 |
| Rembrandt: Krisztus-fej (1648–1656 között) |
Bevezetés
Az „igaz vallás” cím hallatán azonnal seregnyi kérdés rajzik agyunkban, és mások fejében is: Mit értsünk az igaz vallás fogalmán? Valamely vallást vagy keresztény felekezetet, és ugyan melyiket? Egyáltalán létezik olyan, hogy igaz vallás? Továbbá, ha van igaz vallás, akkor van hamis is? Létezik valamilyen objektív mérce a különbségtételhez? Korszerű-e egyáltalán igaz vallásról beszélni a tolerancia és az ökumenizmus korában?
A berlini Humboldt Egyetem evangélikus teológiai karának professzora, Klaus-Peter Jörns jellegzetesen mai felfogást terjeszt elő „Ha a kereszténység hiteles, akar lenni...” c. cikkében. (Így is hangozhatna a cím: „Ha a kereszténység igaz vallás akar lenni...”)
„Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a kinyilatkoztatásnak – mint Isten önközlésének – fogalmát többé nem vonatkoztatja kizárólag a Bibliában dokumentált zsidó–keresztény emléknyomra. Más vallások esetében is elismeri, hogy Isten valódi önközléseit észlelték és észlelik, még ha e vallások a keresztény önértelmezésnek mint vallásnak nem felelnek is meg. Nem cáfolható az a pozitív föltevés, hogy Isten nemcsak a kereszténységet akarta, hanem a többi vallást is. Ezért a kereszténységnek, ha hiteles, több mondanialója van más vallások számára annál, minthogy a létezésük fölött sajnálkozik. Mivel a zsidók és a keresztények előtt és mellett más vallások is voltak és vannak, az Isten Isten voltába és egységébe vetett hit pozitív kijelentéseket kíván meg a vallások és kultúrák sokszínűségéről.”1
Az „igaz vallás” cím hallatán azonnal seregnyi kérdés rajzik agyunkban, és mások fejében is: Mit értsünk az igaz vallás fogalmán? Valamely vallást vagy keresztény felekezetet, és ugyan melyiket? Egyáltalán létezik olyan, hogy igaz vallás? Továbbá, ha van igaz vallás, akkor van hamis is? Létezik valamilyen objektív mérce a különbségtételhez? Korszerű-e egyáltalán igaz vallásról beszélni a tolerancia és az ökumenizmus korában?
A berlini Humboldt Egyetem evangélikus teológiai karának professzora, Klaus-Peter Jörns jellegzetesen mai felfogást terjeszt elő „Ha a kereszténység hiteles, akar lenni...” c. cikkében. (Így is hangozhatna a cím: „Ha a kereszténység igaz vallás akar lenni...”)
„Ha a kereszténység hiteles akar lenni, a kinyilatkoztatásnak – mint Isten önközlésének – fogalmát többé nem vonatkoztatja kizárólag a Bibliában dokumentált zsidó–keresztény emléknyomra. Más vallások esetében is elismeri, hogy Isten valódi önközléseit észlelték és észlelik, még ha e vallások a keresztény önértelmezésnek mint vallásnak nem felelnek is meg. Nem cáfolható az a pozitív föltevés, hogy Isten nemcsak a kereszténységet akarta, hanem a többi vallást is. Ezért a kereszténységnek, ha hiteles, több mondanialója van más vallások számára annál, minthogy a létezésük fölött sajnálkozik. Mivel a zsidók és a keresztények előtt és mellett más vallások is voltak és vannak, az Isten Isten voltába és egységébe vetett hit pozitív kijelentéseket kíván meg a vallások és kultúrák sokszínűségéről.”1
Blaise Pascal még egészen másként gondolkodott az igaz vallás kérdéséről a 17. században. Idézzünk tőle is néhány sort, hogy lássuk a különbséget:
„Temérdek vallást látok a világ különböző országaiban és minden időkben, de egyikük sem mondhat magáénak olyan erkölcsöt, amely kedvemre való, sem olyan benső bizonyítékokat, amelyek végleg meggyőznének... Sem az egyik, sem a másik nem rendelkezik az igazság elegendő jegyével, sem bármi olyasmivel, ami szükségszerűen döntő...
Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja, akárki kijelentheti, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról.
Meg kell vallani, van a keresztény vallásban valami meglepő. »Mert maga beleszületett«, vetik ellen. Egyáltalán nem, emiatt inkább megmakacsolom magam, attól tartva, hogy az elfogultság tévútra vezet, de annak ellenére, hogy beleszülettem, mégis csak így gondolkodom.”2
„Temérdek vallást látok a világ különböző országaiban és minden időkben, de egyikük sem mondhat magáénak olyan erkölcsöt, amely kedvemre való, sem olyan benső bizonyítékokat, amelyek végleg meggyőznének... Sem az egyik, sem a másik nem rendelkezik az igazság elegendő jegyével, sem bármi olyasmivel, ami szükségszerűen döntő...
Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja, akárki kijelentheti, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról.
Meg kell vallani, van a keresztény vallásban valami meglepő. »Mert maga beleszületett«, vetik ellen. Egyáltalán nem, emiatt inkább megmakacsolom magam, attól tartva, hogy az elfogultság tévútra vezet, de annak ellenére, hogy beleszülettem, mégis csak így gondolkodom.”2
Nyilvánvaló, hogy a szümposzion témája sokféle nézőpontból közelíthető meg. A továbbiakban én csak erre az egy kérdésre keresek választ: Mondott-e valami lényegeset erről a témáról a kereszténység alapítója, a názáreti Jézus?
Figyelemre méltó, nyomatékos kijelentés
Jézus figyelemre méltó – kétszeresen is megerősített – kijelentést tett témánkat illetően a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése során. Az alábbi igék mintegy az igaz vallás fogalom definíciójának tekinthetők: „Eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres imádóiul. Isten lélek, és akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4,23–24)
Megnéztem több János evangéliuma-kommentárt. Egy volt csak közöttük, amely kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a fent idézett igeszakasznak: „A János evangéliuma 4,20–24-ben található gondolatok Isten spirituális tiszteletéről az egyetemes érvényű és igényű vallásos meggyőződés legkiemelkedőbb pontjaihoz tartoznak.”3
Figyelemre méltó, nyomatékos kijelentés
Jézus figyelemre méltó – kétszeresen is megerősített – kijelentést tett témánkat illetően a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése során. Az alábbi igék mintegy az igaz vallás fogalom definíciójának tekinthetők: „Eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres imádóiul. Isten lélek, és akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4,23–24)
Megnéztem több János evangéliuma-kommentárt. Egy volt csak közöttük, amely kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a fent idézett igeszakasznak: „A János evangéliuma 4,20–24-ben található gondolatok Isten spirituális tiszteletéről az egyetemes érvényű és igényű vallásos meggyőződés legkiemelkedőbb pontjaihoz tartoznak.”3
Milyen szövegösszefüggésben hangzott el Jézus kijelentése?
Jézus és a samáriai asszony beszélgetése kritikus szakaszhoz érkezett, amikor az asszony nekiszegezte Jézusnak a kérdést, hogy melyik az igaz vallás, a szamaritánusoké vagy a zsidóké? Ismeretes, hogy mennyire keserű ellenségeskedés volt ebben az időben zsidók és szamaritánusok között. Jézus türelmesen és tapintatosan készítette elő az asszonynál az igaz vallás „definíciójának” a kimondását: „Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség [szótéria/szabadítás] a zsidók közül támadt.”(22. vers) Jézus nem úgy állította szembe egymással a szamaritánusok és a zsidók hitét, mint igaz és hamis vallást, hanem nem ismerésről és ismerésről beszélt. Megfogalmazásával arra is utalt közvetve, hogy az igaz Isten-ismeret vagy az igaz istentisztelet nem ismerése a pogányok körében bűnös mulasztásoknak a következménye, nem pedig Isten szándéka. Hiszen „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Emlékezzünk arra, hogy milyen megbízatást kapott az ószövetségi Izráel (2Móz 19,5–6; Rm 3,1), és milyen misszióparancsot az újszövetségi egyház (Mt 28,19). Egyikük sem teljesítette igazán küldetését.
Jézus és a samáriai asszony beszélgetése kritikus szakaszhoz érkezett, amikor az asszony nekiszegezte Jézusnak a kérdést, hogy melyik az igaz vallás, a szamaritánusoké vagy a zsidóké? Ismeretes, hogy mennyire keserű ellenségeskedés volt ebben az időben zsidók és szamaritánusok között. Jézus türelmesen és tapintatosan készítette elő az asszonynál az igaz vallás „definíciójának” a kimondását: „Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség [szótéria/szabadítás] a zsidók közül támadt.”(22. vers) Jézus nem úgy állította szembe egymással a szamaritánusok és a zsidók hitét, mint igaz és hamis vallást, hanem nem ismerésről és ismerésről beszélt. Megfogalmazásával arra is utalt közvetve, hogy az igaz Isten-ismeret vagy az igaz istentisztelet nem ismerése a pogányok körében bűnös mulasztásoknak a következménye, nem pedig Isten szándéka. Hiszen „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Emlékezzünk arra, hogy milyen megbízatást kapott az ószövetségi Izráel (2Móz 19,5–6; Rm 3,1), és milyen misszióparancsot az újszövetségi egyház (Mt 28,19). Egyikük sem teljesítette igazán küldetését.
Összehasonlíthatjuk Jézus szamaritánusok hitéről mondott méltányos, igazságos ítéletét – miszerint esetükben nem ismerés áll fenn – azzal a sokkal szigorúbb ítélettel, amivel a korabeli zsidó vallás egyik irányzatát, a szadduceusokat illette: „Avagy nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem Isten hatalmát?” (Mk 12,24). A szadduceusok nem ismerését már bűnös tévelygésnek minősítette Jézus, mivel nekik módjuk lett volna tanulmányozni az Írásokat, és ennek fényében felismerni Isten hatalmának megnyilatkozásait nemzetük történelmében. Ezek után fogalmazta meg Jézus általános érvénnyel, hogy mi a kritériuma az igaz istenimádásnak, avagy az igaz vallásnak.
Két fontos kritérium
Két kritériumot említett, két szót, két fogalmat ismételt Jézus nyomatékosan: „Az igazi imádók lélekben és igazságban [en pneumati kai alétheia] imádják az Atyát... Akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban [en pneumati kai alétheia] imádják.” (Jn 4,23–24) Figyelemre méltó, hogy Jézus az igazi imádók (hoi aléthinoi proszkünétai) kifejezést használja. Ha vannak igazi imádók, akkornem igazi imádók is vannak. Nyilvánvalóvá válik ezen a ponton, hogy Jézus az igaz vallás, avagy az értéket képviselő, igaz vallásosság ismertetőjeleit határozza meg itt. Két, egymással szorosan összekapcsolt fogalommal rögzíti tehát Jézus az igaz vallás elengedhetetlen kívánalmát: „lélekben és igazságban”. Először azt mondja, hogy az Atya azokat az imádókat keresi, azokkal lép kapcsolatba, azokat értékeli, akik így imádják őt. Másodszor a dei / szükséges, kell szóval fejezi ki azt, hogy csakis az ilyen vallásosság hiteles és elfogadott Isten részéről. Vegyük szemügyre ezután a két kritériumot. Nézzük először az elsőt.
Két fontos kritérium
Két kritériumot említett, két szót, két fogalmat ismételt Jézus nyomatékosan: „Az igazi imádók lélekben és igazságban [en pneumati kai alétheia] imádják az Atyát... Akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban [en pneumati kai alétheia] imádják.” (Jn 4,23–24) Figyelemre méltó, hogy Jézus az igazi imádók (hoi aléthinoi proszkünétai) kifejezést használja. Ha vannak igazi imádók, akkornem igazi imádók is vannak. Nyilvánvalóvá válik ezen a ponton, hogy Jézus az igaz vallás, avagy az értéket képviselő, igaz vallásosság ismertetőjeleit határozza meg itt. Két, egymással szorosan összekapcsolt fogalommal rögzíti tehát Jézus az igaz vallás elengedhetetlen kívánalmát: „lélekben és igazságban”. Először azt mondja, hogy az Atya azokat az imádókat keresi, azokkal lép kapcsolatba, azokat értékeli, akik így imádják őt. Másodszor a dei / szükséges, kell szóval fejezi ki azt, hogy csakis az ilyen vallásosság hiteles és elfogadott Isten részéről. Vegyük szemügyre ezután a két kritériumot. Nézzük először az elsőt.
Mit jelent Istent „lélekben” imádni?
Az értelmezésen múlik, hogy inkább kis-, vagy inkább nagybetűvel írjuk a lélekben megjelölést. Vélekedhetünk úgy, hogy a belső azonosulás, a teljes szívből való Isten-imádás fontosságára utalt Jézus. Kálvin például a középkori vallásossággal szembeállítva hangsúlyozta a lélekben imádás fontosságát:
„A régi szertartások leplét eltávolítva, egyszerűen azt kell megtartani, ami Isten tiszteletében lelki. Mert Isten tiszteletének igazsága a lélekben áll, a szertartások csak járulékosan csatlakoznak hozzá... A lelki imádat tartalma tiszta és egyszerű legyen.”4
Ezt is írja: „[Isten] igaz imádata lélekben van... Isten imádása lélekben történik, mert nem egyéb az, mint a szív belső hite, amely hozzáfordulást eredményez, továbbá lelkiismeretünk tisztasága és önmagunk megtagadása, hogy mintegy szent áldozatul önmagunkat ajánljuk Istennek, engedelmességet fogadva néki.5
A 20–21. századi kommentárok többsége viszont inkább nagybetűvel írná a Lélek szót, mert úgy értelmezik, hogy csakis a Szentlélek által juthat az ember helyes Isten-ismeretre és Istenimádásra. Karner Károly János evangéliumakommentárjából idézem:
Az értelmezésen múlik, hogy inkább kis-, vagy inkább nagybetűvel írjuk a lélekben megjelölést. Vélekedhetünk úgy, hogy a belső azonosulás, a teljes szívből való Isten-imádás fontosságára utalt Jézus. Kálvin például a középkori vallásossággal szembeállítva hangsúlyozta a lélekben imádás fontosságát:
„A régi szertartások leplét eltávolítva, egyszerűen azt kell megtartani, ami Isten tiszteletében lelki. Mert Isten tiszteletének igazsága a lélekben áll, a szertartások csak járulékosan csatlakoznak hozzá... A lelki imádat tartalma tiszta és egyszerű legyen.”4
Ezt is írja: „[Isten] igaz imádata lélekben van... Isten imádása lélekben történik, mert nem egyéb az, mint a szív belső hite, amely hozzáfordulást eredményez, továbbá lelkiismeretünk tisztasága és önmagunk megtagadása, hogy mintegy szent áldozatul önmagunkat ajánljuk Istennek, engedelmességet fogadva néki.5
A 20–21. századi kommentárok többsége viszont inkább nagybetűvel írná a Lélek szót, mert úgy értelmezik, hogy csakis a Szentlélek által juthat az ember helyes Isten-ismeretre és Istenimádásra. Karner Károly János evangéliumakommentárjából idézem:
„Isten igazságban való imádásának nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az ima belsőleg igaz legyen, és tiszta szívből fakadjon. Ebben az igében azonban nem erről van szó. Istent Lélekben imádni azt jelenti, hogy imádni Őt Szentlelke által, vagyis úgy, ahogyan arra a Lélek vezet el bennünket. Istent igazán imádni csak a Lélek által lehet, minden olyan imádás, melyre nem a Lélek tanít, emberi elgondolás, és jó szándéka ellenére is bűnös, emberi elgondolás.”6
Úgy gondolom, hogy a lélekben megjelölés mindkét értelmezése helyénvaló, mindkettő benne van Jézus kijelentésében.
Karner Károly ezt is írja: „Istennek ez a Lélek által munkált tisztelete »igazságban« való imádás is, mert maga a Lélek teszi igazzá, és Jézus vezet el hozzá, aki maga az igazság. (Jn 14,6)”7
Eszerint a Lélekben imádás eleve magába foglalná az igazságban imádást is. Jézus azonban ismételten két fogalmat említett, amelyeket az és kötőszóval kapcsolt össze.
Nem elégséges tehát önmagában az egyik kritérium, hanem mindkettőre szükség van, együtt van szükség rájuk. Ott van ugyanis az a nagy kérdés, hogy adott esetben mi a hitelesség mércéje azt illetően, hogy valóban „Istennek a Lélek által munkált tiszteletéről” van-e szó. Hiszen az ember könnyen a Szentléleknek tulajdoníthatja olyan tapasztalatát, meglátását vagy indíttatását is, ami valójában nem az. Luther mondta 1522-ben, a zwickaui próféták zavarkeltésével kapcsolatban, hogy ezeknek a fanatikusoknak az Írás csak holt betű volt, ellenben folyton a Lélek vezetésére hivatkoztak hamis tanaik és erőszakos cselekedeteik igazolásaképpen. „De én nem követem őket oda, ahová ez a lélek őket vezeti” – jelentette ki Luther.
Úgy gondolom, hogy a lélekben megjelölés mindkét értelmezése helyénvaló, mindkettő benne van Jézus kijelentésében.
Karner Károly ezt is írja: „Istennek ez a Lélek által munkált tisztelete »igazságban« való imádás is, mert maga a Lélek teszi igazzá, és Jézus vezet el hozzá, aki maga az igazság. (Jn 14,6)”7
Eszerint a Lélekben imádás eleve magába foglalná az igazságban imádást is. Jézus azonban ismételten két fogalmat említett, amelyeket az és kötőszóval kapcsolt össze.
Nem elégséges tehát önmagában az egyik kritérium, hanem mindkettőre szükség van, együtt van szükség rájuk. Ott van ugyanis az a nagy kérdés, hogy adott esetben mi a hitelesség mércéje azt illetően, hogy valóban „Istennek a Lélek által munkált tiszteletéről” van-e szó. Hiszen az ember könnyen a Szentléleknek tulajdoníthatja olyan tapasztalatát, meglátását vagy indíttatását is, ami valójában nem az. Luther mondta 1522-ben, a zwickaui próféták zavarkeltésével kapcsolatban, hogy ezeknek a fanatikusoknak az Írás csak holt betű volt, ellenben folyton a Lélek vezetésére hivatkoztak hamis tanaik és erőszakos cselekedeteik igazolásaképpen. „De én nem követem őket oda, ahová ez a lélek őket vezeti” – jelentette ki Luther.
Mit jelent a másik kritérium, mit jelent Istent igazságban imádni?
Ismeretes, hogy posztmodern, avagy posztmodern utáni korunkban milyen allergiák nyilatkoznak meg az igazság fogalmának a puszta említésekor is. Széles körben általánossá vált az a gondolkodásmód, hogy az igazság mint olyan nem is létezik, vagy legalábbis nem megismerhető, vagy csak töredékesen megismerhető. Ebből következően csak plurális igazságról lehet szó világunkban. Jézus viszont határozottan és egyértelműen hivatkozott az igazságra tanításaiban. Főként János evangéliuma őrzi sok ilyen kijelentését. Idézek néhányat közülük:
„Én azért születtem és jöttem erre a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” – vallotta Jézus Pilátus előtt (Jn 18,37). Egyértelművé tette ezzel azt, hogy az ember magától, illetve az emberek maguk között valóban nem találnak rá az igazságra. Néki kellett eljönnie egy másik világ követeként azért, hogy bizonyságot tegyen nekünk az igazságról. Létezik tehát nem emberi, hanem felülről való igazság, ami megérdemli az az igazság megjelölést. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” – bátorította Jézus hallgatóit (Jn 8,32). Eszerint a felülről való, Istentől származó igazság megismerhető. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – vallotta önmagáról Jézus (Jn 14,6).
Ismeretes, hogy posztmodern, avagy posztmodern utáni korunkban milyen allergiák nyilatkoznak meg az igazság fogalmának a puszta említésekor is. Széles körben általánossá vált az a gondolkodásmód, hogy az igazság mint olyan nem is létezik, vagy legalábbis nem megismerhető, vagy csak töredékesen megismerhető. Ebből következően csak plurális igazságról lehet szó világunkban. Jézus viszont határozottan és egyértelműen hivatkozott az igazságra tanításaiban. Főként János evangéliuma őrzi sok ilyen kijelentését. Idézek néhányat közülük:
„Én azért születtem és jöttem erre a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” – vallotta Jézus Pilátus előtt (Jn 18,37). Egyértelművé tette ezzel azt, hogy az ember magától, illetve az emberek maguk között valóban nem találnak rá az igazságra. Néki kellett eljönnie egy másik világ követeként azért, hogy bizonyságot tegyen nekünk az igazságról. Létezik tehát nem emberi, hanem felülről való igazság, ami megérdemli az az igazság megjelölést. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” – bátorította Jézus hallgatóit (Jn 8,32). Eszerint a felülről való, Istentől származó igazság megismerhető. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – vallotta önmagáról Jézus (Jn 14,6).
Honnét tudhatjuk meg azonban az emberiség különböző nemzedékeiben, hogy kicsoda Ő, hiszen nem szerezhetünk közvetlen ismeretet személyéről, életéről, tanításairól? Jézus nem hagyta meghatározás nélkül, hogy Őt, az igazság megtestesítőjét miképpen ismerheti meg hitelesen az ember. Abban az időben csak az ószövetségi iratgyűjtemény létezett még. Jézus azonban kijelentette: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.” (Jn 5,39) Ugyanígy szólt arról is, hogy tanítványai a Szentlélek különleges segítségét fogják elnyerni a róla, életéről és tanításairól szóló tanúságtételhez (Jn 14,26; 16,12–13). Jézus úgynevezett főpapi imájában elhangzott ez az Atyához intézett kijelentés is: „A te igéd igazság.” (Jn 17,17) Ugyanebben az imádságban így szólt tanítványairól: „A te igédet nékik adtam.” (Jn 17,14) Ezért írja Pál apostol, hogy az egyháznak az a kiváltsága és felelőssége, hogy „az igazság oszlopa és erőssége” legyen (1Tim 3,15).
Kálvin a következőképpen szólt arról, hogy mit jelent Istent igazságban imádni:
„Istent csak a hit bizonyossága alapján tisztelhetjük helyesen, amelynek Isten Igéjéből kell származnia... Ahhoz, hogy vallásunk Istennek tetsző legyen, szükséges, hogy az ő Igéjéből merített ismereten nyugodjon.”8
A két kritérium – lélekben és igazságban – együttesen teljes és kielégítő meghatározás. Isten ismeretét és tiszteletét illetően kizár minden önkényességét, antropomorf istenképet és ember rendelte istenimádatot. Megóvja az embert attól, hogy „olyan tudományokat” fogadjon el, kövessen és tanítson, amelyek „emberek parancsolatai”(Mt 15,9).
Kálvin a következőképpen szólt arról, hogy mit jelent Istent igazságban imádni:
„Istent csak a hit bizonyossága alapján tisztelhetjük helyesen, amelynek Isten Igéjéből kell származnia... Ahhoz, hogy vallásunk Istennek tetsző legyen, szükséges, hogy az ő Igéjéből merített ismereten nyugodjon.”8
A két kritérium – lélekben és igazságban – együttesen teljes és kielégítő meghatározás. Isten ismeretét és tiszteletét illetően kizár minden önkényességét, antropomorf istenképet és ember rendelte istenimádatot. Megóvja az embert attól, hogy „olyan tudományokat” fogadjon el, kövessen és tanítson, amelyek „emberek parancsolatai”(Mt 15,9).
Zárszó
A szekularizáció korszaka után megértük a vallások reneszánszát. Az a vallásosság azonban, amely ma tömegeket vonz, nem foglalkozik az igazság kérdésével, nem akarja a Lélektől származónak tekintett tapasztalatokat megvizsgálni a Jézus által kinyilatkoztatott igazsággal. Annál is inkább, mivel a keresztények körében is nagy az elbizonytalanodás a kinyilatkoztatás forrása és értelmezése tekintetében. Egyfelől hagyományokat keresnek ma az emberek a vallásosságban, a jelen ürességével, eszménynélküliségével szemben, másfelől pedig érzelmi élményeket, korunk érzelmi sivárságának a hátterén. A korszellem, avagy a korszellemhez igazodás egyik jellegzetes megnyilatkozása Ferenc pápa következő kijelentése:
„A különbségek a felekezetek között csak nyelvi jellegűek, de a tartalom ugyanaz. A tanítást nehéz megérteni, s a tanítás azoknak a feladata, akik ebben kiismerik magukat. Az élet nagyobb, mint a teológia, nagyobb, mint a tanítás magyarázata és értelmezése.”9
Amennyiben fenntartjuk azonban azt, hogy a kereszténység lényege a Krisztus-követés, nem tekinthetünk el attól a mércétől, amelyet Jézus adott arra vonatkozóan, hogy milyen kettős kívánalomnak kell teljesülnie ahhoz, hogy igaz vallásról, igaz vallásosságról, igaz istentiszteletről beszélhessünk.
A szekularizáció korszaka után megértük a vallások reneszánszát. Az a vallásosság azonban, amely ma tömegeket vonz, nem foglalkozik az igazság kérdésével, nem akarja a Lélektől származónak tekintett tapasztalatokat megvizsgálni a Jézus által kinyilatkoztatott igazsággal. Annál is inkább, mivel a keresztények körében is nagy az elbizonytalanodás a kinyilatkoztatás forrása és értelmezése tekintetében. Egyfelől hagyományokat keresnek ma az emberek a vallásosságban, a jelen ürességével, eszménynélküliségével szemben, másfelől pedig érzelmi élményeket, korunk érzelmi sivárságának a hátterén. A korszellem, avagy a korszellemhez igazodás egyik jellegzetes megnyilatkozása Ferenc pápa következő kijelentése:
„A különbségek a felekezetek között csak nyelvi jellegűek, de a tartalom ugyanaz. A tanítást nehéz megérteni, s a tanítás azoknak a feladata, akik ebben kiismerik magukat. Az élet nagyobb, mint a teológia, nagyobb, mint a tanítás magyarázata és értelmezése.”9
Amennyiben fenntartjuk azonban azt, hogy a kereszténység lényege a Krisztus-követés, nem tekinthetünk el attól a mércétől, amelyet Jézus adott arra vonatkozóan, hogy milyen kettős kívánalomnak kell teljesülnie ahhoz, hogy igaz vallásról, igaz vallásosságról, igaz istentiszteletről beszélhessünk.
Vankó Zsuzsa
1 Mérleg, 51. évf., 2015, 23–24. o.
2 Blaise Pascal: Gondolatok, 619., 693., 615. töredék, Gondolat
2 Blaise Pascal: Gondolatok, 619., 693., 615. töredék, Gondolat
3 Bolyki János: Igaz tanúvallomás – Kommentár János evangéliumához, Osiris Kiadó, Bp., 2001, 136. o.
4 Kálvin János: János evangéliuma magyarázata, Kálvin Kiadó, Bp., 2011, 128. o.
5 I. m., 126. o.
5 I. m., 126. o.
6 A testté lett Ige – János evangéliuma magyarázata, A Magyar Luther Társaság kiadása, Bp., 1950, 76. o.
7 I. m., 76. o.
7 I. m., 76. o.
8 I. m., 127–128. o.
9 Elhangzott Ferenc pápa a római evangélikus egyházközségben tett látogatása során, 2015. november 15-én; Evangélikus Élet,2015. december 13., 4. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése