17. szám – Dániel könyve 11-12. fejezet (befejezés) – Ige mellett rovat

„Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével,
 amely Istennek szájából származik”Máté 4:4, Lukács 4:4 (vö.: V. Móz. 8:3)

Üzenetek Dániel könyvéből

Aki Dániel könyvét nem ismeri, a kereszténység és a világ történelmét nem ismeri – hangoztatta Isaac Newton a 18. században, aki Dániel és Jelenések könyvéről könyvnyi magyarázatot hagyott maga után. Már Josephus Flavius megjegyezte, hogy az ószövetségi próféták közül a zsidók különös becsben tartják Dánielt, mert nemcsak jövőbeli eseményeket jövendölt meg, hanem azok bekövetkezésének pontos idejét is. Valóban, Dániel könyvében idői próféciák találhatók 2300, 1335, 1290, 1260 és 490 évről, ezek közül az 1260 évről szólót Jelenések könyve ötször is visszaidézi.

Sokan úgy gondolják, Dániel könyve jelképeinek sokasága miatt nehezen érthető, erre azonban rácáfol Jézus Krisztus visszahivatkozása, aki a világtörténelem utolsó négy rövid szakaszáról szóló nagy apokaliptikus beszédében egyszerűen így hivatkozott az ószövetségi prófétára: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24,15)

Jézus Krisztus továbbá Dániel könyvéből kölcsönözte az „Isten országa” és az „Emberfia” kifejezéseket is. Egyik legrövidebb példázatában, a kősziklára esés példázatában Dániel könyve 2. fejezetét vette alapul (Mt 21,42–44).

~ 11. fejezet ~

Az igékkel adott kijelentés folytatódik. A babiloniakról már nem esik szó, a történelmi prófécia a méd Dáriusznál veszi kezdetét. A függöny föllebben a történelem kulisszatitkai elől, jóval részletesebb magyarázat által, mint a 2., a 7. és a 8. fejezet próféciáiban. Három perzsa uralkodóról tesz említést a mennyei angyal, akik Círusz után következnek, és akiket a történelemből hiánytalanul beazonosíthatunk: Kambüszész (530‒522), az ál Smerdis (522), valamint I. Dárius (522‒486). A negyedikként említett, nagy gazdagsághoz és hatalomhoz jutó perzsa uralkodó, aki „mindent megmozdít Görögország ellen”, Xerxész (486‒465) lesz. Ezt a királyt mi Ahasvérus néven a Biblia egy másik iratában, Eszter könyvében is megtalálhatjuk, roppant gazdagságáról innen is értesülhetünk (Eszt 1:4,6‒7). A „mindent megmozgatás” eredeti héber kifejezése kettős értelemben is fordítható: „felriasztja [felrázza] az egész Görögországot”.

Apja, I. Dárius eredménytelen hódítási próbálkozásait Xerxész kívánta sikerre vinni, ennek ellenére megsemmisítő vereséget szenvedett. Ugyanakkor ténylegesen felrázta az addig egymással háborúzó görög városállamokat, és a perzsákkal folytatott honvédő harcokban alakult ki az a görög egység, melynek hősiessége és magasrendű kultúrája mindmáig például szolgál az európai és az egyetemes történelmi fejlődésnek. II. Fülöp, Nagy Sándor apja idejében a korinthoszi kongresszuson a görögök először egyeztek meg ügyeik közös irányításában, mely 337. elején zajlott le. Ekkor határozták el, hogy szent háborút indítanak a perzsák ellen, megbosszulva azt, hogy Xerxész meggyalázta a görög templomokat, felgyújtotta Athént, valamint abban is megegyeztek, hogy fel kell szabadítaniuk a kis-ázsiai görögöket a perzsa iga alól (Forrás: Vojtech Zamarovský: A görög csoda, 277. o.).

A harmadik versben említett „erős király fellépése” egyértelműen utal Nagy Sándorra. aki „nagy hatalommal és tetszése szerint cselekszik”. Szintén beszédes az a megfogalmazás, hogy „alighogy támadt, megrontatik az ő országa, és elosztatik az égnek négy tája szerint”. Nagy Sándor ugyanis másfél évtizedig sem állt a világ élén, hódító hadjáratainak befejezéseképpen váratlanul vesztette életét ifjúkorában. Hatalmassá növekedett birodalmát nem volt, aki egybefogja, így osztották fel négy részre. E négy királyság közül az egyiptomi Ptolemaidák és a szíriai Szeleukidák közötti küzdelmet nagyítja ki ezek után Dániel könyve, minthogy a zsidó nép sorsa e két malomkő között őrlődött. A most következő, számunkra nem mindig pontosan érthető és értelmezhető kettős próféciából egészen a római korig jutunk el, addig az időig, míg Pompeius i. e. 63-ban meghódította Palesztinát, és az Impérium egyik provinciájává tette. A babiloni fogság után és az Újszövetség kezdete között eltelt több évszázados időszakot intertestamentális kornak nevezzük. Erről a hosszú időszakról máshol nincs részletes jövendölés (Dn 9:24‒27 csak nagyon érintőlegesen hivatkozik rá), ezért illő dolog, hogy a Bibliában ennek a korszaknak a jellegzetességei is kifejezést kapjanak, de csak a tekintetben és annyira, ahogyan összefüggnek a Krisztus második eljövetele előtti hívő nép ádáz küzdelmeivel.

Ennek során világosnak látszik, hogy a ptolemaidák és a szeleukidák közötti háborúságokban hol az előbbi, déli király, hol az utóbbi, északi király kerül nyertes helyzetbe. Ez részleteiben is megvilágítja az ókori történelemnek ezt az időszakát, amit csak a részletes írásmagyarázat tárhat föl igazán. Mi most csak arra hivatkozunk, hogy a déli király, mely ókori vonatkozásban az egyiptomi Ptolemaida-dinasztia történelmét érinti, modern kori vonatkozásában jelképes értelemben szerepel. Egyiptom a sötétség, a gonoszság jelképe a Bibliában, már a Tízparancsolat első parancsolatától fogva. A Jelenések könyve 11. fejezete a tömeges ateizmus megszületésének székhelyét, a forradalmi Párizst jelöli vele (Jel 11:13,8). Ez mai értelemben a több mint kétszáz éve kifejlődő politikai erők és hatalmak megjelölése. Közkeletű, hétköznapi elnevezéssel: a baloldaliság, vagyis az a felfogás, hogy az ember maga veheti kezébe a természet és a történelem feletti uralmat. Ennek természetesen sok változata ismeretes az elmúlt időszakokban, a köztársaság, a polgári demokráciák, a jóléti társadalom stb. Ennek az államberendezkedésnek kétségkívül sok jó oldalát ismerjük, például az állam és az egyház elválasztását, az emberi szabadságjogok kiterjesztését, a lelkiismereti szabadság biztosítását, ugyanakkor ‒ még e pozitív sajátosságok képviseletében is ‒ sok eltorzulás vette kezdetét a történelemben. Ezek közé tartozik a liberalizmusból az ultraliberalizmusba átvezető korlátlan erkölcsi szabadosság jogi megengedése, a nemiséggel kapcsolatos problémák eltorzulása, a pedofíliától a homoszexualitásig stb. Nem nehéz ezek ellen hangolni a tömegeket. Ezzel messzemenően él is az északi királlyal jelképezett hatalmi együttes, mely az ókorban a Szeleukidák uralmát jelentette, korunkban viszont a Bibliában széleskörűen bemutatott babiloni vallásosság jelképe. 

Az északi király ösztönzi a globalizáción és az ökumenizmuson alapuló világösszefogást. Ez az első világháború után indult erőteljes növekedésnek, és éppen korunkban érleli be egyáltalán nem veszélytelen gyümölcseit. Ennek jelszava a vallások közös nevezőre hozása, nemcsak a keresztény felekezeteké, hanem a világvallásoké is, továbbá a vallás erőszakos terjesztése, a 19. századihoz képest egy újabb Kulturkampf szorgalmazásában, mely az iskolarendszertől a közegészségügyön át a politikának gazdaságirányító tevékenységéig az egész életet ezzel az általános vallásossággal itatja át. Ez azonban nem a bibliai, Istentől jövő hit jegyében történik, hanem egy tömegek számára előállított, mindenki által fogyaszthatónak vélt szinkretista, torz vallásosság keretében, amely már egyszer végzetesen feltűnt a constantinusi fordulat után. Ahogy i. u. 313-at egy valóban sötét középkor kísérte, úgy állunk most is egy újabb középkor fenyegető árnyékában. Az ateista rendszerek megdőltek, helyüket a másik véglet veszi át, a déli király jelképezte baloldaliságot legyőző jobboldali vallási, egyházi diktatúra. Ennek jelzései azért több mint talányosak a 11. fejezetben, hiszen beteljesedésének korában élünk, a jövő állandó meglepetéseket és fordulatokat tartogat. Róma fellépése (kitteus hajók) is feltűnik e próféciákban, úgy, mint aki nem gondol „az asszonyok kedvencével”, mint aki megfertőzteti a szenthelyet és felteszi a pusztító utálatosságot. Annyi azonban bizonyos, hogy „Egyiptom földje meg nem menekedhetik” (11:42). 

A küzdelem a fejezet végén szinte a kaotikusságig folytatódik, és eléggé befejezetlennek is tűnik – a további részletek elmondása azonban Jelenések könyve 12‒19. fejezetének lesz a feladata.

Az egymással szembenálló erők azt a képzetet kelthetik a végidő nemzedékeiben, hogy a történelmi jobb- és baloldal között folyik a küzdelem, jóllehet ez csupán megtévesztés. Nem az ateizmus és a szinkretista vallásosság vívja itt valójában harcát, hanem mindketten az igazság képviselete ellen vonulnak fel ‒ az egyik így, a másik amúgy. Az igazság képviselete Isten hívő népére van bízva. Hogy mennyire ez a tényleges harc tétje, jelzi Jézus Krisztus, a Megváltó közbelépése, amellyel véget kell hogy vessen az áldatlan földi történelemnek, mely szinte kipusztulással fenyegeti az igazság képviseletét, és ezáltal az életet is a Földön. 

~ 12. fejezet ~

A folyamatos jövendölés most ér el a csúcspontjára. Miközben a földi erők felsorakoznak, és mindenfelől körbeveszik Isten népét, az igazi egyház feje megvalósítja többször megígért eljövetelét. Nyomorúságban nem volt és nem is lesz ehhez hasonló időszak a földi történelemben. Isten népét körülzárva megsemmisítéssel fenyegeti a gonoszság, de Jézus Krisztus megjelenésével „megszabadul a te néped, aki csak beírva találtatik a könyvben”. 

Jézus második eljövetele egyenlő lesz az igazak feltámadásával is. Előtte az egész világra kiterjedő nagy evangéliumhirdetés gyűjti össze az élő igazakat. A fejezet 2‒3. verse hatalmas örömhírként hozza tudomásunkra, hogy vannak, lesznek másokat igazságra vezérlő „értelmesek”, jelképes nevükön „csillagok” (Fil 2:15‒16).

Gábriel angyal újra visszautal a 8:14-ben adott idői próféciára, amelyet majd a végső időkben értenek meg. Megértik, hogy az igazak feltámadását meg kell előzze a fölöttük zajló mennyei ítélet, mely a meghalt igazakról az élő igazakra tér át, a hívőknek élve kell ebben az időben elnyerniük Isten pecsétjét. Ezután a látomásban megismert Jézus Krisztus újra megesküszik e beszédek tökéletes és teljes megvalósulására. Mennyei lények kérdései irányítják újra a próféta figyelmét a végső eseményekre és azok időbeli előrejelzésére. Az eddig megismert 1260 napos próféciát az 1290 és 1335 éves prófécia egészíti ki, ez utóbbi boldogmondással bevezetve (mindezek részletes kifejtését az írásmagyarázat végezheti el, az erről szóló irodalmat a kötet végi irodalomjegyzékben tüntetjük fel).

Az utolsó versben Dánielnek szóló személyes ígéret hangzik fel, előre megjövendölve, hogy majd az igazak feltámadásakor megláthatja Mesterét, és másokkal együtt az örök élet részese, a mennyei haza polgára lesz.