2013. dec. 17.

2. szám - Növekedjetek a kegyelemben! - Hit általi megigazulás rovat

Hit általi megigazulás

Növekedjetek a kegyelemben!

Péter apostol második levelének búcsúgondolataira nem szoktunk különösebb figyelmet fordítani. Hamar átsiklunk felettük, vagy tán el sem olvassuk e kissé rejtőzködő mondat szavait. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, ezek csupán egy levél végére illesztett udvarias, általánosan használt, kegyes szófordulatok. Pedig, ha jól meggondoljuk, ebben az egyetlen tanácsban egész keresztény életünk lényegét, „eredményességének” foglalatát ismerhetjük fel: „Hanem növekedjetek a kegyelemben, és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében.” (2 Pt 3,18)
Nem csak a természet világában törvényszerű a növekedés, annak hívő életünk legfontosabb részévé is kell válnia. Ahogy fizikailag minden élőlénynek az elengedhetetlenül szükséges tápanyagok szolgáltatják a növekedéséhez szükséges feltételeket, úgy nekünk a kegyelem és Jézus Krisztus megismerése jelentheti a megfelelő táptalajt lelki fejődésünkhöz. Ugyanakkor a kegyelmet csak Jézus Krisztus által ismerhetjük meg, általa válhatunk annak részesévé – teszi nyilvánvalóvá az apostol. Miként válhat ez valósággá az életünkben? Mit jelent ez a gyakorlatban? Erre keressük a válaszokat.

Növekedés és küzdelem

 Ismeretes, hogy Pál apostol Jézust állítja a Zsidókhoz írt levélben a hívő ember elé, mint hitünk Fejedelmét és bevégezőjét (12,2). Az újabb fordítások mindezt a hit „elkezdőjeként és bevégzőjeként” adják vissza, a Fejedelem helyén azonban a görög szöveg az ἀρχηγός - archēgos szót használja, ami olyan fejedelmet, vezetőt jelent, aki másokat is magával ragad, cselekvésre indít. A klasszikus görög nyelvben a hősöket, a nagyobb hadseregek vezetőit illették ezzel a kifejezéssel. Jézus tehát, mint az első a seregben, hős vezérként jelenik meg ebben az igeszakaszban. Úgy próbálja átvezetni követőit, katonáit az előttük lévő küzdőtéren (12,1), mint aki elsőként nézett szembe a veszélyekkel, akadályokkal és próbákkal. Mivel Jézus „mindenben megkísértetett, hozzánk hasonlóan”, és nem bukott el a kísértés harcmezején, úgy nekünk is segítséget, győzelmet tud adni „alkalmas időben” (Zsid 4,15–16). Mindehhez viszont Jézusnak is növekednie kellett a kegyelemben, azaz gyakorolnia kellett a mennyei Atyában való bizalmat, és a neki való átadást. 
Jézus növekedéséről, „gyarapodásáról” olvashatunk Lukács evangéliuma 2,52-ben. Az itt használt szó is érdekes háttérrel bír. Eredetileg azt jelentette, hogy „valaki előbbre jut azáltal, hogy elgördíti útjából az akadályokat”. Jól tudjuk, Jézus is csak úgy tudott növekedni a kegyelemben, hogy neki is meg kellett küzdenie a „bűn testének hasonlatosságában” (Rm 8,3) az emberi természet kihívásaival, a fizikai és lelki gyengeségekkel: éhséggel, szomjúsággal, fáradtsággal, félelemmel, szembeszegülésekkel, gyűlölködésekkel stb. Belegondoltunk-e már abba, hogy neki mennyivel nagyobb küzdelmet kellett megvívnia a sötétség hatalmaival, mivel egyrészt sokkal nagyobb volt a küzdelem tétje is – Sátán személyesen ostromolta kísértéseivel –, másrészt nem állt még előtte pozitív példa, akire erőforrásként és bátorításként tekinthetett volna. Nekünk ezzel ellentétben, bár próbáink valóságosak, soha nem kell átélnünk olyan súlyos támadásokat, mint neki, és csupán egy legyőzött, hatalmától megfosztott ellenséggel kell szembeszállnunk (Kol 2,15; Zsid 2,14). Képzeljük el egy hadsereg vezérét, akinek katonáival együtt egy őserdőn kell átverekednie magát. Úgy próbálja meg az embereit a veszélyzónából a biztonságba kivezetni, hogy először ő néz szembe a veszélyekkel, az akadályokkal és a próbákkal, amelyeket le is győz. Jézusban tehát megtalálhatjuk a kegyelem teljességét azáltal is, hogy nemcsak a megbocsátásra, a bűnbocsánatra talált megoldást azzal, hogy elrendezte a kereszten bűneinket, hanem emberi természetében le is legyőzte azokat, hogy ebben mi is követhessük őt. Azután, ahogy elküldte a Szentlelket, bőséggel meríthetünk az ő erejéből. Értünk növekedett a kegyelemben, és amikor erejére támaszkodunk, mi is növekedünk abban. 

„Nézvén” és látván

Pál apostol a Zsidókhoz írt levél idézett szakaszában arra is figyelmeztet, hogy a harctéren való küzdelem közben az őt követő katonáknak egy percre sem szabad levenniük tekintetüket az archēgosról, a hadtest kapitányáról. Tudniillik bátorító példája, küzdelmének szabályszerűsége és szeretetének szemlélése és elfogadása biztosíthatja csak egyedül a győzelem lehetőségét harcostársai számára is. „Nézvén a hitnek Vezérére és Győztesére, Jézusra, aki az előtte lévő örömért, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett… Gondoljátok meg azért, hogy Ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.” (Zsid 12,2–3)
Az apostol arra figyelmeztet, hogy a győzelemhez elégséges kegyelmet legmélyebben a keresztben fedezhetjük fel, hiszen ez áll az evangélium szívében. A kegyelemben csak aszerint növekedhetünk, hogy mennyire értettük meg Krisztus értünk hozott áldozatát, mennyire becsüljük meg, és „élünk általa” (1Jn 4, 9). Az Újszövetségben a keresztnek két különböző jelentése van. Az egyik a nyilvános kivégzés egyik ókori fából készült eszköze, amelyre kötéllel, illetve szegekkel függesztették fel az elítéltet. Amellett, hogy rendkívül lealacsonyító kivégzési mód volt, az elítéltnek iszonyú szenvedést is okozott. Érthető, hogy „az egész sokaság, mely e dolognak látására ment oda, látván azokat, amik ott történtek, mellét verve megtére.” (Lk 23, 48) Egy latin szerző szerint, a „kereszt” annyira visszataszító szó volt, hogy ezt a szót még csak megemlíteni sem lehetett egy kulturált római beszélgetés során.
Nekünk miért lehet mégis „dicsekedésünk” (Gal 6,14) – ahogy Pál apostol fogalmaz – a kereszt? Hogyan találhatjuk meg a kegyelmet a keresztben? Isten a büntetésnek ezt az eszközét arra használta, hogy békességet szerezzen számunkra. Ami az emberek szemében Krisztus elutasításának szimbóluma volt, az Istennél bűneink megbocsátásának jelképe. A kereszt Isten szeretetének mértéke. Amikor Krisztus kereszthalálára tekintünk, megláthatjuk, milyen messze hajlandó Isten elmenni értünk, hogy visszanyerjen magának bennünket. Majdhogynem azt is gondolhatnánk, hogy Isten jobban szeret minket még saját Fiánál is! Semmilyen más mérce nem segíthet nekünk abban, hogy felmérjük ezt a szeretetet. Erre gondolhatott János apostol is, amikor ezt írta: „Lássátok, milyen nagy szeretet adott nékünk az Atya…” (1Jn 3,1)

„Megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett…”

Amikor azt a már-már közhellyé silányított aranyigét olvassuk János evangéliumában, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érte…” (Jn 3,16), hajlamosak vagyunk átsiklani afelett, hogy ez valójában mit is jelentett – mind az Atyának, mind a Fiúnak. Egy megrázó magyarázatot olvastam Jézus keresztáldozatáról Pál apostol Zsidókhoz írott levelének egyik igaszakasza kapcsán:
Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett. Menjünk tehát ki őhozzá a táboron kívülre, az Ő gyalázatát hordozva.” (Zsid 13,11–13)

„Mit jelentett »a táboron kívül« kifejezés? Ezen a területen, melyet mindenki jól ismert, csak bizonyos embercsoportok tartózkodhattak. A táboron kívül kellett élniük az idegeneknek, »Izráel közösségétől elkülönítve, mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek«. Ezek az emberek nem élhettek a táboron belül…. Szintén a táboron kívül éltek a leprások, akik e szörnyű betegség fertőző volta miatt nem lakhattak a táboron belül… Ez volt az a hely is, ahová a törvényszegőket és bűnözőket száműzték. Mózes törvénye szerint a házasságtörést, a szombat megszegését, a bálványimádást és a gyilkosságot megkövezés általi halálbüntetéssel kellett sújtani, melyet szintén a táboron kívül kellett végrehajtani… De itt égették el azoknak az áldozati állatoknak a tetemét, melyeknek vérét előzőleg bűnökért ajánlott áldozatként hintették szét a Szentek Szentjében. Az állati tetemeket, miután jelképesen áthelyezték rájuk a felajánló bűneit, elégették, mint Isten és ember számára egyaránt utálatos, átkozott hulladékot…
Egyszóval a táborhelyen kívül eső rész iszonyatos hely volt: az idegenek, a leprások, a bűnözők lakhelye, valamint a bűnnel megátkozott hulladék tárolója – mindeni számára utálatos terület…

A táboron kívüli terület volt az a »Koponya-hely«, ahová Jézus kiment, hogy értünk és helyettünk feláldozza magát. Mégis sokszor milyen könnyedén mondjuk ki: »Magára vette büntetésemet.« Mikor azonban felidézzük, hogy milyen is volt ez a hely, megdöbbenünk, mert akkor értjük meg egészen, hogy hol is lenne az igazi helyünk, és milyen a mi valódi természetünk Isten szemében… Jézust úgy vezették a táboron kívülre, ahogy az áldozati állatok tetemét vitték elégetni, mint bűnökkel megátkozott hulladékot. Nincsenek szavak arra az erkölcsi mélységre, melyet Jézus járt be helyettünk a kereszten. Egyáltalán nem túlzó állítás, hogy úgy halt meg ott, mint bűnnel átkozott hulladék, hiszen Isten előtt mindannyian azok vagyunk: bűnnel átkozott hulladék. Krisztus áldott testéből a mi bűneink bűzös füstje szállt föl. Egymás előtt igaz és kegyes keresztény benyomását kelthetjük. A kereszt előtt azonban be kell látnunk, hogy távolról sem vagyunk ilyenek….” (Roy Hession: Jézus erőterében, Harmat, Bp., 1999, 47–48, 50. o.)

A kereszt tehát az a hely ahol Isten kegyelme nemcsak helyettünk tett, hanem bennünk is tenni akar valamit. Miután meggyőz irántunk való változhatatlan szeretetéről és igazságáról, azt akarja, hogy helyezzük bizalmunkat teljesen őbelé. Ha tekintetünket állandóan Krisztus értünk hozott áldozatára szegeznénk, akkor minden bizonnyal hatalmasan növekednénk a kegyelemben. Azért nem bízunk eléggé kegyelmében, mert nem arra a helyre, azaz nem a keresztre koncentrálunk, ahol kijelentette kegyelmét nekünk. De ha nem fókuszálunk teljes értelmünkkel oda, nem növekedhetünk a kegyelemben sem. 

Különös törvényszerűség, hogy miközben a keresztet megértjük, és a kegyelemben növekedünk, aközben természetünkben, a bűneinkben „csökkenünk”. Mivel, ha mélyen megértettük a keresztet, azt nemcsak szemlélni fogjuk, hanem Jézus parancsa szerint „fel is vesszük”. A kegyelemben való növekedésünknek pedig legbiztosabb bizonyítéka, amikor „elveszítjük a mi életünket” akkor Krisztusban „meg is találjuk azt” (Mk 8,35). A kereszt ott fog az életünkbe metszeni, ahol a legjobban fáj, nem kímélve sem minket, sem féltve őrzött értékeinket. Legyőz bennünket, és véget vet önző életünknek. De csak ekkor élhetünk a szó valódi értelmében teljes életet, egy jó cselekedetekben gazdag, áldott, szabad életet, ha folyamatosan növekedünk a „mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében”.
Soós Attila

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése