Mottó:
„Isten igaz gyermekei úgy vannak szétszórva a világon, mint éjjel a világító csillagok.”
(Ellen G. White)
A filmbeli igaz történet előtt meghajtom a fejemet, és csodálattal adózom a jóra törekvés ezen példájának. Nem von le semmit ennek az értékéből, ha a reformáció közeledő kerek évfordulója okán is felidézem, hogy a reformátorok ‒ például a gályarabok ‒ helytállása nem volt kisebb erkölcsi értékű, mint a filmbeli „közlegény” csodálatos példája.
A „más juhok” igazsága mondatja velem, hogy Magyarországon például a nazarénusok sem voltak hajlandók fegyvert fogni a hadseregben, és a kötelező katonai esküt sem voltak hajlandók elmondani. Saját egyházunkban is volt erre példa. Remélem, nem követek el hibát, ha nevet is említek. Meg lehet erről kérdezni például Boda Papp István testvérünket, de másokat is. Ők tudnának ezekről bizonyságot tenni. Sajnos, nálunk is volt háború, amely törvényszerűen „kitermelte” a hétköznapi hősöket és helytállásukat (de az ellenkezőjét is).
A szép példára szeretnék néhányat említeni saját családom köréből. Én ezeket ismerem. Nyilván szép számmal vannak más családoknál is hasonló esetekről emlékek. Ha eltekintünk a személyes érintettségtől, és csak a jelenséget szemléljük, akkor előtűnik a példa valódi ereje és megindító szépsége.
Édesapámat tizenkétszer hívták be katonának a háború alatt. Ezek közül három ún. SAS behívó volt (huszonnégy órán belül jelentkezni kellett a kijelölt mozgósítási ponton). Mi akkor már hárman voltunk testvérek. El lehet képzelni anyukám helyzetét, amint egyedül maradt a három kicsi gyermekkel.
Apukám eltökélte, hogy ő nem fog fegyveres szolgálatot ellátni. Ő szintén az egészségügyi vonalon, szanitécként akart a hadseregben szolgálni. Itt jött a Gondviselés első komoly segítsége.
A gyülekezetben volt egy testvérnő, aki rendkívüli tehetséggel volt megáldva: csodálatos portrékat, tájképeket festett, Biblia-jelzőket készített mint laikus művész.
Egy német katonatiszt megkérte, hogy fesse meg az ő képét is. A kép elkészült, és a tiszt olyan hálás volt, hogy a kértnél sokkal több pénzt akart adni a képért. Ekkor a testvérnő elmondta, hogy ő nem kér több pénzt, de lenne egy kérése: az imaházból az egyik fiatal testvér behívót kapott a hadseregbe. Intézze el, hogy egészségügyi szolgálatra osszák be, ne kelljen neki fegyveresen szolgálni. A tiszt intézkedett, és apukám a vöröskeresztes vonatra került az egészségügyi személyzet tagjaként. Nem voltak a közvetlen frontvonalon. Fegyveres szolgálatot sem kellett ellátnia.
Édesapám a katonaságnál is meg akarta tartani a szombatot. Meghallgatásra jelentkezett, és kérte a felettesét, hogy mentse őt fel a szombatnapi szolgálat alól, mert neki a szombat megtartása lelkiismereti okokból szükséges.
Ugyanazokat a tortúrákat, érveket kellett neki megélnie, mint filmbeli testvérünknek. „Mit képzelsz te… (itt nyomdafestéket nem tűrő kifejezés következett…)! Ez háború! Ezt a Jóisten is megérti!” A katonatársak is ugyanúgy gúnyolódtak, erőszakoskodtak vele: „Ha te a szombatot kéred, akkor mi meg a szerdát. Ez sem ünnepnap, az sem.”
Apukám állt, és hallgatott. A másik jelenlévő tiszt mentőövet akart dobni apukámnak, és azt mondta: „Áchim, kapsz két nap gondolkodási időt. Utána gyere vissza.” (Valamiért mindig tegezték az „alattvalókat.” Nyilván tudatni akarták, hogy ki az úr a háznál.) Apukám kiment és gondolkodott: „két nap múlva is ugyanezt tudom mondani. Nincs mire várni”. Erre visszament.
„Na, Áchim, meggondoltad magad?”
„Nem. Én mégsem akarok szombaton dolgozni. Felmentésemet kérem a szolgálat alól.”
Válogatott trágárságok, majd katonai bírósággal való fenyegetések között apukám kitartott álláspontja mellett, és elkönnyezte magát.
A tiszt elámult. „Hát neked ennyire lelkiismereti kérdés ez a szombatnap?”
Apukám igen feleletére egyszer csak azt mondta: „ Hát jó. Péntek este kezedbe veszel egy öltönyt, és eltávozol. Szombat este gyere vissza, és vasárnap beosztunk szolgálatra. Így megfelel?”Apukám sírva mondott köszönetet Istennek, és a tisztnek is ezért a csodával felérő tapasztalatért. Ettől kezdve rendszeresen részt vehetett a szombati istentiszteleteken.
Változott a frontvonal, és a kórházvonatot is más állomáshelyre vezényelték, más parancsnokkal.
Kezdődött minden elölről. Durvaság, hadbírósággal való fenyegetés és a többi szörnyűség.
A tiszt végül felhívta telefonon a felettesét, és emelt hangon jelentette a közlegény esetét. „Van itt egy katona, aki nem akar szombaton dolgozni és szolgálatot ellátni!”
A telefonbeszélgetés alatt a tiszt mind csendesebb lett, majd hallani lehetett a kérdést: „Eddig hogy volt megoldva a szombatja?” A válasz után jött az utasítás: „Hát akkor legyen így ezután is.” Így apukám ismét csak megünnepelhette a szombatot.
Újabb áldást tartogatott apukámnak a mindenható Isten!
Kérte, hogy tegyék lehetővé számára a tiszta étkezést, mert ő a katonáknak biztosított ételek nagy részét nem tudja elfogyasztani. Elmondta, hogy a Biblia utasítást tartalmaz az étkezésekkel kapcsolatban is. Részletezés nélkül elmondom: szabad bejárást kapott a konyhára, és kiválaszthatta a számára megfelelő ételeket.
A kórházvonatot visszavonták Debrecenbe. Az állomásra beérkezett egy deportáltakat szállító vonat. Az egyik vagon ajtaja kicsit nyitva volt. Az egyik fogoly kétségbeesve kiáltott le apukámnak: „Vitéz úr, az Istenre kérem, hozzon ebben a vödörben egy kis vizet, mert a gyermekem szomjan hal!”
Apukám elvette a vödröt, a közelben lévő kútból vizet vett, és benyújtotta az anyának. Az őr észrevette, és ráordított: „Miért adott neki vizet?!” „Mert nekem is vannak gyermekeim, és átérzem az anya és a gyermek szenvedését.” „Vegye tudomásul, hogy megfenyíttetem! Hadbíróság elé állíttatom!” Nem tudta, mert közben légiriadót fújtak, és mindenki menekült fedezékbe, ki hová tudott. Apukám is sértetlenül megúszta a légitámadást, az őr pedig eltűnt valahová.
Ugyanitt, az állomásnál történt, hogy a vasutat erősen bombázták. Apukám szolgálatban volt a kórházvonatnál, ami egyúttal őrséget is jelentett. Vigyázni kellett a sebesültekre, és a szerelvényre. Egy asszony kiabálására lett figyelmes: „Vitéz úr, ha Istent ismer, segítsen! Megsebesült a fiam, és én is sebesült vagyok!” Apukám otthagyta az őrhelyét, odaszaladt a gyermekét karjában tartó asszonyhoz, és a messzebb álló vonathoz vitte őket, hogy ellássa a sebeiket. Alig értek a kötözőhelyre, egy gránát csapódott be, éppen arra a helyre, ahol az asszony előtte a gyermekkel állt, egy villanypóznánál. A villanypózna, mint egy gyufaszál, úgy vágódott fel a magasba.
Más behívása alkalmával apukám Budapestre került, ám megszökött az egységétől. A prédikátor testvérék befogadták, és pékinasként dolgozott náluk. (Ha kiderül, hogy katonaszökevényt bújtatnak, annak könnyen halálos következményei lehettek volna.) A szomszédban orosz katonák voltak elszállásolva. Az egyik katona megneszelte, hogy a szomszédban nők is vannak, és erőszakoskodni akart velük. Születésénél fogva apukám jól beszélte a szláv nyelvet, és megakadályozta az erőszakoskodást. Másnap részegen ismét próbálkozott az orosz, majd a végén pisztolyt rántott, ráfogta a fegyvert apukámra, és elsütötte. Eközben a testvérnők végig imádkoztak, mert látták, hogy nagy a baj. A golyó belesült a csőbe, nem szólalt meg a fegyver. A nagy zajra átjött az orosz parancsnok, és erőszakot alkalmazva eltávolította a részegen randalírozó orosz katonát. Megnézte a fegyvert, és csak ennyit mondott: kaput. És felmutatott az égre.
Ez a hosszúra nyúlt írás csak ízelítőt ad az isteni gondviselés sok-sok csodájából. Nyilván nem csak az én apukám volt az a „bátor katona”, aki ha tehette, másokon akart segíteni, hű akart maradni Istenhez. Máshol is voltak Istennek „juhai”, akik a Lélek szavára hallgatva mindent megtettek, hogy a parancsolat szerint ne öljenek, vagy ha éppen egyházunk tagjai voltak, megszenteljék a szombatnapot. Máshol is vannak Istennek „csillagai”.
Ma is Isten iránti hálával emlékezem ezekre a megtörtént régi esetekre. Szeretettel jegyeztem le ezeket a gondolatokat.
K.P.J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése