Megújulás és reformáció a városfalak befejezése után
Bevezetés
Nehémiás az isteni gondviselés folytán befolyásos pozícióba került a perzsa udvarban, pohárnokként szolgált, Artaxerxész király jó barátjává vált. Nagy dolog volt ez, hiszen Perzsia a kor legerősebb hatalma volt ebben az időben (i. e. V. század), amely Júdeát is leigázta. Nehémiás megrendülve értesült a zsidók nyomorúságáról, sírt, kesergett, böjtölt. Eközben az az elhatározás született meg benne, hogy ő maga lesz a kezdeményező a helyreállítás munkáját illetően, mihelyt a Jóisten ajtót nyit. Ez meg is történt négy hónap múlva: a király észrevette Nehémiás szomorúságát, vágy fakadt a szívében, hogy segítsen szolgájának tervei kivitelezésében. Nehémiás megtette a szükséges előkészületeket (engedélyeket, faanyagot, katonai védelem kért), a király pedig Júdea tartomány helytartójává nevezte ki. Júdeába érkezve azonnal hozzáfogott a munkához. Terepszemlét tartott, majd a vezetőket és az egész népet megnyerte az ügy számára. A nagy lelkesedés eredményeként nagyon gyorsan, 52 nap alatt elkészül a városfal. Közben voltak nehézségek is: a környező népek áskálódása akadályozta a munkát. Nehémiás a közigazgatás helyreállításért is nagy erőfeszítéseket tett: vezetőket nevezett ki, népszámlálást tartott, az újjáépítés költségeire pénzt gyűjtött.
Minek az ideje jöhetett el a rend helyreállítása után?
„Mikor pedig eljött a hetedik hónap, és Izrael fiai az ő városaikban lakoztak, felgyűlt az egész nép egyenlőképpen a piacra, mely a vizek kapuja előtt volt, és mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő a Mózes törvényének könyvét, melyet parancsolt az Úr Izraelnek. Előhozta azért Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet eleibe, melyben együtt voltak férfiak és asszonyok, és mindazok, akik azt értelemmel hallgathatták, a hetedik hónak első napján. És olvasott abból a piacon, amely a vizek kapuja előtt volt, kora reggeltől fogva mind délig, a férfiak és asszonyok előtt, és mindazok előtt, akik azt érthették, mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatta a törvényt.” (Nehem 8,1‒3)
Figyeljük meg, hogyan jött létre ez az összejövetel. Úgy tűnik, hogy a nép nemcsak a hetedik hó első napján
esedékes kürtzengés ünnepe miatt gyűlt össze, hanem egy belső indíttatás is közrejátszott. A nép látta, hogy a Jóisten mennyire megsegítette őket eddig. Azonban érezték, hogy az eddig elvégzett munka nem teljes: a falak újjáépítése után most a lelki életük helyreállításnak az ideje jött el. Ennek az első lépése nem lehetett más, mint az Isten igéjéhez való visszatérés. A kezdeményezést magukhoz véve kérték Ezsdrást, hogy olvasson Mózes törvénykönyvéből. Ezsdrás nyilvánvalóan örömmel teljesítette e kérést egy istentisztelet keretében.
A leírásból megtudjuk, hogy
- A helyszín a vizek kapuja
- közelében fekvő piactér volt.
- Az összejövetel időtartama igen hosszú volt, „kora reggeltől délig” tartott, ami legkevesebb 5‒6 óra lehetett.
- A résztvevők: férfiak, nők, „és mindazok, akik azt értelemmel hallgathatták”, így valószínűleg több korosztály is képviseltette magát.
A nép „nagy figyelemmel hallgatta a törvényt”. A további versek még hozzáteszik, hogy mindez ünnepélyes keretek között zajlott: Ezsdrás az istentisztelet céljára egy faemelvényt is készíttetett, amire felállított más papokat is; a nép pedig azzal is kifejezte a tiszteletét az Ige iránt, hogy felállt annak megnyitásakor; ezután Ezsdrás imádkozott, amire ámennel felelt a nép.
Miről árulkodott ez a „nagy figyelem” és tisztelet az Ige iránt? Egyrészt mindenképpen a komoly érdeklődés, kíváncsiság jele volt, másrészt átérezték, hogy a mindenható Isten szól hozzájuk Igéjén keresztül. Fel kell tennünk a kérdést: megvan-e bennünk is mindez Isten igéjét hallgatva? Könnyen utolér bennünket a modern kor egyik súlyos problémája: a figyelem megoszlása, elaprózódása, ennek nyomán pedig a gondolkodás sekélyessé válása. Ha túl sok mindenre figyelnünk, valójában semmire sem figyelünk igazán. Istent kell kérnünk, hogy adjon osztatlan figyelmet az Ige iránt.
Mit tettek még, és milyen eredménnyel?
Fontos szerep jutott az alkalmon részt vevő lévitáknak: ők voltak megbízva az Ige tételes magyarázatával: „Olvastak pedig a könyvből, Isten törvényéből világosan, s azután magyaráztak, és a nép megértette az olvasottakat.” (8. vers) Nem derül ki, mindez hogyan zajlott a gyakorlatban, de valószínű, hogy kisebb csoportokra osztották a népet, és így haladtak előre, szakaszról szakaszra. A felolvasott részek magyarázatokkal való ellátását nyelvi szempontok is indokolták: erre az időre a mózesi könyvek héber nyelve kikopott a hétköznapi használatból, helyette az arám vált elterjedtté. Mindenesetre a világos, közérthető magyarázatok eredményeképp megértették az olvasottakat.
A Bibliában gyakori és lényeges fogalom: (meg)érteni valamit. Dániel könyvében ezt olvashatjuk: „…az istentelenek közül senki sem érti, de az értelmesek értik” (Dn 12,10) „Miért nem értitek az én beszédemet?” – kérdezte Jézus a farizeusokat (Jn 8,43). Fülöp kérdése ez volt a szerecsen komornyikhoz: „Vajon érted-e amit olvasol?” (Ap csel 8,30) A megértés: kulcs a szívhez, e nélkül mélyreható gondolkodásbeli változás nem lehetséges. Kevés, ha valamire figyelünk, de nem értjük meg, nem látjuk át az összefüggéseit. Itt van nagy jelentősége a helyes magyarázatoknak. A Bibliában a különböző részek egymást magyarázzák, de gyakran szükség van emberi magyarázókra is, akik az adott kor számára még érthetőbbé teszik az Igét. Gondolkodjunk el azon, mekkora feladat „lefordítani” az Igét a mai kor emberének. Mekkora szakadékot kell ma is áthidalni! Még nagyobb kérdés azonban: Isten népeként mi magunk eljutunk-e az Ige megértéséig.
Mi mutatta, hogy az Ige a szívükig hatott?
„Ekkor Nehémiás, a király helytartója, és Ezsdrás, a pap, az írástudók és a léviák, akik magyaráztak a népnek, így szóltak az egész néphez: E nap szent az Úrnak, a ti Isteneteknek, ne keseregjetek, és ne sírjatok, mert sírt az egész nép, mikor a törvény beszédeit hallotta. És mondták nékik: menjetek, egyetek kövért, és igyatok édeset, és küldjetek belőle részt annak, akinek semmi nem készíttetett, mert szent e nap a mi Urunknak, és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek. A léviták is csendesítették az egész népet, mondván: Hallgassatok, mert e nap szent, ne bánkódjatok.” (Nehem 8,9‒11)
Az Ige megértéséből kesergés és sírás következett. E sírás nemcsak érzelmi hatás volt: az Ige „tükrében” meglátták valódi állapotukat. Ennek súlyos következményeit tapasztalhatták egyénileg és nemzeti szinten is. Mindezek felismerése mély bűnbánatot eredményezett.
Ez a sírás minden korban a megtérés legmeggyőzőbb külső jele. Más esetekre is emlékezhetünk: pünkösdkor Péter prédikációjának hallgatói „szívükben megkeseredtek, és mondták Péternek és a többi apostolnak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” (Ap csel 2,37), a korinthusiak Pál feddésének hatására „megtérésre szomorodtak meg”. Nem haszontalan a bűnfelismerésből származó szomorúság: „Az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” Egy mélyreható változás, átalakulás kísérőjelenségéről van tehát szó. A kérdés: ránk tud-e még így hatni az Ige megértése. Laodicea népének ugyanilyen megtérésen kell átesnie, amilyet Nehémiás korában is láthattunk.
Mit kellett még helyreállítani?
„Másodnapon pedig összegyűltek az egész népnek, a papoknak és lévitáknak családfői Ezsdráshoz, az írástudóhoz, hogy megértenék a törvénynek beszédeit. Találták pedig írva a törvényben, melyet parancsolt az Úr Mózes által, hogy Izrael fiainak leveles színekben kell lakozniuk az ünnepen, a hetedik hónapban. És hogy nekik tudatniuk kell és ki kell hirdettetniük minden városaikban és Jeruzsálemben ezt: Menjetek ki a hegyre, és hozzatok lombokat a nemes és vad olajfáról, mirtusz- és pálmalombokat, szóval akármely sűrű levelű fáról lombokat, hogy csináljatok leveles színeket, amint meg van írva.” (Nehem 8,13‒15)
Másnap már nem az egész nép, csak a családfők jöttek össze. Vágy fakadt bennük, hogy még többet értsenek meg az Igéből. Az igazi megtérésnek mindig ez következménye: Isten mélyebb megismerésének a vágya. Kérdés, hogy ott van-e bennünk is a belső késztetés, hogy még többet tanuljunk? Vagy esetleg megkísért bennünket a laodiceai önelégültség: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire sincs szükségem.” (Jel 3,17)
Ennek a buzgó keresésnek meg is lett az eredménye, hiszen nemsokára találtak egy olyan rendelkezést, amelyet régóta elhanyagoltak: a sátoros ünnep megtartását. Ez az ünnep éppen a hetedik hónapra esett, így azonnal megtették a szükséges előkészületeket: Júdea összes városban kihirdették, hogy mindenki gyűjtsön ágakat sátrak készítéséhez. A sátoros ünnepet a hetedik hó 15. napján tartották, a legutolsó, leghosszabb ünnep volt a zsidó ünnepek sorában: hét napig tartott. Ez az ünnep egyrészt visszaemlékezés volt a pusztai vándorlásra, másrészt előretekintés volt az örök életre. Milyen fontos a számunkra is, hogy naponta átérezzük: „jövevények és vándorok vagyunk”. Ez az élet csak átmeneti időszak, amit nemsokára felválthat az örökkévalóság. Mégis milyen nagy jelentősége van számunkra e néhány évtizednek: csak ez az idő áll rendelkezésünkre az örök életre való felkészüléshez.
A 16‒17. versek szerint a nép rendkívül készséges volt az ünnep megtartására, ennek végső eredményéről így olvashatunk: „…lett felette igen nagy örömük.” Elgondolkodtató ez a folyamat: (1) a nagy figyelem és a világos magyarázatok (2) az Ige megértését eredményezték, (3) ez sírást, bűnbánatot váltott ki, (4) az igei elvek, rendelkezések iránt való feltétlen engedelmesség pedig (5) örömöt hozott. Elmondhatjuk, hogy minden igaz reformáció ezeken a lépéseken halad végig, aminek végeredménye: valódi öröm és boldogság. Ekkor teljesülhet Pál felszólítása: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek.” (Fil 4,4)
Melyek voltak a további lépések?
A sátoros ünnep után két nappal újabb gyűlést tartottak, amelyet a böjtnek, önvizsgálatnak, bűnvallomásnak szenteltek. Mindennek lett egy azonnali gyakorlati eredménye: „És elváltak az Izrael magvából valók minden idegenektől, és előállván vallást tettek az ő bűneikről és atyáik hamisságáról.” (Nehem 9,2) Ezután tovább folyt az igekutatás „a nap negyedrésze alatt”, míg a másik negyedrész alatt bűnvallomások, imák hangoztak el. Ezt a léviták népért mondott megható imája követte, amely Izrael egész történetét összefoglalja, különös hangsúllyal említi konokságukat és makacsságukat. A léviták elismerik, hogy törvényszegéseik miatt jöttek rájuk csapások. Ennek végén „kötést szereztek” ‒ azaz esküt, fogadalmat tettek, amit aláírásukkal is szentesítettek. Az aláírók nevét és az eskü tartalmát a 10. fejezet rögzít. Ennek jegyében kötelezték magukat a felemás iga megszüntetésére, a szombatünneplés megreformálására, a szombatév megtartására, a templomi szolgálatok helyreállításra és a tized és egyéb adományok befizetésére.
Ahhoz, hogy Jeruzsálemben helyreállhasson a rendes hétköznapi élet, több lakóra volt szükség. A múltbeli viszontagságok a város elnéptelenedését okozták, és erre az időre jobbára csak a vezető réteg lakott itt. A város benépesítése két úton történt:
‒ Sorsvetéssel: e szerint vidékről minden tizedik embernek kellett Jeruzsálembe költöznie;
‒ Önként, saját elhatározásból (vö. Nehem 11,1‒2) Ennek eredményességéről számol be a 11. fejezet a költözésben érintettek felsorolásával.
A 12. fejezet a léviták és papok névsorának közlése után beszámol egy különleges eseményről: a városfalak felszenteléséről. Ez rendkívül ünnepélyes keretek között zajlott, kórusokat és zenei kíséreteket szerveztek, felvonulásokat tartottak. „És áldoztak azon a napon nagy áldozatokkal, és vigadtak, mert az Isten megvidámította őket nagy örömmel, sőt az asszonyok és a gyermekek is vigadtak; és Jeruzsálem öröme messze hatott.” (Nehem 12,43)
A 13. fejezetben leírt reformok minden bizonnyal már Nehémiás második kormányzói ciklusa alatt történhettek. (Nehémiás két „ciklusban” töltötte be ezt a posztot. Az első időtartama ismert, ez tizenkét év volt (i. e. 444 és 432 között; vö. Nehem 5:14). A második időtartama nem ismert, mindössze annyi bizonyos, hogy i. e. 407-ben már egy Bigvai nevű helytartó uralkodott Júdeában (vö. SDA Bible Commentary, 3. köt., 450. o.).)
Az országban levő állapotok újabb reformok végrehajtását tették szükségessé: ez pedig ismét csak igei felfedezésekből táplálkozott. (vö. Nehem 13,1‒2). Ennek jegyében „kirekesztettek Izrael közül minden elegy-belegy népet.” Nehémiás a „nehéz” vagy „kényes” ügyektől sem félt: volt bátorsága Eliásib főpapot elmozdítani hivatalából, miután kiderült, hogy a pogány Tóbiással került rokoni kapcsolatba; botrányos volt, hogy Tóbiás magában a templomban kapott szálláshelyet. Ezt újabb reformok követték: a lévitai szolgálat helyreállítása, szombatreformok, a felemás igában élők nagyon kemény megfeddése. Ez mutatja, hogy egy alapos reformáció után is lehet megtorpanás, majd visszaesés. Nehémiás azonban nem vesztette el a lelkesedését: újból nekifogott a bűnök felszámolásának.
„A ma végrehajtandó reformációs munkában szükség van Ezsdrásokra és Nehémiásokra, akik nem szépítgetik és nem mentegetik a bűnt, hanem bátran megvédik Isten méltóságát. Azok, akikre ennek a munkának a terhe nehezedik, nem hallgathatnak a gonoszság láttán, és nem takarhatják be a bűnt a hamis könyörület köpenyével. Tudjuk, hogy Isten nem személyválogató, és hogy a kevés emberrel szemben gyakorolt szigor irgalmasságnak bizonyul a tömegek iránt. Azt sem felejthetik el, hogy a bűn megfeddőjében Krisztus Lelkének mindig meg kell mutatkoznia… Az isteni megbízatásban a kötelesség hitvallásunk fontos része. Isten eszközeiként fel kell használnunk azokat a körülményeket, amelyekkel végrehajthatjuk akaratát. A gyors és határozott cselekvés a megfelelő időben fényes győzelmet arat; a késlekedés és hanyagság következménye kudarc és Isten meggyalázása.” (Próféták és királyok, Reformáció c. fej.)
Végezetül gondoljuk át, melyek azok a területek, ahol nekünk is reformációra van szükségünk. Szükség van-e változásra az egymással való kapcsolatunkban, életmódunkban, családi életünkben, munkavégzésünkben stb.? Kérjük Istentől, hogy ilyen nehémiási lelkülettel foghassunk hozzá e változtatásokhoz. Legyen példa előttünk kitartása és határozottsága. Tanuljuk meg tőle, hogyan lehet Isten segítségével akár a romokból is újjáépíteni egy országot! Ha saját életünkben vagy gyülekezetünkben csak romokat látunk, bátorítsanak bennünket ezek az igék:
„Felépítik az ősi romokat, helyreállítják a régi omladékokat, újjáépítik a lerombolt városokat.” „Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.” (Ésa 61:4; 58:12)
Somogyi Lehel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése