A Didakhé tanúskodik a szombatról, a felnőttkeresztségről és az egyházi szolgálattevők választásáról
A Didakhé jelentése „tanítás”. Ez egy olyan iratnak a címe, amely a katolikus „szenthagyomány” része, sőt annak is az egyik legkorábbi forrása.
Mi, akik a „sola Scriptura”, egyedül a Szentírás elvét következetesen valljuk, nem tekintjük a hagyományt a hit mércéjének, sem a kinyilatkoztatás forrásának, mégis, ez a korai, nem sugalmazott irat több mint érdekesség, és felkeltheti az érdeklődést a Biblia igazságai iránt az „egyedül az Írás” elvét nem vallók számára is.
Keletkezésének ideje, helye és az irat jelentősége
Valószínűleg „150 előtt keletkezett, de már az apostoli kor lezáródása után... legvalószínűbb, hogy a 2. század második negyedéből való, keletkezési helyéül pedig a legtöbb kutató Szíriát jelöli meg.”1
A Didakhé 16 rövid fejezetből áll, és 10-11 nyomtatott oldalon elfér annak egész terjedelme. Hosszabb címe A tizenkét apostol tanítása, alcíme pedig: Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek. Philotheosz Brüenniosz nikomédiai metropolita jeruzsálemi zarándoklata alatt találta meg ezt a kis iratot, 1873-ban. A Szent István Társulat kiadásában a hozzá fűzött kommentár így foglalja össze az irat tartalmát: „A Didakhé a második század egyházának szertartásait és a közösségi élet szabályait rögzíti, olyan szövegemlék, amely a keresztség és az eucharisztia2 megtartásának rendjét foglalja össze, és ezeknek kapcsán beszél az imádságról, a böjti fegyelemről, a próféták és a vándortanítók szerepéről.”3
Mi, akik a „sola Scriptura”, egyedül a Szentírás elvét következetesen valljuk, nem tekintjük a hagyományt a hit mércéjének, sem a kinyilatkoztatás forrásának, mégis, ez a korai, nem sugalmazott irat több mint érdekesség, és felkeltheti az érdeklődést a Biblia igazságai iránt az „egyedül az Írás” elvét nem vallók számára is.
 |
| Philotheosz Brüenniosz, az egyháztörténeti lelet felfedezője |
Keletkezésének ideje, helye és az irat jelentősége
Valószínűleg „150 előtt keletkezett, de már az apostoli kor lezáródása után... legvalószínűbb, hogy a 2. század második negyedéből való, keletkezési helyéül pedig a legtöbb kutató Szíriát jelöli meg.”1
A Didakhé 16 rövid fejezetből áll, és 10-11 nyomtatott oldalon elfér annak egész terjedelme. Hosszabb címe A tizenkét apostol tanítása, alcíme pedig: Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek. Philotheosz Brüenniosz nikomédiai metropolita jeruzsálemi zarándoklata alatt találta meg ezt a kis iratot, 1873-ban. A Szent István Társulat kiadásában a hozzá fűzött kommentár így foglalja össze az irat tartalmát: „A Didakhé a második század egyházának szertartásait és a közösségi élet szabályait rögzíti, olyan szövegemlék, amely a keresztség és az eucharisztia2 megtartásának rendjét foglalja össze, és ezeknek kapcsán beszél az imádságról, a böjti fegyelemről, a próféták és a vándortanítók szerepéről.”3
„A keresztény ókor igen nagyra értékelte a Didakhét, a későbbi liturgikus és egyházfegyelmi iratokhoz alapul szolgált, több egyházban4 a kezdeti korokban kánoni könyvnek tartották, de Euszebiosz,5 jelentősége elismerése mellett, az apokrifok közé sorolta... Megtalálása kétségtelen a 19. század legjelentősebb felfedezése.”6
A Didakhé a Biblia számos igazságáról ír, és azok igazságát erősíti
A teljesség igénye nélkül emelem ki először ebből a korai iratból, hogy már az első fejezet tanúskodik arról, az Isten teremtő, sőt minden egyes ember teremtője: „Az élet útja ez: először szeresd Istenedet, aki teremtett téged, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” 7 Az evangéliumokból sokat idéz, amelyre most nem térhetek ki témám és a tanulmány terjedelme miatt.
A szöveg további figyelemre méltó kijelentése többek között ez: „Az egyházban valld meg botlásaidat, és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja.”8 Tehát a közösségi bűnrendezés mellett (amit a Szentírás alapján nem tartunk helyesnek) azért a lelkiismeret fontosságát is hangsúlyozza.
A Didakhé közvetve szól a szombat fontosságáról is
1 Ókori keresztény írók, I. köt. – Apostoli atyák; szerk. Vanyó László, a 3. kiadást szerk. Perendy László, Szent István Társulat, Bp., 2018, 91–92. o.
A teljesség igénye nélkül emelem ki először ebből a korai iratból, hogy már az első fejezet tanúskodik arról, az Isten teremtő, sőt minden egyes ember teremtője: „Az élet útja ez: először szeresd Istenedet, aki teremtett téged, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” 7 Az evangéliumokból sokat idéz, amelyre most nem térhetek ki témám és a tanulmány terjedelme miatt.
A szöveg további figyelemre méltó kijelentése többek között ez: „Az egyházban valld meg botlásaidat, és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! Ez az élet útja.”8 Tehát a közösségi bűnrendezés mellett (amit a Szentírás alapján nem tartunk helyesnek) azért a lelkiismeret fontosságát is hangsúlyozza.
A Didakhé közvetve szól a szombat fontosságáról is
A böjtről írva a VII. rész megemlíti szó szerint a szombatot is, a következőképpen:
„1. Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második napon és ötödik napon böjtölnek (vö. Mt 6,16); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek.”
Igen figyelemre méltó az, hogy a szombat külön kimelt, mint olyan nap, melyhez a böjti napokat viszonyítják. Miért nem a hét első napjához viszonyítják a böjti napokat, miért éppen a szombathoz?
A másik, amire felfigyeltem, az idézett szöveg lábjegyzékében található magyarázat: „A zsidóságban csak az engesztelési napon volt kötelező a böjt, vagy nehéz időkben. A hét két napján egyéni kezdeményezés alapján tarthatott böjtöt, aki akart. A keresztények böjti napja a szerda és a péntek lett.”9
Ez viszont azt jelenti, ha a keresztények előkészületi napja a péntek volt, akkor ők a szombati nyugalomnapra készültek elő, vagyis a bibliai Tízparancsolat negyedik parancsolatának megfelelően tartották meg a nyugalomnapot, amit Jézus maga is megtartott, sőt a tanítványaira sem hagyott olyan rendelkezést, hogy azon változtassanak. Így a Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy a második század közepén a nyugalomnap még a szombat volt a keresztény gyülekezetekben, és nem a hét első napja, a vasárnap. A német nyelvben der Sonntag = a Nap napja, vagyis a német nyelv tanúskodik arról, hogy egy pogány ünnep, a Napimádók kultuszának a napja lett később a középkori egyház életében és gyakorlatában a nyugalomnap, azzal az indoklással, hogy Krisztus Urunk a hét első napján támadt fel.
Az evangéliumok valóban írják, hogy Jézus a hét első napján támadt fel, de arról is szólnak, hogy szombaton, a nyugalomnap alatt Jézus teste a sírban pihent, és a sziklasírhoz siető asszonyok is pihentek szombaton a parancsolat szerint.10
____________________________________________________________
„1. Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második napon és ötödik napon böjtölnek (vö. Mt 6,16); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek.”
Igen figyelemre méltó az, hogy a szombat külön kimelt, mint olyan nap, melyhez a böjti napokat viszonyítják. Miért nem a hét első napjához viszonyítják a böjti napokat, miért éppen a szombathoz?
A másik, amire felfigyeltem, az idézett szöveg lábjegyzékében található magyarázat: „A zsidóságban csak az engesztelési napon volt kötelező a böjt, vagy nehéz időkben. A hét két napján egyéni kezdeményezés alapján tarthatott böjtöt, aki akart. A keresztények böjti napja a szerda és a péntek lett.”9
Ez viszont azt jelenti, ha a keresztények előkészületi napja a péntek volt, akkor ők a szombati nyugalomnapra készültek elő, vagyis a bibliai Tízparancsolat negyedik parancsolatának megfelelően tartották meg a nyugalomnapot, amit Jézus maga is megtartott, sőt a tanítványaira sem hagyott olyan rendelkezést, hogy azon változtassanak. Így a Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy a második század közepén a nyugalomnap még a szombat volt a keresztény gyülekezetekben, és nem a hét első napja, a vasárnap. A német nyelvben der Sonntag = a Nap napja, vagyis a német nyelv tanúskodik arról, hogy egy pogány ünnep, a Napimádók kultuszának a napja lett később a középkori egyház életében és gyakorlatában a nyugalomnap, azzal az indoklással, hogy Krisztus Urunk a hét első napján támadt fel.
Az evangéliumok valóban írják, hogy Jézus a hét első napján támadt fel, de arról is szólnak, hogy szombaton, a nyugalomnap alatt Jézus teste a sírban pihent, és a sziklasírhoz siető asszonyok is pihentek szombaton a parancsolat szerint.10
A Didakhénak ez a tanúsága, hogy a szombathoz viszonyítva számolták a napokat, hogy ettől számítva a negyedik napon, s ezután az előkészületi napon legyen a böjt, vagyis pénteken, azt igazolja, hogy a gyülekezetek nem a vasárnapot tartották meg nyugalomnapként a 2. század elején, hanem a szombatot. Hiszen az előkészületi napon készültek fel a nyugalomnapra. A zsidók és az adventisták között ez ma is így történik.
A Didakhé a felnőttek keresztségéről ír, nem csecsemőkeresztségről
A VII. részben többek között ez olvasható:
„A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön (vö. Mt 28,19).”
A hozzáfűzött magyarázatban pedig ez áll:
„A böjt előírásából nyilvánvalóan következik, hogy a Didakhé szerzője felnőttek keresztelését tarja szem előtt. A keresztelést bármely személy elvégezhette.”11
E fenti állításból megérthetjük, hogy a Didakhéban felnőttkeresztségről van szó.
Ez a korai irat tehát nem tud csecsemőkeresztségről, mert az sokkal későbbi eredetű. Ennek alapján is nyilvánvaló, hogy a Bibliában a „háza népe”12 megkeresztelkedését a Didakhé szerzője sem tekintette úgy, hogy azon a gyerekeket is érteni kellene, hanem az is felnőttekre, ifjakra és a szolgákra vonatkozott, mert nem idézte, és nem is utalt rá. Ha pedig a Didakhét magyarázó tanulmány szerzőjének az állítása igaz, akkor a keresztelés – ami a legtöbb esetben alámerítést jelentett13 – nem volt a gyülekezeti vén (presbiter = vén) vagy felügyelő (episzkoposz = püspök) „papi feladata”, mert bárki keresztelhetett az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére. Az evangélium írja, hogy a keresztelés a keresztelendő hitére kell hogy történjen, azaz, aki megvallotta a hitét, csak azt keresztelhetik meg érvényesen14. A csecsemőnek viszont még nincsen hite, mert nem értette meg az evangélium üzenetét, hogyan is hihetne benne? Ezért a Biblia kijelentései alapján ez a fajta gyerekkeresztség nem lehet érvényes, sajnos bármennyire is általánossá vált az elmúlt évszázadok alatt. Jézus megáldotta a gyerekeket, és nem megkeresztelte őket, tegyük mi is ezt. A tanítványai sem kereszteltek gyerekeket az evangéliumok szerint.
A Didakhé a felnőttek keresztségéről ír, nem csecsemőkeresztségről
 |
| Ókeresztény kápolna hatszögletű keresztelőmedencével (Aquilea) |
„A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön (vö. Mt 28,19).”
A hozzáfűzött magyarázatban pedig ez áll:
„A böjt előírásából nyilvánvalóan következik, hogy a Didakhé szerzője felnőttek keresztelését tarja szem előtt. A keresztelést bármely személy elvégezhette.”11
E fenti állításból megérthetjük, hogy a Didakhéban felnőttkeresztségről van szó.
Ez a korai irat tehát nem tud csecsemőkeresztségről, mert az sokkal későbbi eredetű. Ennek alapján is nyilvánvaló, hogy a Bibliában a „háza népe”12 megkeresztelkedését a Didakhé szerzője sem tekintette úgy, hogy azon a gyerekeket is érteni kellene, hanem az is felnőttekre, ifjakra és a szolgákra vonatkozott, mert nem idézte, és nem is utalt rá. Ha pedig a Didakhét magyarázó tanulmány szerzőjének az állítása igaz, akkor a keresztelés – ami a legtöbb esetben alámerítést jelentett13 – nem volt a gyülekezeti vén (presbiter = vén) vagy felügyelő (episzkoposz = püspök) „papi feladata”, mert bárki keresztelhetett az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére. Az evangélium írja, hogy a keresztelés a keresztelendő hitére kell hogy történjen, azaz, aki megvallotta a hitét, csak azt keresztelhetik meg érvényesen14. A csecsemőnek viszont még nincsen hite, mert nem értette meg az evangélium üzenetét, hogyan is hihetne benne? Ezért a Biblia kijelentései alapján ez a fajta gyerekkeresztség nem lehet érvényes, sajnos bármennyire is általánossá vált az elmúlt évszázadok alatt. Jézus megáldotta a gyerekeket, és nem megkeresztelte őket, tegyük mi is ezt. A tanítványai sem kereszteltek gyerekeket az evangéliumok szerint.
A Didakhé tanúsága szerint a püspököket, a diakónusokat szavazással választották
A Didakhéban nem olvasunk központosított egyházi szervezetről, amelyben a szolgálattevőket az egyházi hierarchia csúcsán állók jelölik ki és szentelik fel. A következőképpen kellett eljárni:
„Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a próféták és tanítók szolgálatát. Meg ne vessétek őket, ők ugyanis a prófétákkal és tanítókkal együtt tiszteletben állnak köztetek.”15
Ennél a résznél magyarázatként pedig ezt olvashatjuk: „A »kézfeltétel« (kheirotonia)itt jelentheti a kéz felemelését a szavazáskor, megkülönböztetésül a kézfeltételtől (kheirotészia).”
A kötet összeállítója helyesen állapította meg azt, hogy az episzkoposzokat16 és a diakónusokat kézfeltartás által választották, amelyből kiderült nyilvánosan, hogy ki van a jelölt személyek mellett, és hányan adnak a hívő közösségben nekik bizalmat ezekre a nagyobb felelősséggel járó szolgálatokra. Itt is többes szám szerepel, mint ahogyan az Újszövetségben is több helyen olvashatunk erről (lásd pl. Csel 20,17 és 28). A diakónusok is többes számban szerepelnek mind a Didakhéban, mind az Újszövetségben.17
A Didakhéban nem olvasunk központosított egyházi szervezetről, amelyben a szolgálattevőket az egyházi hierarchia csúcsán állók jelölik ki és szentelik fel. A következőképpen kellett eljárni:
„Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a próféták és tanítók szolgálatát. Meg ne vessétek őket, ők ugyanis a prófétákkal és tanítókkal együtt tiszteletben állnak köztetek.”15
Ennél a résznél magyarázatként pedig ezt olvashatjuk: „A »kézfeltétel« (kheirotonia)itt jelentheti a kéz felemelését a szavazáskor, megkülönböztetésül a kézfeltételtől (kheirotészia).”
A kötet összeállítója helyesen állapította meg azt, hogy az episzkoposzokat16 és a diakónusokat kézfeltartás által választották, amelyből kiderült nyilvánosan, hogy ki van a jelölt személyek mellett, és hányan adnak a hívő közösségben nekik bizalmat ezekre a nagyobb felelősséggel járó szolgálatokra. Itt is többes szám szerepel, mint ahogyan az Újszövetségben is több helyen olvashatunk erről (lásd pl. Csel 20,17 és 28). A diakónusok is többes számban szerepelnek mind a Didakhéban, mind az Újszövetségben.17
Véleményem szerint a Didakhé fentebb idézett soraiból az is kiderül, hogy a 2. században a keresztény gyülekezetben a közösség által választott tisztségviselők elsődleges feladata a tanítás és Isten Igéjének a hirdetése, magyarázata volt. Az is kitűnik viszont, hogy valamelyest még működtek a Szentlélek által adott karizmák, mert voltak például próféták is a gyülekezetben a véneken kívül, mint ahogyan erről az Újszövetségben is olvashatunk.18
Ahogyan a gyülekezetek mind jobban eltávolodtak az evangéliumi, igei alapelvektől, és helyet adtak a Bibliával ellentétes tanításoknak s gyakorlatoknak, ahogy megerősödött a központosított egyházi vezetés, úgy a Szentlélek által adott karizmák is eltűntek a gyülekezetekből.
Óvatosan hivatkozzunk a Didakhé tanítására, vagy meg se említsük azt?
A „sola Scriptura”, egyedül a Szentírás elvét valljuk, hisszük, hogy hitünk és hitéletünk mércéje egyedül a Biblia, amely Istentől származó kinyilatkoztatás. Sajnos az történt, hogy az évszázadok alatt kialakult-kialakított, Bibliától eltérő tanítások beépültek a középkori egyház hitéletébe, és ezt utólagosan igazolták úgy, hogy apostoli hagyománynak nevezték el, amelynek tartalma az idők során ki is bővült, később pedig ezt egyenlő rangra emelték a Szentírással. Ez a folyamat az izraeliták vallási életében is nyomon követhető, Jézus korától kezdve a Talmud kialakulásáig. Isten Igéjének, törvényének az ilyen módon való meggyengítését maga Jézus is felrótta a korabeli írástudóknak és farizeusoknak (vö. Mt 15,3.6.9).
Mindazonáltal a Didakhé – nem forrásként ugyan, de dokumentumként – fontos tanúságtételt tartalmaz az i. sz. 2. századi, közel-keleti kereszténységet illetően.
Ahogyan a gyülekezetek mind jobban eltávolodtak az evangéliumi, igei alapelvektől, és helyet adtak a Bibliával ellentétes tanításoknak s gyakorlatoknak, ahogy megerősödött a központosított egyházi vezetés, úgy a Szentlélek által adott karizmák is eltűntek a gyülekezetekből.
Óvatosan hivatkozzunk a Didakhé tanítására, vagy meg se említsük azt?
A „sola Scriptura”, egyedül a Szentírás elvét valljuk, hisszük, hogy hitünk és hitéletünk mércéje egyedül a Biblia, amely Istentől származó kinyilatkoztatás. Sajnos az történt, hogy az évszázadok alatt kialakult-kialakított, Bibliától eltérő tanítások beépültek a középkori egyház hitéletébe, és ezt utólagosan igazolták úgy, hogy apostoli hagyománynak nevezték el, amelynek tartalma az idők során ki is bővült, később pedig ezt egyenlő rangra emelték a Szentírással. Ez a folyamat az izraeliták vallási életében is nyomon követhető, Jézus korától kezdve a Talmud kialakulásáig. Isten Igéjének, törvényének az ilyen módon való meggyengítését maga Jézus is felrótta a korabeli írástudóknak és farizeusoknak (vö. Mt 15,3.6.9).
Mindazonáltal a Didakhé – nem forrásként ugyan, de dokumentumként – fontos tanúságtételt tartalmaz az i. sz. 2. századi, közel-keleti kereszténységet illetően.
Pongrácz Róbert
2 Eucharisztia: jelentése hálaadás, a katolikus egyházban az úrvacsorát jelölő fogalom, amelyet az Úr Jézus rendelt el az utolsó vacsorán, mint áldozatára való emlékezést. A 2. század közepén – amikor a Didakhét írták – még messze nem a mai miseáldozatot értették eucharisztián, hiszen a mise jellege, szövege és tartalma jelentősen kibővült és módosult az elmúlt két évezred folyamán.
3 Uo.
4 Egyházban... vagy gyülekezetben – e fogalom alatt mindkettőt lehet érteni. Az Újszövetségben a korinthusi vagy a római, galátziabeli stb. gyülekezeteket az ekklészia görög szó jelöli, amely egyházat, gyülekezetet egyaránt jelent. Pl. 1Kor 1,2; Gal 1,2; Jel 2,11. A Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy régiónként vagy nagyobb városonként önálló gyülekezetek voltak, élükön az episzkoposzokkal vagy presbiterekkel, ami felügyelőket/gyülekezeti véneket jelent. Ez a tisztség mindig többes szám ban szerepel az Újszövetségben, tehát kezdetben nem egy püspök köré gyűltek a hívek, hanem több gyülekezeti felügyelő, vén látta el az egyes gyülekezetek pásztorolását, lelki vezetését. Tehát közösségi vezetés valósult meg a gyülekezeteknél, más szolgálattevőkkel együtt, így közös tanácskozások révén közösségi döntések születhettek. A Didakhé közvetve tanúskodik tehát arról, hogy abban az időben nem volt egy központosított egyházvezetésnek alárendelt egyházszervezet, hanem a gyülekezetek bizonyos önállóságot élveztek.
3 Uo.
4 Egyházban... vagy gyülekezetben – e fogalom alatt mindkettőt lehet érteni. Az Újszövetségben a korinthusi vagy a római, galátziabeli stb. gyülekezeteket az ekklészia görög szó jelöli, amely egyházat, gyülekezetet egyaránt jelent. Pl. 1Kor 1,2; Gal 1,2; Jel 2,11. A Didakhé közvetve tanúskodik arról, hogy régiónként vagy nagyobb városonként önálló gyülekezetek voltak, élükön az episzkoposzokkal vagy presbiterekkel, ami felügyelőket/gyülekezeti véneket jelent. Ez a tisztség mindig többes szám ban szerepel az Újszövetségben, tehát kezdetben nem egy püspök köré gyűltek a hívek, hanem több gyülekezeti felügyelő, vén látta el az egyes gyülekezetek pásztorolását, lelki vezetését. Tehát közösségi vezetés valósult meg a gyülekezeteknél, más szolgálattevőkkel együtt, így közös tanácskozások révén közösségi döntések születhettek. A Didakhé közvetve tanúskodik tehát arról, hogy abban az időben nem volt egy központosított egyházvezetésnek alárendelt egyházszervezet, hanem a gyülekezetek bizonyos önállóságot élveztek.
5 Euszebiosz 260/265–339 között élt. A palesztinai Kaiszareiában (Caesareában) született presbiter. Történelmi tárgyú művei az első három század egyház- és teológiatörténete szempontjából a legjelentősebb rendelkezésünkre álló források. (Vö. Teológusok lexikona, szerk.: Görföl–Kránitz, Osiris Kiadó, Bp., 2002, 114–115. o.)
6 I. m., 92.o.
7 I. m., I. fej., 2.; 93 o.
8 Az idézett mű lábjegyzékében ennél a következő olvasható:
„Nyilván közös bűnvallomásról és közös imáról van szó, olyanról, amelyet Qumránban is gyakoroltak.” (96. o.) – Hozzáteszem azt, hogy a 2. század közepén nyoma sincs a gyónás mai formájának, ami igen késői egyházi rendelkezés, a 7. vagy a 11. századból való, és az ír szerzetesek révén vált általánossá, „fülgyónásnak” nevezik. Közös bűnvallomásról ír tehát a Didakhé, nem (fül)gyónásról.
6 I. m., 92.o.
7 I. m., I. fej., 2.; 93 o.
8 Az idézett mű lábjegyzékében ennél a következő olvasható:
„Nyilván közös bűnvallomásról és közös imáról van szó, olyanról, amelyet Qumránban is gyakoroltak.” (96. o.) – Hozzáteszem azt, hogy a 2. század közepén nyoma sincs a gyónás mai formájának, ami igen késői egyházi rendelkezés, a 7. vagy a 11. századból való, és az ír szerzetesek révén vált általánossá, „fülgyónásnak” nevezik. Közös bűnvallomásról ír tehát a Didakhé, nem (fül)gyónásról.
9 A kiemelések a szövegben tőlem.
10 Lk 23,55–57; 24,1–7; vö. 2Móz/Kiv 20,8–11; Lk 4,16.31; Lk 13,10.
10 Lk 23,55–57; 24,1–7; vö. 2Móz/Kiv 20,8–11; Lk 4,16.31; Lk 13,10.
11 I. m., VII., 4., 98. o.
12 Kornéliusz háza népéről van szó: Csel 10,1–2.47–48.
13 A „keresztel” kifejezés nyelvünkben a kereszt szóból származik, de az Újszövetségben e helyen olvasható görög baptidzó kifejezést kell itt figyelembe venni, ami alámerítéses keresztséget, szövetségkötést jelent. Itt, a VII. résznél kifejezetten ír arról, hogy ha lehet, akkor alá kell meríteni a keresztelendőt, de rögtön utána már engedményt is tesz a Bibliában adott alámerítéshez képest, mert kevés víz esetén megengedi, hogy háromszor öntsenek vizet a keresztelendő fejére.
14 Mk 16,16 és Mt 28,18–20; Csel 2,38; 8,36–38 stb.
13 A „keresztel” kifejezés nyelvünkben a kereszt szóból származik, de az Újszövetségben e helyen olvasható görög baptidzó kifejezést kell itt figyelembe venni, ami alámerítéses keresztséget, szövetségkötést jelent. Itt, a VII. résznél kifejezetten ír arról, hogy ha lehet, akkor alá kell meríteni a keresztelendőt, de rögtön utána már engedményt is tesz a Bibliában adott alámerítéshez képest, mert kevés víz esetén megengedi, hogy háromszor öntsenek vizet a keresztelendő fejére.
14 Mk 16,16 és Mt 28,18–20; Csel 2,38; 8,36–38 stb.
15 I. m., XV. rész, 1. és 2. pont, 103. o.
16 Episzkoposzok – váltófogalma a görög preszbüteroszok fogalmának az Újszövetségben (Tit 1,5 és 7), ami felügyelőt, gyülekezeti vént jelent, és amely mindig többes számban áll, jelezve ezzel, hogy nem egy pap vagy püspök vezette a gyülekezetet, hanem kezdettől fogva közösségi vezetés volt az egyházban. Az Újszövetség biztos kritériumokat ír arra nézve, hogy kiket lehet püspöknek vagy gyülekezeti vénnek, illetve diakónusoknak választani (1Tim 3,1–7; Tit 1,5–9) A Didakhé ehhez képest újat és többet nem ír, inkább kevesebbet.
17 Diakónusok: 1Tim 3,8–13; Csel 6,1–6.
16 Episzkoposzok – váltófogalma a görög preszbüteroszok fogalmának az Újszövetségben (Tit 1,5 és 7), ami felügyelőt, gyülekezeti vént jelent, és amely mindig többes számban áll, jelezve ezzel, hogy nem egy pap vagy püspök vezette a gyülekezetet, hanem kezdettől fogva közösségi vezetés volt az egyházban. Az Újszövetség biztos kritériumokat ír arra nézve, hogy kiket lehet püspöknek vagy gyülekezeti vénnek, illetve diakónusoknak választani (1Tim 3,1–7; Tit 1,5–9) A Didakhé ehhez képest újat és többet nem ír, inkább kevesebbet.
17 Diakónusok: 1Tim 3,8–13; Csel 6,1–6.
18 Vö. 1Kor 12,4–11 és 28–31; Csel 21,8–10 stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése