3. szám - Megújulás és reformáció - Hit általi megigazulás rovat

Hit általi megigazulás

Megújulás és reformáció 

(Az Idők Jelei 1991/3. számából)

Öt meghatározás a végidő hívőiről

Aligha van a Bibliában időszerűbb olvasmány, végiggondolásra váróbb prófécia és tanítás a Jelenések könyvének ama részleteinél, melyek az elpecsételésről és az elpecsételtek jelleméről szólnak a 7. és a 14. fejezetben. Lesznek igazi keresztények, akik elnyerik Isten kézzelfogható oltalmát a végső időkben. Lesznek tiszta jellemű emberek, akik sokakat az üdvösségre segítenek a késői eső idején. Lesznek olyan Krisztus-követők, akik Mesterükhöz lélekben és hitben olyan közel kerülnek, mint a történelemben azelőtt senki más. Ez a száznegyvennégyezer „követi a Bárányt, valahová megy” és „ott áll vele a Sion hegyén” mint az egész megváltási terv végső dicsősége.

A felidézett részleteket talán ismerjük emlékezetből is, szó szerint ismételjük egyes kifejezéseit magunkban, és másoknak is. De hisszük-e vajon, milyen közel van beteljesedésük? Várjuk-e igazán Krisztust azzal a lelkülettel, hogy jellemünket minden részletében Hozzá igazítsuk? Meggondoltuk-e az isteni ihletett írásban az egymás után következő vonásokat Jelenések könyve 14. fejezetében?

Az alábbiakban e rövid szakaszhoz, Jelenések könyve 14,4–5 verseihez szeretnénk néhány megjegyzést fűzni.

Az első jellemvonás: A tudatos hit

A látomás után, amely János apostol elé tárult, a végidők hívőinek jellemzését olvashatjuk. E jellemzés így kezdődik: „Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg magukat, mert szüzek.” Ez az első, amit az Ige említ a száznegyvennégyezer felől.

Vajon miért?

A Biblia szerint a végső történelmi időben megélénkült vallási és egyházi tevékenység jellemzi majd az emberiség életét. Az „asszony” a Bibliában mindig az egyház jelképe, Jeremiás, Hóseás könyvétől a Jelenések könyvéig (12,1–3; 17,1–6). A „hűtlen” vagy „parázna” asszony, akitől „megfertőztetheti” magát az ember pedig a Krisztus nevét viselő, de Őhozzá hűtlen egyház szimbóluma. A végső idők hívő keresztényeire tehát mindenekfelett jellemző lesz, hogy a hamis egyházakkal és azok tanításaival nem tartanak kapcsolatot. Hitük ismereten és meggondoláson alapuló Krisztus-követés lesz, nem a szokás, a tekintélytisztelet vagy az érzelmi elfogultság következménye. 

Ne gondoljuk, hogy közösségünk hitélete eleget tesz ennek az első követelménynek! Ne gondoljuk, hogy mentesek vagyunk olyan hibáktól és bűnöktől, melyekért más egyházak Isten szemében paráznáknak minősülnek. Tudva vagy tudatlanul, rejtve vagy nyíltan, az adventközösségben is elterjedt a szokáson, a tekintélytiszteleten és az érzelmi elfogultságon alapuló vallásosság. Sokszor nem úgy teszünk, hogy először „meggondoljuk, mi legyen kedves az Úrnak” (Eféz 5,10). E mögött pedig mi más állhat, mint az, hogy „nem él, áll bennünk az Ige igazul” (Luther); a Biblia népe nem táplálkozik naponként a Bibliából. S csoda ezután, ha emberekre nézünk, egymással kapcsolatos dolgainkba vagyunk túlságosan és emberien belebonyolódva, ahelyett, hogy Jézus Krisztusra tekintenénk, akinek „beszédei bennünk maradtak” (Jn 15,6; 17,6.8)? A történelemben minden egyházi eltorzulás ilyen okokból indult ki. Az, hogy keresztény közösségek ide jutottak, egytől egyig ilyen előzményekre vezethető vissza. Ha nem Isten szava tölti be a vezető szerepet, a megfertőződés elháríthatatlan lesz, akár egyéni életünkben, akár közösségeinkben.

A politikai ökumenizmustól való tartózkodásunk által sok veszélytől megóvott közösség lehetünk. De ezekben a sötét időkben még többet vár el tőlünk Isten: „… asszonyoktól nem fertőztették meg magukat, mert szüzek.” Az igazi tisztaságot, a felülről jövő és átalakító bölcsesség tisztaságát várja tőlünk. „A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta…” (Jak 3,17) Elveink és hitéletünk makulátlanságát tűzzük tehát célul magunk elé, mert a száznegyvennégyezer eszerint fog üdvösséget nyerni!

A második jellemvonás: „Követik a Bárányt, valahová megy”

Jézus Krisztust követni! Úgy élni, ahogyan Ő élni tanított! Azt tenni, amire Ő példát hagyott! – Ez az igazi kereszténység, melyet egyedül a Biblia alapján követhet az ember. Csak az első feltétel után lehet szó erről a második jellemvonásról.

Jézust követni csak a tiszta evangélium állandó ismeretével lehet. Hadd idézzünk erre egy példát Jézus földi életéből.

„Ezután aztán mondta Jézus tanítványainak: Menjünk ismét Júdeába. Mondták néki a tanítványok: Mester, most akartak téged megkövezni a júdabeliek, és újra odamégy? Felelt Jézus: Avagy nem tizenkét órája van-e a napnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világnak világosságát. De aki éjjel jár, megbotlik, mert nincsen abban világosság” (Jn 11,7–10)
S még drámaiabban, ugyanez a jelenet ismétlődik meg az utolsó vacsorán, melynek végén Jézusnak ki kell mondania: „Ahová én megyek, ti nem jöhettek…” (Jn 13,33/b)

Követjük-e Jézust akkor is, ha az nehézségekkel, önfeláldozással kell, hogy járjon?

Népünk, világviszonylatban, hozzáidomult a földi kényelemhez és a megalkuvásokhoz. Gyülekezetek tartják hetenként összejöveteleiket, amelyekkel nem Jézus bármi áron való követését pecsételik meg, hanem a saját, korábbi elgondolásaikhoz keresnek menlevelet. Vallásosságuk önigazoló, és nem Istent megdicsőítő vallásosság lett. Ami ebből az emberi szemek számára is igen világossá vált: az elmúlt időben Keleten kialakult az államrenddel való megalkuvó kiegyezés, Nyugaton pedig az egyházakkal való kiegyezésben öltött testet ugyanez a megalkuvás. Mára ez legfeljebb annyit változott, hogy Keleten is egy minden eddiginél erősebb egyházrend látszik kiépülni, tehát a „nyugati út” folytatódhat tovább itt is, csak sokkal erőteljesebben.

Hívjuk fel mindenütt testvéreink figyelmét arra, hogy utunk egyre nehezebb lesz, ahogy a világ állapota is egyre súlyosabb. Nem szeretném lebecsülni a két éve megnyílt itthoni lehetőségeket, de éppen ezek ismeretében mondhatjuk el: földi szolgálatunkban veszélyekkel teljesebb szakasz nyílt meg, melyen nagyobb éberségre, hitre van szükség. Ha tanítványai nem tudták követni Jézust a legvégsőkig, a legnagyobb megalázásig és áldozatig, ne bízzuk el magunkat, mintha mi már készen lennénk! A prófécia szerint a végidők tanítványai hűségesek fognak maradni. Árulás, tagadás, széthúzás nem fogja jellemezni őket. Bárhová vezeti őket Mesterük, örömmel követik őt.

Akarunk-e teljesen megváltottak és e Földről megszabadítottak lenni a megváltás végső perceiben? 

„Minden lehetséges a hívőnek.”

A harmadik jellemvonás: „Ezek áron vétettek meg az emberek közül”

Gondolom, sokan felvetik a kérdést: „Mi módon lehetséges ez?” A jellemzés folytatása választ ad rá, amikor a száznegyvennégyezerről úgy szól, hogy ők „áron vétettek meg”.

Úgy vélem, itt a Jelenések könyve azt hangsúlyozza, hogy ők megértették és megbecsülték szabadulásuk árát: Krisztus áldozatát. Ők azért „követik Jézust, valahová megy”, mert folytonos és kimondhatatlan hála él szívükben iránta. Előttük valóban Krisztus az eszmény, a Mester és az Úr. Ha fájdalom éri őket, vagy elkeseredés, ha szenvedések jönnek és gondok halmozódnak föl, nem csüggednek el, mert tudják, és hitük állandóan táplálja ezt a tudást: Krisztus által „a bizonyságoknak felhője vesz körül” minket, mert „még vérig nem állottunk ellen, tusakodván a bűn ellen” (Zsid 12,1–4). Életükben valóságos tapasztalattá lesz az az ige, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13).

A negyedik jellemvonás: „Szájukban nem találtatott álnokság”

Ennél a jellemvonásnál mutatkozik meg egyértelműen, hogy nem túloztunk. Ezt a minősítést ugyanis csak Jézus Krisztusra (Ésa 53,9 és 1Pt 2,22) és a végidők hívőire (Sof 3,13) használja a Szentírás. A száznegyvennégyezerrel jelképezett sokaság valóban eljut a Megváltó által biztosított erkölcsi magaslatra.

A legtávolabb, sajnos, ettől az igei meghatározástól állunk, kicsinytől a nagyig, fiataltól a vénekig (Jóel 2. fej.). Szívünk gondolatait és szándékait beszédünk fejezi ki vagy leplezi le. Jézus beszéde azért volt tökéletes, és hatalmán azért álmélkodtunk el (Jn 7. fej.), mert megnyilvánulásaiban a szeretet mindenekfeletti hatalma érződött, a legtanulatlanabb hallgatók számára is. A mi szavaink sajnos nem hordoznak ilyen megmentő erőt, magatartásunkból nem árad ilyen kedvesség és együttérzés. Minden valószínűség szerint hitbeli növekedésünk megtorpanását, imaéletünk „áporodott voltát” (Ellen G. White) mutatják ezek a jelzések, amelyekről nemcsak mások tudnak, hanem ezeknek mi magunk is tudatában vagyunk. Ne keseredjünk el, csak „Isten szerint való” módon (2Kor 7,10), s e prófécia figyelmeztetése és buzdítása szerint kérjük Istent, hogy változtassa meg a mi szívünk állapotát, hogy valóban az „ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyünk” (Rm 8,29).

Az ötödik jellemvonás: „Az Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek”

Ne gondoljuk, hogy nehéz és nyomasztó út ez! „Ha valaki nem vétkezik, tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni.” (Jak 3,2) A negyedik jellemzés után gyorsan út nyílik az utolsóhoz, a legszebbhez: nem a magunk mértéke, hanem az Istené szerint „feddhetetlenek” lehetünk! A bűnből való teljes megtisztulás boldog állapota ez, ekkor Sátánnak „nincs már bennünk semmije”. Ha kísértéseivel nem hagy is fel, nincs már, amit lángra lobbantson bennünk, mert nemcsak cselekedeteinkben, de szívünkben, szánkban is megutáltuk az ő műveit. Ragaszkodásunk Teremtőnkhöz nemcsak ideig való, hanem állandó és megbonthatatlan.

Adja Isten, hogy megértsük, amit Ő tenni akar velünk üdvösségünk érdekében!

Reisinger János