„Hát nem az-e a böjt, amit én kedvelek…,
hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet,
és a szegény bujdosókat házadba bevigyed…
és hogy felebarátod elől el ne rejtsd magadat?”
hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet,
és a szegény bujdosókat házadba bevigyed…
és hogy felebarátod elől el ne rejtsd magadat?”
(Ésa 58,6–7)
Bevezetés
Hannah More-ról (1808–1868) a következő olvasható a Hetednapi Adventista Enciklopédiában: „Az adventizmus korai időszakában csatlakozott a mozgalomhoz, korábban misszionárius volt Libériában. Valószínűleg 1863-ban csatlakozott a közösséghez, miután 1861-től 1862-ig Amerikában töltötte szabadságát, s amikor S. N. Haskell a kezébe adott adventista kiadványokat. Miután megszűnt Libériában betöltött szolgálata – egy árvaház vezetője volt, amit egy angliai misszióstársaság működtetett –, visszatért Amerikába, 1866-ban. A South Lancaster-i gyülekezethez csatlakozott Massachusetts államban, majd Battle Creek-be ment, [ahol közösségünk központja volt ebben az időben, Michigan államban]. Munkát keresett, főképpen tanítani szeretett volna, de senki sem ajánlott neki alkalmazást. Végül elfogadott egy munkát Északnyugat-Michiganben, egy korábbi misszionáriustársa otthonában, aki nem volt adventista. Ott halt meg néhány hónap múlva…
Hannah More befolyására egy Dickson nevű keresztény, aki misszionáriustársa volt Afrikában, elfogadta az adventüzenetet, és visszatérve szülőhazájába, Ausztráliába, elsőként képviselte ott az adventista tanításokat.” (Review ad Herald Kiadó, Washington D. C., 1966, 825. o.)
Hannah More történetének megörökítése a Bizonyságtételek I–II. kötetében:
„Ebben a bizonyságtételben nyíltan szólok Hannah More esetéről… Azért írom le az ijesztő tényeket, hogy népünket mindenhol kötelességére ébresszem…
Hannah More testvérnőnk Battle Creek-ben járt, s nem találva foglalkozást, egy másik megyébe utazott, hogy otthonra találjon régi barátnőjénél, aki Közép-Afrikában hittérítő társa volt. Férjem és én szomorúak voltunk, hogy Krisztus hű szolgája kénytelen volt nélkülözni az azonos hitűek társaságát, és elhatároztuk, hogy meghívjuk őt, lakjon nálunk. Írtunk neki, hogy találkozzék velünk, a már korábban megbeszélt wrighti gyülekezésen, és onnét együtt jöjjünk haza, de nem jött el. Itt közlöm a választ, amit 1867. augusztus 29-ei keltezésű levelünkre írt, amelyet aztán csak Battle Creek-ben kaptunk meg:
Kedves White testvér!
Szíves leveled most érkezett a heti postával. Mivel a posta csak hetenként jár, s holnap viszik is, sietek válaszolni. Itt lakunk, mondhatnánk, a bozótosban, és az az indián ember, aki a postát hordja, pénteken indul el gyalog, és csütörtökön tér vissza hozzánk. Megkérdeztem Thompson testvért [munkatársnőjének a lelkész férje, akiknél lakott] az útvonalról, azt mondja, hogy legjobb hajón mennem Milwaukee-ig, majd onnét tovább Grand Haven-be.
Összes pénzemet az ideutazásra költöttem, mikor meghívtak, hogy lakjam Thompson testvér családjánál. A testvérnőnek segítek a háztartásban, heti 1,50-ért, öt napon át, mivel nem kívánják, hogy vasárnap dolgozzam, én pedig nem dolgozom az Úr szombatján, a Biblia által egyedül elismert nyugalomnapon. Nem kívánják, hogy hitünk különbözősége miatt elköltözzem tőlük, a testvér azt mondja, nyugodtan náluk maradhatok, csak ne keltsek feltűnést hitemmel népe között…
A család részben elfogadta az egészségügyi megújulást, hiszem, hogy nemsokára teljesen belejönnek, és szeretni fogják. Megrendelték az Egészség megújulása c. folyóiratot, miután megmutattam nekik néhány régebbi számot. Remélem, és imádkozom is érte, hogy elfogadják a szent szombatot. A testvérnő máris elfogadja. A férje merev gondolkozású, és természetesen azt hiszi, hogy igaza van. Bárcsak meg tudnám győzni, hogy olvassa el a könyveket… Neki úgy tűnik, hogy tévtanokat terjesztünk, holott, ha figyelmesen elolvasná álláspontunk igazolását, nem tehetne mást, minthogy elfogadja szépségét és következetességét. Nincs kétségem, hogy a testvérnő örömmel és azonnal hetednapi adventistává válnék, ha férje nem ellenezné oly hevesen… Munkám itt befejezettnek, vagy csaknem befejezettnek tűnik… Sokkal szívesebben csatlakoznék Isten szombatünneplő, választott népéhez.
Legalább tíz dollárra van azonban szükségem, hogy eljussak Greenville-re. Ennyi, és az a kevés, amit kerestem, elégnek tűnik. Most várok leveletekre, és a pénz érkezése után azt teszem, amit a legjobbnak mondotok. Tavaszra nekem is lenne elég, hogy elutazzam, s ez az, amit szeretnék.
Vezessen és áldjon meg benneteket az Úr minden vállalkozásotokban, ez szívem hő vágya, és az is, hogy én is töltsem be azt a feladatot, amelyet Isten kijelölt számomra szőlőjében, hűségesen…
Hannah More
✤
A levél érkezése után úgy döntöttük, hogy amint tudjuk, elküldjük a kívánt összeget. De mielőtt erre percnyi időt találtunk volna, a Maine-be utazás mellett döntöttünk, hogy majd néhány hét múlva visszatérve – még mielőtt a hajózás véget érne –, elküldhetünk a testvérnőért.
Mikor aztán úgy láttuk, hogy tovább kell maradnunk, Vermonton és New York államban fáradozni, írtunk egy hozzánk közel álló testvérnek, hogy forduljon a környék vezető testvéreihez, beszélje meg velük, hogy küldjenek el Hannah More testvérnőért, és adjanak neki szállást, amíg vissza nem térünk. Amikor visszajöttünk Battle Creek-be, azt találtuk, hogy senki sem tartotta szívügyének, hogy segítsen a testvérnőnek a közelünkbe utazni, ahonnan hazatértünkkor hozzánk költözhetett volna. Nagyon bántott minket a dolog…
Később megismertük azt a hideg, közönyös bánásmódot, amellyel More testvérnő találkozott Battle Creek-ben… Ami folyóiratunkban megjelent Krisztus eme önfeláldozó szolgájáról, abból minden olvasó megtudta, hogy a testvérnő városunkba jött… Istennek ez a szolgája elfogadta a szombatot, miközben még misszionáriusként dolgozott Közép-Afrikában. Amikor ez addigi szolgálati helyén köztudomású lett, nem kérték többé szolgálatát, úgyhogy visszatért Amerikába, hogy azonos hiten levő testvéri között keressen otthont és foglalkozást… Mégsem látogatták meg személyesen, és nem tudakozódtak szükségletei iránt… More testvérnő azt mondta, hogy bármit vállal, de ha lehet, tanítani szeretne. Azt kérte H. gyülekezeti véntől, hogy tárja ügyét a vezető testvérek elé a folyóiratban, és próbáljanak egy iskolát keresni számára, ahol taníthatna. H. testvér ezt megtette, de semmi biztatás nem jött, úgy látszott sehol sem volt üresedés. More testvérnő elmondta Strong testvérnőnek, hogy nincs pénze, és ha nem talál állást Battle Creek-ben, a távoli Leelenaw megyébe kell utaznia. Többször szólt arról, hogy fáj neki, ha el kell hagynia testvéreit… Strong testvérnő jóformán idegen volt Battle Creek-ben, [de megpróbált segíteni]. Egy család úgy nyilatkozott, hogy szerdától péntek reggelig adnának neki szállást, de azután elutaznak. Strong testvérnő később megtudta, hogy a család kifogása az volt, hogy nem ismerték őt. Befogadhatták volna, de nem akarták befogadni. Hannah More végül elutazott Chicagón át (itt ugyanis pénzt kellett kölcsönkérnie további utazásához) Thompsonékhoz.
A keleti államokból való visszatérésünk után férjem megtudta, hogy kérésünk ellenére semmit sem tettek azért, hogy elhozzák More testvérnőt, hogy azután hozzánk költözhessen. Gyorsan írt More testvérnőnek, amire a következő választ kapta:
Leland, Leelenaw, Michigan, 1868. február 20.
Kedves White testvér!
Február harmadikai leveledet megkaptam. Leveled gyenge egészségben talált, nem lévén szokva a hideg északi telekhez, ahol 3-4 láb magasan áll a hó… Lehetetlennek látszik, hogy tavaszig eljussak hozzátok. Az utak hó nélkül is igen rosszak. Azt mondják, hogy a legjobb várnom, amíg a hajózás megindul, s elhajózni Grand Haven-ig, majd vonattal utazni a hozzátok legközelebb eső állomásig. A múlt ősszel reméltem népünk között letelepedni, de ez az előjog nem jutott osztályrészemül… Bárcsak eljuthatnék hozzátok, de ez lehetetlennek, vagy legalább is kivitelezhetetlennek tűnik tél közepén, gyenge egészséggel, egyedül ilyen hosszú útra indulni… Azt hiszem megviselte egészségemet, hogy hideg szobában, egyedül tartom meg a szombatot. Nem akartam ugyanis ott tölteni a napot, ahol mindenféle munka és világi beszélgetés folyik, a vasárnapünneplő család rendje szerint… Ó, mennyire vágyom ismét a szombatünneplőkkel lenni…!
Nehezemre esik a lélegzés, úgyhogy több mint egy hete nem tudok aludni – a kályhacső megrepedt, lefekvés után gázzal és füsttel töltötte meg a szobámat, és ott aludtam kellő szellőztetés nélkül… Olyan fuldokló érzéssel ébredtem, hogy nem tudtam fekve lélegzeni, így az éjszaka további részét ülve töltöttem. Azelőtt soha nem ismertem ezt a fojtogató érzést… Azért Isten kezére hagyatkoztam, életre vagy halára, azt kérve, hogy tartson meg, ha további szükség lenne rám szőlőjében. Más okból nem kívánok élni…, nem akarok haszontalanul élni. Noha vértanúhalálnak tűnik így meghalni, beletörődöm, ha ez Isten akarata.
Tegnap mondtam Thompson testvérnőnek: Ha White testvéreknél lennék, imádkoznának értem, és meggyógyulnék. Kérdezte, hogy elküldjenek-e érted és Andrews testvérért, de ez kivitelezhetetlennek tűnt, mivel valószínűleg nem érem meg, hogy ideérjetek. Az Úr hatalmas erejével és erős karjával meg tud gyógyítani itt engem, ha ez lenne a legjobb. Biztonságosnak éreztem Őrá hagyatkozni. Tudom, hogy angyalt küldhetne, hogy ellenálljon annak, akié a halál hatalma, vagyis az ördögnek, és bizonyos voltam benne, hogy megtenné, ha ez lenne a legjobb… Rövidesen jobban lettem, és aludni is tudtam valamelyest.
Amint látod, még mindig Isten könyörületének és hűségének megkímélt emlékműve vagyok… Néha viszont a próbák szükségesek…, hogy az ideiglenes világon túl keressünk gazdagabb áldást. Most már elmondhatom a költővel:
Uram, nem rám tartozik, vajon élek-e
vagy halok.
Ha sokáig élek, örvendezek, sokáig
engedelmeskedhetek,
ha rövid ideig, miért lennék bús?
A világnak el kell múlnia.
Krisztus nem vezet sötétebb tereken,
mint melyeken maga is átment előttünk,
s aki országába érkezik,
ezen az ajtón kell belépnie.
Jöjj, Uram, ha a kegyelem késszé tett
szemtől szemben látnom áldott orcád!
Mert ha édes munkád e földön,
milyen lehet a dicsőséges?
Boldogan bevégzem bús panaszaimat,
s fárasztó bűnös napjaimat,
hogy csatlakozzam a dicső szentekhez,
akik az Úr dicséretét zengik.
Alig tudok amaz állapotról,
hitszemem homályos,
de elég, hogy Krisztus mindent tud,
és én örökre Ővele leszek.
Az éjjel is álmatlankodtam, gyöngének érzem magam. Könyörögj, hogy bármi is Isten akarata, az legyen meg bennem és általam, akár élet, akár halál. Ha ismersz valamilyen módot, ahogy hamarabb elérhetlek, kérlek, értesíts! Üdvözlettel, az örök élet reményében:
Hannah More
✤
Nekünk nem volt másért szükségünk rá, csupán csak azért, hogy Isten áldását hozza házunkra… Sohasem láttuk őt, s nekünk sem volt más forrásunk, ahonnét meg tudtunk volna többet testvérnőnk történetéről, odaadásáról Krisztus és az emberiség ügye iránt, mint folyóiratunk olvasóinak… Battle Creek-i testvéreink látták ezt a nemes asszonyt, és többen is többé-kevésbé ismerték vágyait és szükségleteit. Nekünk nem volt pénzünk, nekik volt. Mi már azelőtt is túlterheltek voltunk gonddal… segítségre volt szükségünk, ahelyett, hogy mi segítsünk másokat. A legtöbb Battle Creek-i testvérünk viszont olyan helyzetben van, hogy More testvérnő a legkisebb gond és teher sem lett volna számukra. Van idejük, erejük és viszonylagos gondmentességük. Mégsem viselték a testvérnő sorsát szívén úgy, mint mi…
Megrendültem a helytelenségtől, amelyet Jézussal szemben elkövettek a testvérnő személyében. Néhányukkal személyesen is beszéltem erről… Az egyik lelkészfeleség mondta ezután: „Nem látom be, hogy White testvér és testvérnő miért csinál ekkora hűhót More testvérnő esetéből…” A Battle Creek-i gyülekezet egyik tagja mondta: „Senki sem akar most felelősséget vállalni az ilyen esetekért. Mindig White testvér intézkedett az ilyenekről…” Igen, mert ő szívére vette… Szegény More testvérnő! Mikor meghallottuk, hogy meghalt, férjem borzalmasan érezte magát. Mindketten úgy éreztük, mintha drága anyánk, akinek a társaságára szívünk mélyéből vágytunk, nincs többé… Urunk és tanítványai sohasem mondták, hogy óvakodjunk az idegenek megvendégelésétől, nehogy hibát kövessünk el, és pórul járjunk, ha a méltatlanokról való gondoskodás nehézségét vállaljuk.
Ez nem kizárólag Battle Creek-re vonatkozik. Vérzik a szívem a szombatünneplők között tapasztalható önzésért mindenfelé. Krisztus elment örök lakhelyet készíteni számunkra, mi mégis vonakodunk szállást adni neki, kivetett szentjei személyében. Urunk elhagyta dicső otthonát…, hogy mentse az elveszettet. Szegény lett, hogy szegénysége által gazdagok lehessünk, eltűrte a gyalázatot, hogy minket dicsőségbe emeljen.” (Bizonyságtételek, I. köt, 632., 667–680. o.)
„Hannah More testvérnőt illetően tudtomra adták, hogy mellőzése Jézus mellőzése volt… Ha a gyülekezet a világosságban járt volna, akkor megbecsülték volna ezt az alázatos hittérítőt, akinek egész lénye izzott a vágytól, hogy Mestere szolgálatába léphessen. Még ezt a nagyon őszinte vágyát is félremagyarázták… Megszokta a szigorú takarékosságot és nincstelenséget, ami megjelenésére is rányomta a bélyeget. Nehéz munkával szerzett keresetét olyan gyorsan költötte mások javára, amilyen gyorsan megkapta a pénzt… Külső megjelenés után ítéltek, és nem vették maguknak a fádságot, hogy felismerjék a belső szépséget. Itt volt ez az asszony, akinek az istenfélelemben nyert tapasztalatai túlszárnyalták bárkiét. A gyermekekkel és a fiatalokkal való kapcsolata… nem szigorú, hanem kifogástalan és szeretetteljes volt. Tanításukban, és mint az anyák barátja és tanácsadója, az egyik leghasznavehetőbb munkásnak bizonyult volna…
Ha a gyülekezet világosságban járt volna…, megnyílt volna a szívük e magányos ismeretlen előtt. A mennyben hallották, látták imáit, könnyeit és mély szomorúságát, amiért nem talált alkalmat, hogy hasznavehető legyen. Az Úr rátermett segítséget ajánlott fel népének, de ők gazdagok voltak, dúsgazdagok, és semmire sem volt szükségük.
Hannah More testvérnő fénye kialudt, pedig ma is ragyogva éghetne, bevilágíthatná sokak ösvényét… Hannah More testvérnő halott, és azon nép önzésének az áldozataként halt meg, amely pedig azt állítja magáról, hogy örök életre törekszik. Ez az önfeláldozó hittérítő azért halt meg a hívők közül száműzötten az elmúlt zimankós télen, mert nem akadt együtt érző szív, aki befogadta volna… Szűkkeblűek vagyunk, leköt az önzésünk… Bárcsak az Úr adna nekünk szívbeli irgalmat, jóságot, szánakozó együttérzést!” (Bizonyságtételek, II. köt., 140–142., 332. o.)
Önvizsgálati kérdések
Odalépünk-e a gyülekezetünkben megjelenő ismeretlenekhez, hogy szeretettel üdvözöljük őket, majd megismerkedve velük, tapintatosan érdeklődjünk felőlük, helyzetük felől?
Netán még hittestvéreinket és az ő helyzetüket, lelki-testi szükségleteiket sem ismerjük igazán?
Lehetetlenségnek tartjuk, hogy az időnkből áldozzunk arra, hogy meglátogassuk testvéreinket és más, magányos vagy szükségben lévő embertársainkat?
Csak a saját dolgaink rendezése után megmaradó időnkből, erőnkből, valamint az anyagi feleslegünkből vagyunk hajlandóak áldozni valami csekély mértékűt a Krisztustól távollévőkért, szegényekért, betegekért, elhagyottakért?
A mi soraink között és azon kívül is vannak olyan együttérzésre, segítségre szorulók, akik elől inkább „elrejtjük magunkat”, semmint szembesüljünk szükségleteikkel?
Miért kevés az öröm és a valódi, felülről jövő áldás az életünkben? Vajon nem azért, mert elfeledkeztünk Jézus példázatának (Mt 25,31–46) tanításáról? Továbbá Jézusnak erről a meghagyatkozásáról: „Ahogy te küldtél engem e világba, úgy küldtem én is őket e világba” (Jn 17,18)?
Követjük-e a krisztusi mintát, folytatjuk-e munkáját a testvéreinkéért és embertársainkért való odaadó, önfeláldozó szolgálatban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése