14. szám – Dániel könyve 3-4. fejezete – Ige mellett rovat

Üzenetek Dániel könyvéből

Aki Dániel könyvét nem ismeri, a kereszténység és a világ történelmét nem ismeri – hangoztatta Isaac Newton a 18. században, aki Dániel és Jelenések könyvéről könyvnyi magyarázatot hagyott maga után. Már Josephus Flavius megjegyezte, hogy az ószövetségi próféták közül a zsidók különös becsben tartják Dánielt, mert nemcsak jövőbeli eseményeket jövendölt meg, hanem azok bekövetkezésének pontos idejét is. Valóban, Dániel könyvében idői próféciák találhatók 2300, 1335, 1290, 1260 és 490 évről, ezek közül az 1260 évről szólót Jelenések könyve ötször is visszaidézi.Sokan úgy gondolják, Dániel könyve jelképeinek sokasága miatt nehezen érthető, erre azonban rácáfol Jézus Krisztus visszahivatkozása, aki a világ­történelem utolsó négy rövid szakaszáról szóló nagy apokaliptikus beszédében egyszerűen így hivatkozott az ószövetségi prófétára: „Aki olvassa, értse meg!” (Mt 24,15)
Jézus Krisztus továbbá Dániel könyvéből kölcsönözte az „Isten országa” és az „Emberfia” kifejezéseket is. Egyik legrövidebb példázatában, a kősziklára esés példázatában Dániel könyve 2. fejezetét vette alapul (Mt 21,42–44).

3. FEJEZET

A király elfogadta ugyan a próféta magyarázatát álmáról, de később nehezményezte, hogy ő csak arany fej lehet e szobron. Magát, egész művét és hatalmassá szélesült birodalmát egészében aranynak akarta látni, ezért egy hatalmas aranyszobrot öntetett, amelyet Dura mezején állíttatott fel. Az ormótlanul nagy szobor felavatására különböző zenészeket rendelt ki, és megparancsolta a tartományok vezetőinek is, hogy vegyenek részt ezen az ünnepségen, s amikor felhangzik a hangszerek szava, mindannyian boruljanak le a szobor előtt. Dánielnek mint kormányzónak nem kellett jelen lennie ezen az alkalmon, de az első fejezettől fogva már megismert három társának, Sidráknak, Misáknak és Abednegónak ‒ akik Dániellel (Baltazárral) együtt babilóniai neveket kaptak (az Ananiás, a Misáel és az Azariás helyett) ‒ hivatalosan is meg kellett jelennie a szertartáson. A király parancsa azonban fenyegetéssel is párosult: akik nem hajtották végre rendelkezését, azokat egy égő, tüzes kemencébe vetették.

A héber ifjak nem hajtották végre a parancsot. Földi embernek, még kevésbé bálványképnek, nem adták meg azt a tiszteletet, amely egyedül a Teremtő Istennek jár ki. Ezt a hitüket erősen megtartották. Semmilyen érvelés, még a feljelentés sem tette ezt kikezdhetővé.

Amikor a király maga elé rendelte őket, hogy számon kérje rajtuk az engedetlenséget, teljes nyugalommal válaszolták, hogy tulajdonképpen nem szükséges különleges feleletet adniuk az uralkodónak, mert ők olyan Istent imádnak és szolgálnak, aki ki tudja őket szabadítani az égő, tüzes kemencéből is, még a király kezéből is, de ha mégsem tenné meg, hiszen nem ismerhetik Isten róluk szóló minden tervét, ők akkor sem hajlandóak meghajtani térdüket és fejüket a bálványszobor előtt. Ez a nyugodt, szelíd, de határozott viselkedés jól mutatta tiszta és erős hitüket. Rendíthetetlenek voltak, ahogy majd Márdokeus is az lesz Eszter könyvében vagy az apostolok a főtanács előtt az Apostolok cselekedeteiben. A hívő ember és a hívő közösség mindenkor tiszteli ugyan az államhatalmat, de együttműködésre nem léphet vele, sem imádattal nem közelíthet hozzá. Erre a legravaszabb sátáni kísértésre majd Jézus adja meg a rövid és pontos választ: „Eredj el, Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Mt 4,10)

A király azonban nem tágított, haraggal telt el tekintete, és elváltozott arcszíne is a héber ifjakkal szemben, s felgerjedésében megparancsolta, hogy a kemencét hétszer jobban fűtsék be, mint azt általában szokták. A legerősebb férfiakat választotta ki seregéből, hogy kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abednegót, majd ruhástól vessék őket az égő, tüzes kemencébe. Olyan szigorú volt a rendelkezés, hogy akik felvitték őket a kemencébe, azokat megölte az izzó láng hevessége.

Mikor beestek a katlanba, maga Nabukodonozor is ellenőrizni akarta parancsának végrehajtását, és a helyszínre sietett. Rendkívüli jelenet tárult elébe. A tűz közepében az elítéltek járkáltak, de nem hárman, hanem négyen, és a negyediknek arca olyan volt, mintha istenek fiának ábrázata lenne. A Biblia szerint ezt a nem közönséges csodát annak az isteni személynek a jelenléte idézte elő és biztosította, aki a történelem során már eddig is többször megjelent és segítséget nyújtott a választott nép életében. Ő volt az az „Úr”, aki a két angyal Sodomába való távozása után Ábrahám előtt maradt, mint mennyből érkező angyal, akinél a pátriárka a romlott városok megóvásáért esedezett (1Móz 18. fej.). Ő volt az, aki a Jabbók partján éjszakai tusában küzdött Jákobbal (1Móz 32. fej.). Ő volt az, aki az égő csipkebokorból megszólította Mózest a „vagyok, aki vagyok” önmegjelöléssel (2Móz 4. fej.). Ő volt az, aki Józsué előtt kivont karddal a kezében állt Jerikó elfoglalása előtt (Józs 5–6. fej.). Sámson szüleinek is ő jelent meg (Bír 13. fej.), s most, Dániel könyve 3. fejezetében is a közbenjáró Istent, a későbbiekben világra született Jézus Krisztust látjuk. Ezek az ószövetségi megjelenései (epifániái) különböznek betlehemi megszületésétől (incarnatio), mert emberi formában, de még nem emberré válva sietett övéi megmentésére.

Nabukodonozort megdöbbentette ez a tapasztalat. Kihívta a három héber ifjút a tűz közepéből. A fejedelmek, a helytartók, a kormányzók és a király tanácsosai megvizsgálták a férfiakat, s azt találták, hogy egyetlen hajszáluk sem égett meg, de még ruháik sem vették át a tűz szagát. A csoda tehát letagadhatatlan volt.

Nabukodonozornak volt min elgondolkodnia, és újra megalázta magát. Ahogy nem sokkal ezelőtt elfogadta Dániel szájából álmának értelmezését, most is vallomást tett. Elismerte, hogy Isten angyalát küldte el az égből, hogy kiszabadítsa szolgáit, és áldani kezdte újra az egek Istenét, nem a bálványokat, hanem „az egyedül igaz Istent” (Jn 17,3). Felhevülésében azonban túlzásba is esett, mert azt is megparancsolta, hogy aki káromlást mond Sidrák, Misák és Abednegó Istene ellen, az darabokra tépessék, és házát szemétdombbá tegyék. Ugyanakkor megparancsolta, hogy a jeleket és csodákat, melyeket cselekedett vele a felséges Isten, jelentsék meg birodalma alattvalóinak is. Úgy tűnt, hogy Nabukodonozor megtérése mélységes és végleges lesz, amely azzal is járt volna, hogy a fogságba vitt héber nép missziója diadalmasan haladt volna előre. Az idegen, elnyomó ország első embere fogadta el az igaz Isten-hitet.

Az emberi lélek azonban kiismerhetetlen. Ahogy a szintén ebben a korban élő Jeremiás próféta kérdezte: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az, kicsoda ismerheti azt?” (Jer 17,9)

A királyt ismét elővették kísértései, mint a hatalmi embereket folyamatosan. Ezúttal a hatalmi téboly félelmetes bugyraiba zuhant alá.

4. FEJEZET

Az előző három fejezet nyomán azt vélhetnénk, hogy Nabukodonozor élete, aki immár kétszer tett tanúságot az igaz Istenről, végre nyugvópontra jutott. Külsőleg békében élt házában és palotájában, amikor álmot látott, ahogy az első alkalommal is. A káldeus varázslók és jövendőmondók azonban ezúttal sem tudták megjelenteni neki az álom értelmét, noha most az álmot magát elébük tárta. Ismét Dániel, akit Baltazárnak kereszteltek el, fedhette fel előtte álmának jelentését, mert azt ismét Isten küldte neki. 

A király a föld közepén álló, rendkívüli erejű és magasságú fát látott, mely az égig ért, és ágai a föld széléig terjedtek. Levelei szépek voltak, gyümölcse sok volt, alatta árnyékot találtak a mező vadjai, ágain az ég madarai fészkeltek, és sok embert táplált. Ugyanakkor egy Vigyázó és Szent szállt alá az égből, és erős kiáltással adta tudtul, hogy vágják ki a fát, vagdalják le ágait, rázzák le leveleit, hányják szét gyümölcseit, a madarak rebbenjenek el ágairól, a vadak pedig fussanak szét lombkoronája alól. Egyedül gyökerének törzsökét hagyják meg a földben, de vas- és ércláncokra verve a mező füvén, az ég harmata öntözze, és barmokkal együtt éljen a föld füvéből. Emberi szíve változzék állatira, és mindez hét ideig, vagyis hét évig tartson. 

Dániel, meghallgatva ezt az álmot, közel egy óráig rémületbe esett, és alig tudott megszólalni. Erőt véve magán, lépésről lépésre mondta el Nabukodonozor királynak, hogy mi fog vele megtörténni. Mert ez a nagy és csodálatos fa magát az uralkodót jelképezte, akinek szívét Isten látta, és pontosan érzékelte, mennyire önmagát tartotta a legnagyobbnak és legerősebbnek. Szinte istennek az Isten helyett. Ezért Isten elvette az eszét, és szabad folyást adott őrületének.

Nabukodonozor megőrült

Ez az elmeháborodottság hét évig tartott, és beteljesült az uralkodón mindaz, amit az álom előre megjövendölt felőle. Az állatokkal együtt élt, füvet adtak neki, mint az ökörnek, égi harmattal öntöztetett a teste, szőre megnőtt, mint a saskeselyű tolla, és madarakhoz hasonló körmök fejlődtek ki ujjai hegyén. Csodával határos módon azonban ez idő alatt senki sem tört trónjára, s amikor a hét év elteltével szemeit még az égre tudta emelni, és el tudta ismerni, hogy nem ő, hanem Isten az igazi Isten, akkor visszatért hozzá értelme, ékessége és méltósága. Ekkor tanácsosai és főemberei fölkeresték őt, s visszahelyezték a trónra. Élete végén még rendkívüli nagyság adatott néki. E tapasztalat után is közzétette dicsőítő, magasztaló szózatát birodalma lakói számára arról az Istenről, aki mindig igazságosan cselekszik, akinek útjaiban ítélet áll, és aki a kevélységben járókat megalázhatja. 

Fölvetődhet a kérdés, hogy ilyen mély megzavarodottságból és elesettségből mi által is emelkedhetett fel újra az épeszű emberek sorába és egy világbirodalom vezető székébe Nabukodonozor király?

Dániel ezt már rémületes tapasztalata előtt megjelentette néki, amikor igazságos szabadulását „a szegényekhez való irgalmasságnak” tulajdonította.

A Biblia szerint az emberek bölcsessége bolondság az Isten előtt, a földi életben viszont azt tapasztalhatjuk, hogy Isten bölcsessége a bolondság az emberek szemében. Ezt a fejezetet azért örökítette meg ilyen részletesen a Biblia, mert tulajdonképpen minden ember élete benne foglaltatik. Mindannyian tékozló fiak vagyunk, ahogy később Jézus példázata mondja (Lk 15,11–32). A vezető embereket azonban különös veszélyek fogják körül a földi történelemben. Sokszor elmegy az eszük, ahogy Jób könyve mondja (Jób 12,24), gyakran pedig „meghervadnak a föld népének nagyjai”, ahogy Ésaiás próféta állítja (Ésa 24,4). A föld politikai és vallási vezetőiről lesújtó képet nyújt egy harmadik próféta, Jeremiás: „Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, s az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?!” (Jer 5,30–31) Jézus Krisztus egy földi vezetőt, Galilea negyedes fejedelmét, Heródes Antipast „rókának” nevezte (Lk 13,32). Ha őszinte beismeréssel és megbánással Istenhez fordul, minden ember megtérhet azonban, még a legvérszomjasabb diktátorok és vezetők is.

Nabukodonozort ebben a megtérésben az támogatta, hogy bármennyire is magabízó, öntelt és gőgös ember lett, uralkodásának éveiben nem felejtkezett el országa szegényeiről. Szívének ezzel a hajlandóságával öntudatlanul is az igaz Istent tisztelte. A Biblia meghatározza, hogy mi az igazi istentisztelet: Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (Jak 1,27)

Nabukodonozor sok jót tehetett volna az első álom és annak megfejtése után, nemcsak a héber ifjakkal, hanem egész országával is. Nem kellett volna neki hatalmas aranyszobrot öntetnie. De az ez utáni tapasztalat nyomán is megtérhetett, újjászülethetett volna, és talán más birodalmi szerkezetet hozhatott volna létre. Isten bőkezűen ellátta volna áldásaival. Ő azonban az önérvényesülés, az önfelmagasztalás útjára siklott át minduntalan. Nagy dolog volt, hogy mint „tűzből kikapott üszök” (Zak 3,2), önmaga megtérhetett, és végül az örök élet várományosa lett. Isten sosem azt nézi, hogy mennyi jót megtehettünk volna, ha elfogadjuk áldásait, hanem annak örül, ha végül megtér az ember ‒ és ha azt a sok jót, amit elkészített számunkra, nem végeztük is el, de legalább az egyes ember megmenekül, így a megváltás terve már célhoz ért. Nabukodonozor végül is megbékélt Istennel, beismerte gyenge teremtményi mivoltát. Így ért véget több évtizedes uralkodása, mely után a hatalmat Evil-Merodák, Nabonid és Belsazár vették át, akik azonban végső válságába sodorták az Újbabiloni Birodalmat. Az ő élettörténetük közül csak a legutóbbiról emlékezik meg Dániel könyve, mindjárt a következő fejezetében.

Reisinger János