a kérdés kívánkozott ki belőle: „Meddig tart e látomás a mindennapi áldozat és a pusztító vétek felől, és a szenthely és a sereg meddig tapostatik?” (8,13)
A látomást magyarázó mennyei küldött egyből megadta az időpontra vonatkozó kérdés válaszát: „Kétezer és háromszáz estéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (8,14) Maga az angyalseregek fejedelme, Gábriel arkangyal jött a prófétához, hogy megmagyarázza a látomást.
Itt, ebben a fejezetben szövegszerűen is azonosítást nyer a második és a harmadik vadállat (8,20–21), miután az elsőt Dn 2,38/b beazonosította. Az arkangyal a negyedik hatalomról ad részletes kijelentést, mint látni fogjuk, csak részlegesen. A 9. fejezet szerint ismét Gábriel jelenik meg, és befejezi a róla szóló kijelentéssorozatot. A negyedik hatalom egy kemény orcájú, minden ravaszsághoz és ámításhoz értő hatalom, akinek erejét maga Sátán biztosítja (8,24/b = Jel 13,1–10). Olyan megrendítő erővel hatott a prófétára mindez, hogy ezután több mint egy évtizedig nem tudott napirendre térni fölötte, és különösképpen az időpont felől tudakozódott.
9. FEJEZET
Csaknem tizenhárom év múlva is élénken foglalkoztatta Dániel prófétát a Biblia leghosszabb idői próféciája, amelyet az előző fejezet tanúsága szerint Istentől kapott. Azt pontosan tudta, hogy itt nem 2300 napról van szó (hiszen ez esetben már hét év után napirendre tért volna a jövendölésen), hanem 2300 évről, ahogy Ezék 4,6 igéjében olvashatjuk. Első gondolata azt volt, hogy a 70 éves babiloni fogság meghosszabbításáról lehet szó. Ez viszont aránytalanul hosszúnak látszott, a zsidó nép megtéretlensége mellett is. Utánanézve Jeremiás próféta könyvében, csalhatatlanul megállapította azonban, hogy az a fogság semmivel sem tart tovább 70 évnél (vö. 25. fej.). Ezt a lehetőséget tehát a próféta kizárta. Ezzel egy kissé előrejutott, de a teljes megoldás még mindig elérhetetlennek tűnt számára. Mi is lehetünk hasonló helyzetben, s ha a téves megoldást sikerült kizárni, akkor jön el az imádság ideje.
A próféta nagyon bensőséges és mély imában fordult Istenhez a 9,3–22 versek szerint. Saját bűneiről és nemzete bűneiről egyaránt mélységes vallomást tett, könyörögve Istenhez, hogy világosítsa meg szándékát előtte, amelyet a legutóbb kapott próféciában kinyilatkoztatott. Még nem ért imádságának végére, amikor Gábriel arkangyal megjelent, s máris hozta a menny üzenetét, kedves szavakkal szólítva meg a prófétát, értésére adva, hogy a 2300 éves próféciából csupán 70 hét „szabatott… a te népedre és szent városodra”, Jeruzsálemre. A további időszak más eseményt fog jelölni, erről majd Jelenések könyve 10. fejezetében lesz szó, ahogy a későbbi Biblia-kutatás alapján megtudjuk.
Gábriel részekre bontotta a 70 hetet, hiszen ez az időszak is csaknem félezer évet ölel fel. Az első, rövid időszakban a nép visszatérve az óhazába megépíti Jeruzsálem városfalait, helyrehozza az otthoni közigazgatást, de igen-igen viszontagságos időkben. Ez 7 hét, vagyis 49 év alatt megy majd végbe. Az ez utáni időszakban a zsidó nép viszonylag békés évszázadok során készülhet fel a Messiás fogadására: ennek ideje 62 hét, azaz 434 év. Az utolsó, 490. év eseményei lesznek a legjelentőségteljesebbek. Ez időszak első évében lép fel a Megváltó, majd tanít a hét feléig, vagyis 3 és fél év során, azután küldetése megkoronázásaként áldozatul adja minden emberért isteni életét. Ez pontosan a hét felén, azaz 3 és fél év után játszódik le. Ezután a zsidó nép újabb 3 és fél évet kap arra, hogy amit nem fogadott el a Messiás földön jártakor, apostolaitól mint evangéliumot elfogadja a mennybemenetele után. Ez utolsó hét év legvégén jár le az ószövetség választott népének megbízatása, amely magában foglalja azt a híradást, hogy a zsidó nép mint nép sem akkor, sem azóta nem fogadta el Jézus Krisztust Istentől küldött Megváltónak (Mt 21,42–44; Rm 11. fej.).
A prófécia rendkívül röviden, ugyanakkor közvetlen erővel, jelképek nélkül ad számot a Messiás-fejedelem életéről. Hogy „véget vet a véres áldozatnak és ételáldozatnak”, azt jelenti, hogy a rá vonatkozó ószövetségi áldozati rendszer végére pontot tesz, többé tehát nincs szükség a földi templomra (ezért hasadt el annak kárpitja Mt 27,51 szerint) – mindenki, aki hisz ebben a váltságműben, személyesen kell hogy Jézus Krisztust keresse, az Igét olvasva és imában. Brutális nyersességgel szól Jézus kivégzéséről („kiirtatik a Messiás”), továbbá arról is, hogy nemcsak az emberek, köztük még saját tanítványai is elhagyták őt, hanem magának a mennyei Atyának is el kellett fordulnia tőle („senkije sem lesz”, azaz egy soha nem látott halállal, az ún. második halál tapasztalatával kell váltságot adnia, hiszen senkit sem az első haláltól vált meg áldozata, hanem a második, végleges haláltól, a kárhozat halálától).
A jövendölés ugyanakkor megadja a kérdéses időszak kezdő időpontját. „A Jeruzsálem újjáépíttetése felől való szózat keletkezésétől”, vagyis annak a perzsa rendeletnek az időpontjától számít ez a korszak, amelyet nem a templom felépítésére (535, 520) adtak ki, hanem a teljes júdeai közigazgatás helyreállítására. Ennek egyedül Artaxerxes Longimanus 457-ben kelt rendelete felel meg. Ettől számítva a Messiás fellépését i. sz. 27-re, áldozatának időpontját 31. húsvétjára tehetjük. A prófécia tehát több évszázad múlva hajszálpontosan teljesült. (Erről azt is tudnunk kell, hogy Jézus születésének ideje azért jön ki e szerint i. e. 5/4 fordulójára, mert az ókori időszámításokat a kora középkorban egységesítő Dionysius Exiguus számításai során mintegy négy esztendőt tévedett.)
A prófécia végezetül azt is hírül adja, hogy Jeruzsálem lerombolása után nem lesz soha béke azon a földön, amely a Megváltót elvetette. Egészen pontosan közli, hogy „a várost és a szenthelyet elpusztítja egy következő fejedelem népe”, vagyis nem a 70-ben Jeruzsálemet ostromló későbbi császár (ekkor még csak fejedelem), Titus rombolta le a templomot, hanem a négyévi ostromot megelégelő, feldühödött katonasága, ahogy azt az élő szemtanú, Josephus Flavius A zsidó háború (Bellum Iudaicum) című művében markáns színekkel megfestette.
A prófécia szövege, mint mindig, itt is hajszálpontos. Nincs elnagyolás a legkisebb részletekben sem. Nem a fejedelem, hanem annak népe pusztította el a szenthelyet. Titus akart, de nem tudott semmit sem tenni ellene.
A 2300 év hátralevő részét, és annak pontos beteljesedését (vagyis 1843/44 történelmi eseményeit) Jelenések könyve 3., 10., 12–14. fejezetei alapján érthetjük meg, Mózes III. könyve, a Leviticus, illetve a Zsidókhoz írt levél kijelentéseit alapul véve.
10. FEJEZET
Círusz perzsa király uralkodásának harmadik esztendejében (533/32) Dániel próféta már életének végéhez közeledett. Jóval túl volt már nyolcvanadik életévén, amikor utolsó kinyilatkoztatását kapta Istentől. Ez nem álom vagy látomás volt, igét kapott a látomás állapotában.
Három hétig imádkozott és tartott komoly böjtöt, amelynek során kedves ételeit nem fogyasztotta, mert úgy érezte, nagyon meg kell aláznia magát Isten előtt. A Hiddekel, más néven a Tigris folyó mentén élt ekkor. Látomásban megjelent neki az Emberfia, ugyanolyan mennyei dicsőségben, mint ahogyan 530 évvel később János apostol is látta Pátmosz szigetén. Dánielt is elhagyta ereje, az őt kísérő emberek pedig futásnak eredtek, hogy elrejtőzzenek. Hirtelen azonban egy kéz érintette meg, ez talán az eddigi látomásokban is szereplő Gábriel arkangyalé lehetett – ez feloldotta félelméből a prófétát, majd közölte vele, hogy népéért való közbenjáró imájára érkezett válaszként ez a mennyei üzenet.
Dániel könyvének első fejezete is egy imaküzdelmet állít a középpontjába, ez az utolsó, egybefüggő szakasz (a 10–12. fejezet) is erről szól. Nem tudjuk egész pontosan, milyen mennyei erőket mozgósít Isten „egy igaz ember buzgóságos könyörgésére” (Jak 5,16). Az angyal tudomására adta, hogy Perzsiának fejedelme huszonegy napig ellenállt a mennyei erők munkájának, ekkor lépett közbe Mihály fejedelem.
A Mihály név itt fordul először elő a Bibliában, majd ezután még összesen öt alkalommal (Dn 10,13.21; 12,1; Júd 9; Jel 12,7). Az eredeti héber kifejezés, a Mi-ká-él pontos jelentése: ’Ki olyan, mint Isten?’ A sok jelképes megnevezés közül ez is a Megváltó neve, az Immánuel, a Bárány, a Csemete stb. mellett. A Mihályt mindig akkor használja a Biblia, amikor az Isten és a Sátán közötti küzdelemben Krisztusnak különösen sokat kell tennie az igazság győzelméért.
Fejezetünk is azzal kezdődött, hogy „igaz az ige, és nagy bajvívásról [eszmei és gyakorlati küzdelemről] való”. Ez az ókori küzdelem azonban egyúttal előképe Isten népe utolsó küzdelmének is: „Jöttem pedig, hogy tudtodra adjam, ami a te népedre az utolsó időkben következik, mert a látomás azokra a napokra szól.” (10,14). Ily módon a Dániel 10. fejezetétől elkezdődő utolsó szakasz egészében véve kettős prófécia. Egyszerre vonatkozik az ószövetségi választott nép küzdelmes életére a babiloni fogságot követő időkben, de előre jelzi a történelem végén élő hívő nép különleges megpróbáltatásait is.
Az Emberfia ismételt megjelenésekor, melynek során a próféta ajkait is érintette, és amelynek folytán ismét elerőtlenedett, az emberhez hasonló angyal megerősítette őt, és tudomására hozta, hogy a történelemben hatalmas változások veszik majd kezdetüket. A perzsa fejedelmek uralma a vége felé siet, és utánuk majd egy rendkívüli görög fejedelem jön elő. Nyilvánvaló utalás ez a makedón Nagy Sándorra, akinek ezt és a többi rá vonatkozó próféciát a zsidó papok tudomására is hozták akkor, amikor Jeruzsálem felé tartott csapataival – erről Josephus Flavius A zsidók története című művében be is számol. Gábriel azt is tudomására hozta Dánielnek, hogy mennyei erők folyamatos küzdelmet vívnak a gonoszság erőivel, és ebben Mihályra támaszkodnak, mint aki az embereknek, de az angyaloknak is fejedelme. Ez természetesen nem annyit jelent, hogy a Megváltó teremtmény lenne, de annyit igen, hogy minden történelmi szálat a kezében tart, mennyben és földön egyaránt. „Nagy bajvívásról” szól az utolsó vázlatprófécia, „a nagy küzdelem” végső kimeneteléről, ahogy a fejezet legelső versében olvashattuk.
(Folytatjuk…)
Reisinger János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése