2019. febr. 28.

20. szám – Családról családra (Adeia Biblia-történeti kiállítás) – Tapasztalatok rovat

Családról családra


Idén lesz hatodik éve annak, hogy megrendeztük első Biblia-történeti kiállításunkat egy vidéki kisvárosban. Akkor eszembe sem jutott, hogy évekkel később egy komoly Biblia- és bibliai régészeti gyűjteménnyel fogok dolgozni. Az Adeia Biblia-történeti gyűjtemény mára nem csupán kiállításokon látható. Munkánk, amelyet azóta tízfős csapattal végzünk – az előadások, a magunk készítette filmek, a speciális iskolai történelemórák és a múzeumpedagógiai foglalkozások mindennapjaiban – igazi örömmel tölt el bennünket.
Ami miatt tollat ragadtam, most nem az, hogy leírjam nektek, hány helyen jártunk, mennyi emberrel beszéltünk, és hány feliratkozó van levelezőlistánkon. Abban az időszakban keresztelkedtünk meg férjemmel, amikor a közösség, ahová tartozni kívántunk, éppen széthullófélben volt. Mind érzelmileg, mind emberi kapcsolataimat tekintve kilábaltam abból a fájdalomból, hogy elszakadtam attól a felekezettől, közösségtől, ahol felnőttem, ahová nagyon szerettem tartozni, ahová minden fontos kapcsolatom kötött, és még nem volt idő arra, hogy új kapcsolatokat építsek, így – ahogy szokták mondani – két szék között a pad alá estünk, amikor megtörtént a közösségszakadása. 
Itt álltunk a férjemmel gyülekezet nélkül, barátok nélkül. Elkeserítő időszak volt, azonban az az öröm, amelyet a Biblia tanulmányozásában és egyre mélyebb megértésében találtunk, nem tudott elmúlni. Sokat imádkoztam azért, hogy találjak valami olyan területet, ahol igazi örömmel tudom az emberek közé vinni az evangéliumot. Nem azért, hogy a gyülekezetnek megmutassam, hogy mennyire ügyes és jó hívő vagyok. Még ha így lett volna, sem tudtam volna senkinek megmutatni. Nem akartam a kitaposott ösvényen járni, valami újat kerestem. 

 Az első Biblia-történeti kiállítást ketten szerveztük a férjemmel. én gyűjtöttem, kigondoltam, terveztem, kutattam, ő pedig gyakorlatias, praktikus ember lévén rendezte mindazt, amire szükség volt. Itthon írtuk, vagdostuk a Bibliákhoz az ismertetőkártyákat, a berendezésnél pedig  egy zeneiskolai növendékem segített, aki azóta már a gyűjtemény adminisztrátora. Némi telefonos segítségnél többre nem számíthattunk, így mindent magunknak kellett kitalálni. 
Az első kiállítást számunkra váratlanul újabb és újabb meghívások követték. A munkát, a gyűjtést egyre komolyabban csináltuk, és már nem győzünk eleget tenni a rengeteg meghívásnak. Boldogan mentünk mindenhová. Egyrészt mert kezdtük magunkat otthon érezni a múzeumi világban, másrészt mert gyermekkori szenvedélyem és hobbim volt mindig a régészet és a történelem. Ezt együtt kutatni és megosztani a Bibliával olyan öröm, amely nem múlik azóta sem.


Amikor már végképp nem győztük a feladatokat, Isten társakat adott mellénk. Először egy velünk egykorú házaspárt, akik azóta oszlopos tagjai a munkának, aztán minden területre, ahol szükség lett igazi szakértőkre. Szépen, egyesével barátokat találtunk, akikre mindenben számíthatunk. Ők lettek az én gyülekezetem, ők lettek a barátaim. Bár távol élünk egymástól, telefonon, az internetes levelezésnek és videohívásoknak köszönhetően mégis mindennapi kapcsolatot tartunk. Töretlen örömmel kutatjuk az Igét, együtt keressük azt, hogy mivel lehet gazdagítani, építeni azt a rengeteg embert, akiket az elmúlt évek során megismertünk, és akikkel valamilyen módon tartjuk a kapcsolatot. Igyekszünk úgy szervezni a munkánkat, hogy az Istennel, Istenért végzett feladat mindenkinek örömet okozzon. Nincs kapkodás, nincs feszültség, rengeteget tanulok a csapat minden tagjától, akik elképesztően jó ötletekkel és meglátásokkal tudják segíteni az immár közös munkát.

Hálás vagyok Istennek, hogy feladatot és közösséget adott nekünk. Még ha nem is a klasszikus értelemben gyülekezet mindez, hálás vagyok Neki, hogy együtt dolgozhatok velük, hisz ők lettek az én lelki családom.
Grabarits Ágnes





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése