1. szám - Hit általi megigazulás - Töprengések a megújulásról "Akarsz-e gyógyulni?"

Hit általi megigazulás

„AKARSZ-E GYÓGYULNI?”

Töprengések a megújulásról és életünk megváltozásáról

Az elmúlt negyedévi szombatiskola kapcsán 13 héten keresztül volt alkalmunk a megújulás és a reformáció témaköréről gondolkodunk. Félő, hogy a sok-sok nyári program, a gyakran 40 ℃-ot  közelítő kánikula nem kedvezett az Ige tükrében való elmélyült önvizsgálatnak. Bevallom, magam is csak rövidke szabadságom idején tudtam komolyabban kézbe venni és egészében áttanulmányozni füzetünket, és bizony kezdtem „felserkenni az álomból” De hiszen ez is, ez is, ez is rólam, nekem szól! Akkor vajon miért van az, hogy az oly rég óta várt és sokat emlegetett megújulás és reformáció helyett mintha valami természetfeletti álomkór tartana fogva mindenkit?

Ahogy ezen kezdtem töprengeni, egyszer csak, valahonnan nagyon mélyről, belém hasított a kérdés: „Egyáltalán, akarok-e én megváltozni? Akarok-e teljes szívből „megújulni, megreformálódni”? Igazán szeretnék-e más életet élni? Akarok-e a jól ismert, kicsit már „hozzám nőtt” bűneimből, rossz szokásaimból szabadulni? „Akarsz-e gyógyulni?” – szólított meg újra a kérdés, mint még soha. S ahogy e kérdések lelkem mélyéről kezdtek felbuzogni, a megvilágosodás tiszta pillanatai egyre inkább összekeveredtek a keserű felismeréssel és lelkiismeretfurdalással.

Ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, nem mindig vágyódom bűneimtől szabadulni. Amolyan kettős viszony fűz bennünket jellemhibáinkhoz, gyengeségeinkhez. Olykor-olykor zavarnak.  Időnként tán még fájnak is.  De van, hogy „úgy elvagyunk velük”, sőt szeretjük őket, esetleg még ragaszkodunk is egy-kettőhöz.  Bár tudjuk, hogy nem tesznek boldoggá, mégis nehéz lemondani róluk. Harag, neheztelés, indulatosság, irigység, sértődöttség, lustaság, anyagiasság, világiasság, mértéktelenség és a többi...
Közben eszembe jut egy régi, tán húsz évvel ezelőtti prédikáció egyik példája, amelyben az igehirdető egy jól ismert operettslágerrel szemléltette e világhoz való ragaszkodásunkat: „Te rongyos élet, lemondani rólad oly nehéz…!”

„A Biblia szavai szerint Jézus a szív ajtajánál várakozik, és kopogtat. Miért nem lép be? – Mert a bűnök szeretete bezárta a szív ajtaját.” (Ellen G. White I. Szemelvények, I. 300. o.)

Ne szépítsük a helyzetünket! Alvásunkban nem valami megmagyarázhatatlan, titokzatos erő tart fogva, hanem „egész egyszerűen” a bűnök szeretete zárta ki Krisztust és a megújulást életünkből. E gondolati tisztulás nyomán a nemrég olvasott 55. zsoltár egyik verse jutott eszembe. „Meghallja Isten és megfelel nekik…. akik nem akarnak megváltozni, és nem félik az Istent.” (20. vers) Megrémültem! „Uram, csak nem ezek közé tartozom én is?” 

Amikor változásról beszélünk, mi ezt hogyan is képzeljük el általában egyéni és közösségi életünkben? Miért is nem tudtam, tudtunk, tudok, tudunk, illetve akartunk, akarunk megváltozni? Lehet, hogy a változáson és a „megújuláson” mindannyian mást értünk és ezáltal mindenki másképp is közelít hozzá? Lehet, hogy a lelki megújulás és reformáció eddig azért nem történt, történhetett meg életünkben, mert nem értettük meg valójában a változás mikéntjét, annak törvényszerűségeit, döntő lépeseit?

Változás – de miben?

Amikor a változáson vagy változtatáson gondolkodunk, legtöbbször a mindennapok feladatait, valamint új, számunkra fontos célok elérését értjük ezen. Szeretnénk kényelmesebb, jobb körülményeket teremteni magunknak és családtagjainknak. Például: szeretnénk újabb autót, korszerűbb számítógépet vagy telefont, igényesebben berendezett otthont, és mindehhez szeretnénk több pénzt, ami persze vagy munkahely-változtatással vagy több munkával jár. Szeretnénk minden apró-cseprő és nagyobb problémánkat megoldani. Szeretnénk egy élhetőbb világba berendezkedni, miközben egyik énekünkben oly szépen tudjuk énekelni: „mindenhol csak romlást lát szemem…”

Ahogy a világ változik, s diktálja a tempót, úgy idomulunk mi is hozzá, változunk vele együtt mi is. Miközben életszínvonalunk növelésével rengeteg időt töltünk, épp ezek szolgáltatnak elég indokot szívünk kertje művelésének elhanyagolásához. Azt hisszük, ha „világi” vállalásainknak végére értünk, majd lesz gondunk az örökkévaló dolgokra. Úgy gondoljuk, ha már lelki életünkben nincsenek valódi győzelmek, legalább emberi teljesítményeinkben, elért sikereinkben legyünk boldogok. Nos, akkor miben is különbözünk e világ fiaitól? 

Ne gondoljuk, hogy csak a végidőben élő „világiakra” vonatkozik Jézus figyelmeztetése: „Hasonlóképpen, mint a Lót napjaiban is; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek… Ezenképpen lesz azon a napon, amelyen az embernek Fia megjelenik.” (Lk. 17, 28. 30) A szelíd figyelmeztetés nekünk is szól: „Felelvén pedig monda néki Jézus: Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel. De egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle.” (Lk. 10, 41 -42)

„A modern kor nagyon sok ilyen Mártát termel. A meggyorsult közlekedési (és más) eszközökkel felfokozódott az élet tempója is. Valami belső nyugtalanság hajszolja az embert. Sietteti, űzi-hajtja, de hová? A sír felé! Megnehezítjük magunknak az életet. Sokkal elfoglaltabbak vagyunk, semhogy ráérnénk – élni! Az életünk szépségei, nagy alkalmai, mások öröme, bánata mellett úgy szaladunk el, mint a vonat a kis őrház előtt: nem látunk belőle semmit… Modern Márták, férfiak és asszonyok! Hova rohantok? Mi a célotok, mit akartok? Mit akartok megfogni, elérni, hatalmatokba keríteni, beteljesíteni? Óh, ha meg tudna állítani Jézus szava egy pillanatra! Sok mindenért aggodalmaskodsz és töröd magad, pedig egy a szükséges! Mintha azt mondaná Jézus: Elvész az életed a sok minden között, szétszaggatod magad! Nem veszed-e észre, hogy már rég nem te vagy az ura a helyzetednek, hanem az uralkodik rajtad? Dobál, játszik veled. Mivel azt a sok mindent, amiért töröd magad, nem tartja össze egy valami, az a bizonyos egy szükséges dolog, egy vezérlő elv, egy főirány, széthull a sok, elvesztesz mindent, elveszíted önmagadat is! Pedig csak egy a szükséges dolog, a nélkülözhetetlen: a Jézussal való együttlét! De éppen erre az egyre nem ér rá Márta. Ez a bűne, ez a tragikuma!”

 (Részlet Joó Sándor 1955-ben elhangzott prédikációjából)

Változás vagy elveszés

„Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt. 9,12) Amikor Jézus a 38 éve beteg embert megkérdezte, hogy akar-e gyógyulni, nem ezt válaszolta, „Uram, miből is kellene gyógyulnom?” Emberileg reménytelennek látta állapotát. Amikor valaki igazán betegnek érzi magát – esetleg rákos daganata van –, nem kérdés számára, hogy mielőbb megtalálja a neki megfelelő gyógyszert. A szervezet belső működésének megváltoztatása „élet-halál kérdéssé” válik.
Hogy van az, hogy Laodicea népe nem keresi a gyógyulás útját, miközben a „Nagy Orvos” súlyos betegséget diagnosztizál? „Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és szánandó, és szegény és vak és mezítelen…” (Jel. 3,17) Miért nem tudunk meggyógyulni, megváltozni már évek, évtizedek óta? Mert Laodicea népe úgy beteg, hogy közben „nem tudja”, illetve nem akarja tudomásul venni, hogy súlyos a baja, halálos daganata van. A büszkeség, a lelki restség rákja emészti. Olyan beteg, aki azt gondolja magáról, hogy kicsattanó egészségnek örvend. Miközben Teremtője hívogatja:„Térjetek meg hozzám, és én is hozzátok térek...”, aközben ő értetlenkedve így válaszol: „Miben térjünk meg?” (Mal. 3,7) 

„Nem könnyű befogadni azt az üzenetet, amely megcsaltnak és az összes lelki kegyesség híjával lévőnek mondja azokat, akik biztonságban lévőnek érzik magukat lelki életük felől, s akik azt képzelik, hogy gazdagok a lelki dolgokban. A megszenteletlen szív »csalárdabb mindennél és végtelenül gonosz«. Sokan azzal hitegetik magukat, hogy jó keresztények, pedig egyetlen fénysugár sem hullik rájuk Jézusról. Nincs életerős, személyes tapasztalatuk az istenfélő életben. Arra van szükségük, hogy mélyrehatóan és alaposan megalázzák magukat Isten előtt, mielőtt eszükbe vennék, hogy valóban rászorulnak a komoly és kitartó benső lelki igyekezetre, hogy biztosítsák maguknak a lélek becses kegyességeit.” 

(Ellen G. White: Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. kötet, 252-253. o.)

A változás nem halogatható

Sokan bár szeretnének megváltozni, de valahogy nem a jelenben, hanem „majd a jövőben”. Mi lehet ennek az oka? Vagy nem gondoljuk komolyan a bűneinktől való szabadulást, vagy valami idillikus jövőbeni állapotról ábrándozunk. Majd megváltozunk, amikor akarunk, vagy majd akkor, amikor „az idők jelei” komolyabban késztetnek erre. Pedig ismerhetjük az ettől való óvást: 

„… valamiféle kényszerítő erőre várunk, ami ébredésünk előtt majd a gyülekezetre száll? Az egész egyház megújulásában reménykedünk? -  Az az idő sohasem jön el.” 

(Ellen G. White: Szemelvények, I. kötet 115. o.)

Bár nyíltan nem mondjuk ki, csak szívünkben gondoljuk, hogy „halogatja még az én uram a hazajövetelt”, e világi terveinkkel, bűneink elhagyásának halogatásával, a misszió iránti közömbösségünkkel eláruljuk magunkat. Holott Isten nemcsak a készülődés jeleit szeretné látni életünkben, hanem a „készenlétet”. (Mt. 24,44)

Szívünkre vettük-e már a halogatásról írt súlyos figyelmeztetéseket?

 „Sokan azzal a gondolattal akarják megnyugtatni felébredt lelkiismeretüket, hogy gonosz útjaikat bármikor megváltoztathatják. Úgy vélik, hogy a kegyelmi meghívást nem kell oly komolyan venni, hiszen mindig újból és újból figyelmezteti őket. Azt hiszik, hogyha bár a kegyelem Lelkét megvetették és befolyásukkal Sátán oldalára álltak, elégséges, ha a végső pillanatban megváltoztatják életüket. De ezt nem oly könnyű megtenni. Egész élettapasztalatuk és nevelésük úgy alakította jellemüket, hogy többé aligha támad az a kívánságuk, hogy Krisztushoz hasonlókká legyenek… 

Őrizkedjetek a hosszas habozástól! Ne mulasszátok el a bűneitekből való megtérést, hanem keressétek Jézust, s a szív tisztaságát! Ebben a tekintetben ezrek, tízezrek hibáztak, helyre nem hozhatóan, örök vesztükre. Nem akarok sokat beszélni az emberi élet rövidségéről és bizonytalanságáról, de van egy borzalmas veszedelem – olyan veszedelem, melyet sajnos nem értenek meg kellőképpen –, ha késlekedünk a Szentlélek szavára hallgatni, és inkább tovább folytatjuk a bűnös életet. Mert valóságban a halogatás ezt jelenti. A legkisebb bűn elkövetése is azzal a veszedelemmel járhat, hogy az örök üdvösséget elveszíthetjük miatta. Amit mi nem győzünk le, az bennünket győz le és megsemmisülésünket idézi elő.” 

(Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Bűnbánat c. fejezetből)

Változás hit által

Sokszor próbáltuk már, többször neki is veselkedtünk, hogy a változás útjára lépjünk, egyénileg és közösségileg is, de ezt szinte minden esetben tiszavirág életű eredmények, illetve kudarcélmények követték. Miközben a legőszintébb indítékok és legnemesebb vágyak vezéreltek minden megújulási törekvésünkben, sikertelenségeink és gyümölcstelenségeink láttán elbátortalanodtunk, és arra jutottunk, inkább nem kísérletezünk tovább. 

Hol lehet a hiba, mit nem „csinálunk” jól? Talán csak egy dologban tévedünk, de ez lehet a legfőbb ok. Nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az emberi erőfeszítéseinknek a megújulásban, mint a munkának, amit Krisztus Lelke elvégezhet bennünk. Pontosabban nem „tájoltuk be” helyesen a saját részünket mindebben, és még nem értettük, illetve tapasztaltuk meg, hogy Krisztus mit is tehetne értünk, megújulásunkért, ha hagynánk? Mert hogyan is folytatódik az elsőként idézett gondolat a Szemelvényekből?

„Jöjj hát Krisztushoz, mint egy kisgyermek, és borulj le lábainál. Mivel Jézus mindenkor közel van hozzánk, nincs szükség arra, hogy felmenjünk a mennybe és lehozzuk, vagy hogy lemenjünk a sírba, hogy felhozzuk magunkhoz. Jézus így szól: »Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.« (Jel. 3,20) Milyen örömmel birtokolná Jézus lelkünk templomát, ha hagynánk! ... Amikor engedünk annak, hogy feladjuk bűneinket és beismerjük vétkeinket, a lélek és a Megváltó közötti akadály elhárul.” 

(Szemelvények, I. 300. o.) 

Úgy tűnik, nem sok kell(ene) a változáshoz, de nekünk ez mégis sok! Miért? Mert Isten elsősorban nem az igyekezetünkre, nagy elhatározásainkra, buzgó fáradozásainkra tart igényt, hanem elsőként a szívünkre! Arra vár, hogy a „bűnök szeretete” helyett inkább Őt válasszuk.  S ha feladjuk bűneinket, beismerjük vétkeinket, az út máris készen áll, hogy Krisztus megváltoztasson. 

A változás tehát abban áll, hogy kit választunk: Krisztust, vagy magunkat? A bűnt vagy a kegyelmet? Krisztus akaratát, vagy a magunkét?
Amennyiben úgy döntesz, hogy mindenben Őt választod, és napról napra, óráról órára mellette döntesz, a változás munkáját Ő viszi véghez benned. Miért? Mert megígérte? Hogyan? Nem tudom! De a változás csak e kérdésre adott válaszodon múlik: „Akarsz-e gyógyulni?” És erre csak te válaszolhatsz. Ha nem válaszolsz, az is a te döntésed! 

A pozitív választásra buzdít az utolsó idézet is:

„Kívánnád átadni magad; de ahhoz, hogy ezt saját erődből elérjed, gyenge és tehetetlen vagy, mert a kételkedés kötelékei és bűnös életed szokásai rabságban tartanak. Ígéreteid és elhatározásaid fövényre vannak építve; gondolataidat, szenvedélyeidet és érzelmeidet nem vagy képes uralni. Megszegett ígéreteid és be nem tartott fogadalmaid megingatják őszinteségedbe vetett hitedet, csüggedsz, és azt hiszed, hogy Isten nem fogadhat el. 

Azonban ne ess kétségbe! Amit meg kell értened, az az akarat tényleges ereje. Ez az emberi természetet uraló erő, a döntés vagy a választás hatalma. 

Minden az akarat helyes irányú tevékenységétől függ. A választás képességét Isten megadta az embernek; tőled függ, hogy helyesen élj azzal. Bár szívedet nem változtathatod meg, és saját erődből Istent nem szeretheted, mégis szabad választásodtól függ, hogy Őt szolgáld. Mihelyt átadod néki akaratodat, Ő fogja benned munkálni úgy az akarást, mint a cselekvést. Ily módon egész lényedet Krisztus Lelke uralja; szereteted Isten Fiában összpontosul, s gondolataid összhangban lesznek vele. 

Ha csak kívánság marad a jóság és szentség utáni vágyakozásunk, az semmit sem ér. Sokan, bár remélik és vágyakoznak arra, hogy Isten gyermekei legyenek, mégis elvesznek. Sohasem jutnak el odáig, hogy akaratukat Istennek alárendeljék. Nem döntenek most: keresztények akarunk lenni! 

Ha akaratodat és kívánságaidat tettekké érleled, tökéletes átalakulás mehet végbe életedben. Ha akaratodat teljesen alárendeled a Megváltónak, akkor egy minden erőt és uralmat felülmúló magasztos hatalommal egyesülsz. Akkor az állhatatossághoz felülről fogsz erőt nyerni, és így, állandóan átadva magad Istennek, képes leszel új életet, a hitnek életét élni! “

(Ellen G. White: Jézushoz vezető út, az Odaadás c. fejezetből) 

Soós Attila