A Szentlélek szerepe a hit általi megigazulás tapasztalatában
„Történt pedig azonközben, míg Apollós Korinthusban volt, hogy Pál, eljárván a felsőbb tartományokat, Efézusba érkezett: és mikor némely tanítványokra talált, mondta nékik: Vajon vettetek-e Szentlelket, minekutána hívőkké lettetek? Azok pedig mondták néki: Sőt, inkább azt sem hallottuk, hogy van-e Szentlélek." (Ap. Csel. 19,1-2)
Szentlélek munkájáról, a Vele való kapcsolatunkról szükséges elgondolkodnunk, mivel az idők jeleit látva a „késői eső” mielőbbi kiáradására készülünk. Nehogy úgy járjunk, mint az első efézusi tanítványok: Apollós hirdette az igét Efézusban, de tanítványai csak „János keresztségében” részesültek.
Miért fontos, hogy a Szentlélek munkájáról, személyéről valódi, életszerű, és ne csak teológiai ismeretünk legyen? Nem azt kérdezte Pál apostol az efézusi hívőktől, hogy „vajon hallottatok-e a Szentlélekről”. Mi is sokat tanultunk a Szentlélek személyéről, már keresztségünk előtt is, majd a szombatiskolákban. Elméletben sok mindent el tudunk mondani Róla. De Pál apostol azt kérdezte tőlük: „Vettetek-e Szentlelket, minekutána hívőkké lettetek?” Ez a nagy kérdés: vajon vettünk-e Szentlelket, élő közösségben élünk-e Vele, tudjuk-e, hogy miben áll munkája, titka az életünkben? Nehogy így kelljen nekünk is válaszolni: „Sőt, inkább azt sem tudtuk, hogy van Szentlélek.”
Azt már tudhatjuk, hogy létezik az isteni harmadik személy, de az én személyes életemben hogyan munkálkodik, hogyan ragadhatom meg a lényét? Mások felé ezt hogyan közvetítem?
Az Ige tükrében vizsgáljuk meg, vajon mi „vettünk-e Szentlelket"? Vessünk fel néhány gondolatot arról, milyen is az ő munkája a mi személyes életünkben? Azért is elengedhetetlen ennek a kérdésnek a megválaszolása, mivel Jézus a tíz szűz példázatában (Mt. 25,1-10) a Szentlélekkel való közösség meglétét, illetve hiányát a végidő egyházában az üdvösség feltételeként mutatja be.
„Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, akik elővéve az ő lámpásaikat, kimentek a vőlegény elé. Öt pedig közülük eszes volt, és öt bolond. A kik bolondok voltak, amikor lámpásaikat elővették, nem vittek magukkal olajat. Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vittek az ő edényeikben. Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadtak és aludtak. Éjfélkor pedig kiáltás lett: Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! Akkor felkeltek mind azok a szüzek, és elkészítették lámpásaikat. A bolondok pedig mondták az eszeseknek: Adjatok nékünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásaink kialusznak. Az eszesek pedig feleltek, mondván: Netalán nem lenne elegendő nékünk és néktek; menjetek inkább az árusokhoz, és vegyetek magatoknak. Mikor pedig venni jártak, megérkezett a vőlegény; és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőbe, és bezáratott az ajtó. Később pedig a többi szüzek is megjöttek, mondván: Uram! Uram! Nyisd meg minékünk. Ő pedig felelve mondta: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket. Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az embernek Fia eljő!”
Máté evangéliumának 25. fejezete szerint mind a tíz szűz kiment a vőlegény elé lámpással a kezében, hogy várják őt. Mind a tíz tiszta bibliai tanítást képviselt (Zsolt 119,105), és a próféciák alapján (2Pt 1,19) várták Krisztus érkezését. A 3. versben azt olvashatjuk, hogy a bolond szüzek is elővették lámpásaikat, ami az Ige ismeretét jelenti, de „nem vittek magukkal olajat”. Azt láthatjuk, hogy nem volt „kellő” kapcsolatuk a Szentlélekkel – mivel az olaj a Szentlélek jelképe a Bibliában (Zakariás 4. fej). A balga szüzek először az okosoktól akarnak olajat kérni, majd elmennek venni maguknak...
Lehetséges, hogy ma is hasonlóképpen gondolkodunk a Lélek „beszerzéséről”, illetve ezek az „arányok” a Szentlélekkel való kapcsolat tekintetében? Igeismerete mindenkinek bőséggel van, de csak ötnek van Szentlélek az életében, ötnek pedig nincs?
Ellen White alábbi bizonyságtétele szerint ez az „átlag” nagyrészt fedi a valóságot:
„Tudjuk, hogy a tíz szűz képviseli a hitvalló hívőket. Öt közülük bölcs, öt pedig balga. Attól félek, hogy ez az az átlag, amit az Úr előre látott, hogy a hívők készek vagy készületlenek lesznek. Mégis, azok közül, akik bár nagy világosságban, bőséges lehetőségekben és folyamatos kiváltságokban részesültek, nem rendelkeznek többel, mint az igazság elméleti ismeretével. Sokan azt képzelik, hogy csupán az ismeret az, amit Isten elvár. Az ilyenek nem cselekvői az igének.”
(Ellen White Edson fiának írt leveléből, 1895. szeptember 25.
– 1888-as anyagok/Kiben bízhatunk, 4. köt., 1455/88. o.)
Miben „Vigasztaló” a Szentlélek?
Jézus miért beszélt olyan hangsúlyosan tanítványainak búcsúbeszédében a Szentlélek elküldéséről? Miért volt fontos, hogy a Szentlelket elküldje? Mi volt a célja ezzel?
„De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt hozzátok.” (Jn 16,7)
„Jobb néktek, hogy én elmenjek...” – mondta Jézus. Ezt értette ez alatt: „Míg csak fizikailag, testileg lehetek köztetek, addig csak egy körülhatárolt földrajzi helyen és korlátolt időben lehetek veletek, azonban mennybemenetelem után a Szentlélek által a tér és idő korlátai megszűnnek; mindenkor veletek és bennetek maradhatok!”
A Lélek legfontosabb munkájáról és szerepéről ekként szólt: „És én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja Őt, és nem ismeri Őt; de ti ismeritek Őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok.” (Jn 14,16–18)
A 18. vers nem a második adventre vonatkozik! Az eljövetel itt arra utal, hogy Jézus az igazság Lelkével velünk és bennünk akar lakozni „minden napon, a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Így ismerjük Krisztust?
Sokszor, sokakban felvetődik a kérdés, hogy milyen jó lett volna akkor élni Palesztinában, látni Jézust, vele közösségben lenni! Holott Jézus szerint „jobb”, amiben azóta részesülhetünk! Akkor csak pár ezer ember láthatta Őt fizikai mivoltában, de most és kétezer év óta minden emberben, aki hisz, személyesen benne akar lakni: benned is!
Felmértük annak a jelentőségét, mit jelent az, hogy ma bennünk akar és tud lakozni?
„Aki ismeri az én parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak. Mondta néki Júdás (nem az Iskáriótes): Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magadat, és nem a világnak? Felelt Jézus, és mondta néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” (Jn 14,21–23)
Itt (23. vers) már többes számban beszél Jézus, mert jelzi, hogy az Atya is velünk akar lakozni. Aki szereti Őt, és megtartja beszédeit, annál mindketten ott laknak. Van-e ennél nagyobb lehetőségünk arra, hogy Istennel kapcsolatban legyünk, és miért szükséges, hogy Jézus bennünk lakozzon? Mert Krisztus az ő győzelmes életét akarja élni bennünk, hogy amiképpen Ő győzött a bűn felett, úgy mi is győzhessünk (Jel 3,21)
„...Ő [a Szentlélek] engem dicsőít majd.” (Jn 14,26) Gondoljuk meg! Jézus továbbra is itt akar élni a Földön, de már nem fizikailag, hanem bennünk és általunk élve az életét. Az igazi csoda az, ha Isten bennünk él, mert az ismeret Krisztusról önmagában nem ad megfelelő erőt a győzelemhez, csak ha a Lélek által Krisztus „lakozik bennünk”. A hit általi megigazulás csodálatos igazság, fontos jól megértenünk az 1888-as üzenetet, de csak elmélet marad mindaddig, amíg Krisztussal nincs élő közösségünk.
„Ne menjetek! Várjátok be az Atya ígéretét!”
A legfontosabb kérdéshez érkeztünk: Miként történhet meg mindez az életünkben, hogy történhetett ez meg a tanítványok életében? Ők ismerték Krisztust, látták csodáit, jellemét szemlélték, beszédeit hallgatták – tudott ez gyökeresen változtatni az életükön? A „ki a nagyobb” kérdéssel voltak elfoglalva az utolsó vacsorán is! Mi azt mondjuk, hogyha Jézussal ilyen fizikai közelségben lehettünk volna, mi biztosan mások lettünk volna...
Mikor változtak meg a tanítványok? Akkor, amikor pünkösdkor az élő Krisztus a Szentlélek által beköltözhetett a szívükbe, mikor Vele valóságos lelki kapcsolatba kerülhettek. Ez változtatta meg őket mélyen.
Mire van szükségünk nekünk is, hogy befogadhassuk a Lelket? A példát kétezer év óta az Apostolok cselekedetei 1. fejezetében találhatjuk:
„És velük összejőve meghagyta nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet, úgymond, hallottatok tőlem... Hanem vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok: és lesztek nékem tanúim, úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Szamáriában, és a földnek mind végső határáig." (Csel 1,4.8)
Mielőtt elmennénk széles e világra (Mt 28,19) nekünk is előbb mélyen át kell éreznünk a tehetetlenségünket. Érezzük időnként magunkban az indulatosságot, a haragot, a megbocsátani nem tudást, az irigységet, a versengést, a test cselekedeteit? Ezek a bűnök még mindig jelen vannak az életünkben? Ha a Szentlélek jelen lenne, akkor a háborúság helyett békességet teremnénk, harag helyett szeretetet, aggodalom helyett örömöt, versengés helyett kedvességet, szelídség, hűség, mértékletesség jellemezne bennünket. Azonban ha mindezek nem igazak ránk, akkor félő, hogy a bolond szüzek csoportjába tartozhatunk! Van lámpás – az Ige – a kezünkben, de nincs benne olaj! Így várjuk Jézust, így szeretnénk szolgálni Őt?!
Miért nem mehettek be a menyegzőre a bolond szüzek? Miért nem tudjuk elvégezni a munkát így? Miért eredménytelen az evangéliumhirdetés? Lélek nélkül semmit sem lehet eredményessé tenni. Szentlélek nélkül csak erőlködni lehet emberileg, átadni az evangélium elméletét, de ebből valódi megtérések nem születnek.
Mi mit tehetünk a Szentlélek elnyeréséért?
Apostolok cselekedetei 1,4-ben Jézus felszólította a tanítványokat, hogy ne menjenek sehová. Máté 28,19-ben adott egy missziós parancsot, hogy „menjenek el széles e világra”, ez lesz a küldetésük, de előtte maradjanak Jeruzsálemben, várják be az Atya ígéretét: „Vesztek erőt...” – itt a dünamisz görög szó szerepel. Ez valódi erőt jelent – lásd a dinamit erejét! „Eljön reátok a Szentlélek, és lesztek nékem tanúim...” – olvashatjuk.
Jézus parancsát megfogadták a tanítványok.
„És mikor bementek, felmentek a felsőházba, ahol szállva voltak: Péter és Jakab, János és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia és Simon, a zelóta és Júdás, a Jakab fia. Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával, és az ő atyjafiaival együtt.” (Csel 1,13–14)
 |
| Dorffmaister István: A Szentlélek eljövetele |
Csodálatos időszak lehetett! Mennyi ideig voltak a felházban? Jézus negyven napra vitetett fel a mennybe, a pünkösd pedig az ötvenedik napon volt. Kérdés, tudták-e a tanítványok, hogy tíz nap múlva megérkezik a Szentlélek? Nem hiszem, hogy így vártak rá, de megfogadták Jézus parancsát. Tudhatták-e, hogy a Szentléleknek pontosan pünkösdkor ki kell áradnia, vagy nem jutott eszükbe, mint ahogy az sem, hogy Jézus harmadnapra feltámad? Az biztos, hogy a lelkük mélyén, a szívükben nagyon komolyan vették az ígéretet.
Az Apostolok története c. könyv Pünkösd című fejezetéből sok mindent megtudhatunk erről a tíz napról:
„Mialatt a tanítványok az ígéret beteljesedésére vártak, őszintén megalázták magukat, és töredelmesen beismerték hitetlenségüket. Visszaemlékeztek Krisztusnak halála előtt mondott szavaira, s azok értelme most sokkal világosabb lett előttük. Emlékezetükben az elmosódott igazságok újból felelevenedtek, amint erre egymást figyelmeztették. Önváddal illették magukat, hogy az Üdvözítőt félreismerték... Az előkészület ideje a mélységes, komoly töredelem és az önvizsgálat időszaka volt számukra. Érezték lelki szegénységüket, és felülről, az Úrtól kérték a kenetet, amely alkalmassá teszi őket a lélekmentési munkákra.”
Voltunk már nem tízet, akár csak egy napot is úgy együtt a testvéreinkkel, hogy így imádkoztunk együtt?
Hogyan várjuk akkor az evangelizációtól az eredményt, ha heti egy napot, de legtöbbször egy órát sem tudunk együtt tölteni imában? Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy Lélek nélkül ne menjenek el Jeruzsálemből, de miután kiáradt a Szentlélek, megrendítő, fizikailag is érezhető hatása volt a tanítványokra az „erő eljövetelének” (Csel 2,1–4).
Péter prédikációjának hatása
Ezután Péter, az egyszerű halászember kiállt, és prédikált a jeruzsálemieknek. Így kezdte: „Zsidó férfiak, és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédeimet...!” (Csel 2,14) Péternek nem volt különleges teológiai ismerete, de a Lélek képesítette őt arra, hogy nagy hatású prédikációt mondjon, aminek következtében azon a napon mintegy háromezer lélek keresztelkedett meg.
Miről beszélt Péter? Arról, hogy ki volt Jézus, miért jött el erre a Földre. Felidézett néhány zsoltárt és ószövetségi próféciát, s rámutatott arra, hogy Jézus volt az, akit ezek a próféciák előre megígértek. Beszélt Jézus haláláról és feltámadásáról, és bátran kimondta, hogy mi a zsidó nép bűne: „Bizonnyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.”
Hogyan fogadták ezt hallgatói? „Ezeket pedig mikor hallották, szívükben megkeseredtek, s mond- ták Péternek és a többi apostoloknak: Mit cseleked- jünk, atyámfiai, férfiak?” (Csel 2,37)
Akkor Szentlélektől való egy prédikáció, ha a hallgatóságból ezt a két hatást tudja kiváltani. Ez csakis a Lélek munkája lehetett – „eljön, és megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében” (Jn 16,8). Szíveket mélyen érintő igazságokat mond ki minden Szentlélektől ihletett prédikáció. Arról szól, hogy mi a kegyelem.
A Szentlélek ma valahogy így közelíthet: „Mikor így és így cselekszel, és ezt és ezt gondolod másokról, ilyen és olyan negatív szavak hagyják el a szád – akkor mit teszel Krisztussal, és mit érdemelnél ezért? Az a kegyelem, hogy nem azt kapjuk, amit érdemlünk: nem szidalmat, verést, halált – hiszen azt Ő kapta meg helyettünk (Ésa 53,4–5) –, hanem életet, napfényt, kegyelmet nap nap után, mert „az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk” (Siral 3,22). Valami ehhez hasonlót élhettek át azok is, akik Péter prédikációját hallották, hogy „mi megragadván gonosz kezeinkkel a szentet és igazat, keresztfára feszítve megöltük” (Csel 2,23). A jeruzsálemiek a Szentlélek által megérintve kiáltottak fel: „Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?”
Tedd fel magadnak a kérdést, mit érdemelnél azért, ahogy gyakran beszélsz, amilyen gondolataid vannak mások iránt? A kegyelem az, hogy Krisztus ezekért a bűneidért halt meg! És szívünk meg tud-e keseredni, és fel tudunk-e mi is kiáltani Istenhez: mit cselekedjünk, testvéreim?
Péter válasza egyszerű volt. Mi sokkal többször inkább „cselekszünk”, mint ezt tennénk: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szentlélek ajándékát.”
Úgy lehet venni a Szentlélek ajándékát, ha igazán megtérünk, ha mindennap feltesszük a kérdést, amit a Szentlélek juttat eszünkbe: Mit érdemelnék így, ahogy élek? Az Isten igazsága mérlegén miképp állnék ma meg ítélőszéke előtt?
„Készülj Istened elé, ó Izrael!” (Ám 4,12/b)
Vajon megtérünk mi is úgy, mint a jeruzsálemiek? Akarjuk, igényeljük-e igazán a bűnöknek bocsánatát és a Szentlélek ajándékát nap mint nap? A Szentlélek csak akkor „költözhet be” egy ember szívébe, mikor az így közeledik Istenhez, azaz „mélységes bűnbánatra” jut. Ellen White azt írja, hogy a letaposott talajnak, a bűnöktől már érzéketlenné vált, kemény szívnek a „bűnbánat mélyszántására” van szüksége, mert csak ezután lesz képes arra, hogy „szelídséggel fogadja a beoltott igét” (Jak 1,21), és gyümölcsöt teremhessen életében.
„Mélységes bűnbánatnak kell felszántania a talajt. A mérgező, sátáni hajtásokat ki kell irtani. Azt a talajt, amelyet egyszer már belepett a tövis, csak szorgalmas munka árán lehet termővé tenni. Az emberi szív bűnös hajlamait is csak buzgó igyekezettel, Jézus nevében és erejével lehet leküzdeni. Az Úr erre szólít prófétája által: »Szántsatok magatoknak új ugart, és ne vessetek tövisek közé!« (Jer 4,3) »Vessetek magatoknak igazságra; arassatok kegyelem szerint!« (Hós 10,12) Ezt a munkát Jézus akarja elvégezni értünk, és arra kér, hogy legyünk ebben munkatársai.” (Krisztus példázatai, A talaj előkészítése c. fejezetből.)
A kegyelemet csak a bűnbocsánat elnyerése által tapasztalhatjuk meg, mert az töri fel „szívünk kemény talaját”, és csak ezután tud a Szentlélek szívünkben szeretettel szeretet, igazságot munkálni, valódi gyümölcstermést hozni életünkben.
Gondoljuk végig, vajon „vettünk-e Szentlelket?” Veszünk-e naponta? Megszokott, „rutinszerű” életünket élve lehet, hogy nem is tudjuk, mit jelent ez, de legyünk úgy, mint a jeruzsálemiek: szívünk „megkeseredése” után vegyük el a bűnök bocsánatát, „keresztelkedjünk meg” a Szentlélek által naponta, és készüljünk „okos” szüzekként a „késői eső” kiáradására s az utolsó nagy evangéliumhirdetés feladatára.
Soós Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése