20. szám – Imatapasztalatok

Imatapasztalatok

„Az úr tevékeny kapcsolatban áll birodalmának minden részével. Figyel minden kimondott szóra. Hall minden sóhajt, meghall minden imát, figyeli mindenkinek a mozdulatait is. Igaz, hogy csalódások jönnek, és számítanunk kell a megpróbáltatásokra, azonban minden ügyünket, akár kicsi, akár nagy, rá kell bíznunk Istenre. őt nem ejti zavarba panaszaink sokasága, és nem kell félnünk attól, hogy terheink súlya túlterheli őt. Figyelő gondoskodása kiterjed minden otthonra és minden egyénre. érdekli minden ügyünk, és együtt érez velünk minden bánatunkban. Számon tart minden könnyet, és megindul erőtlenségünkön.” (Ellen G. White: Az én életem ma, 294. o.) 

December 20-án Hévízen egy magas fiatalemberrel ismerkedtem meg a könyvespultunknál. Végigtekintette a könyveket, majd felhívtam figyelmét az mp3-as hanganyagokra is. Elkérte a hanganyagok elérhetőségét, hogy később megtekinthesse a listát, és közben elindult egy beszélgetés. Többek között ezt kérdezte: ön keresztény? És olvassa ezeket a könyveket? Majd azt kérdezte, tapasztaltam-e már, hogy Isten meghallgatta az imámat, és válaszolt is rá.
Elmondtam neki, hogy életem során sok ilyen tapasztalatban volt részem. A következőt mondtam el neki: A férjem szemét Szombathelyen műtötték, és a szemműtét után pár nappal szerettem volna a főorvossal beszélni, aki őt műtötte. Délután 3 óra volt, és a rendelő előtt nagyon sokan vártak rá. Csak délután négyig rendelt, ezért így fohászkodtam magamban: „Uram, ha most kinyílna az ajtó, és kijönne a főorvos egy időre, akkor talán tudnék vele beszélni.” Nagy meglepetésemre rögtön kinyílt az ajtó. Egy beteg jött ki a főorvos kíséretében. Egy másik folyosóra mentek át szemvizsgálatra. Azonnal utánuk siettem, és megvártam a vizsgálat végét. Amikor kijöttek, megszólítottam a főorvost, aki határozottam elutasított, és azt mondta: „Asszonyom látja milyen sokan várnak rám!” „Elnézést főorvos úr, én csak egy időpontot szeretnék kérni” – válaszoltam, mire azt mondta, hogy négy órára jöjjek vissza. öröm és hála volt a szívemben, és kisiettem a kórház területéről. 

Egy pillanatig azonban tanácstalanul álltam a szakadó esőben, azon töprengve, hogy az előttem álló egy órában hogyan tudom elvégezni azt a két feladatot, ami rám vár. El kellett menjek a bankba ügyintézésre, és az óvodába, hogy kivegyem és hazavigyem egy kedves házaspár gyermekét. Mónika és Ernő gyermeke volt, akik szeretettel befogadtak a kórházi ápolás idejére, és akik a közösségünkhöz tartoznak. ám a bank és az óvoda a város két ellentétes részén volt, és én gyalog voltam. Hogyan intézhetem el mindezt úgy, hogy az orvoshoz is visszaérjek? Könyörögtem a jó Istenhez, hogy segítsen meg, és tanácsoljon, hogy mi legyen a sorrend. Adta a gondolatot, hogy először a bankba menjek, így nem kell a szakadó esőben a kisfiút magammal vigyem a városon keresztül. 

Elkezdtem futni a város központja felé, ahol találhatok egy bankot. Közben folyamatosan imádkoztam, és kértem a jó Isten segítségét. Egy férfiesernyőt tartottam magam fölé. Egyszer csak megszólalt a telefon. Tamás hívott, aki szintén hittestvérem, és a következőket mondta: Gyöngyike, itt mentem el az autóval a belvárosban, és látom, hogy rohansz valahová. Valami baj van, mit tudok segíteni neked? Elmondtam neki, hogy telefonhívása válasz volt a könyörgésemre, s azt, hogy miről van szó. ő erre azt válaszolta, nyugodjak meg, ő a bank előtt megvár, majd elmegyünk autóval az óvodába, és onnan a kórházba. Hatalmas kő esett le a szívemről, újra megbizonyosodtam afelől, hogy Isten lát és hall engem, és kész segíteni minden élethelyzetben. 

Odaértem a bankhoz, de mielőtt beléptem volna, újból csengett a telefonom. Mónika hívott, aki ezt mondta: „Gyöngyike! Elmaradt az utolsó órám az iskolában, ezért ki tudtam venni a kisfiút az oviból, nem kell érte menjél.” Ez egy újabb megkönnyebbülés volt számomra. A banki ügyemet is nagyon gyorsan sikerült elintézni, mert senki nem állt előttem a sorban. Az autóra már nem is volt szükség, mert gyalog időben visszaértem a kórházba. Utólag sokszor eszembe jut, hogy az is Isten csodája volt, hogy a nagy férfiernyő alatt felismert Tamás, s hogy pont akkor járt arra, amikor szükség volt rá, és késztetést is érzett arra, hogy felhívjon és felajánlja segítségét. Aznap este mélységes hálával borultam az úr elé, és megköszöntem Neki kegyelmes gondviselését. Ez a fiatalember nagyon figyelmesen végighallgatta, végül megköszönte ezt a tapasztalatot, és azt mondta, hogy sajnálja, de el kell búcsúznia, mivel a Budapestre induló busz sofőrje, így be kell álljon a kocsiállásra, hogy felvegye az utasokat. Ha elindult, hozzám közeledve majd dudál egyet. így is történt, egyik karjával kiintegetett, másik kezével hosszan megnyomta a dudát.

A következő tapasztalatot egy nagyon kedves budapesti hölgynek mondtam el, akit szintén Hévízen ismertem meg. Megállt a könyvespultunk előtt, és a magas vérnyomásról szóló könyvet nézegette. Azt mondta, hogy elég sokat stresszel, ezért szökik fel a vérnyomása. Azt feleltem, hogy sajnos én is hajlamos vagyok arra, hogy stresszeljem magam, de ez azért nem jó, mert lebénítja az immunrendszert, és sok más problémát is okoz a magas vérnyomáson kívül. Megtapasztaltam egy alkalommal, hogy a stressz miatt teljesen kimerültem, és elhagyott az erőm. Egészen fiatal házasok voltunk, és a férjem családja először jött látogatóba hozzánk. Előre elterveztem, hogy mit fogok készíteni ebédre. Kenyeret és süteményt, zöldséglevest, rántott zabszeletet, burgonyapürét és salátát, hét személyre. Minden alapanyagot odatettem a konyhaasztalra, de amikor átgondoltam, hogy ez 12 órára össze kell álljon, mire a vendégek megérkeznek, elfogott a félelem, olyannyira, hogy elment az erőm. Nem tehettem mást, bementem a szobába, és újra imádkoztam, de most már teljes szívvel kértem az Istent, hogy segítsen meg, hogy időben elkészüljek minden munkával. Azt kértem, tanácsoljon, milyen sorrendben végezzem munkámat, és hogy mindehhez adjon bölcsességet és erőt. Amikor befejeztem az imádságot, már teljesen nyugodt voltam. Jöttek is a gondolatok, és gyorsan haladtam a munkákban. Igaz, hogy elfáradtam ugyan, de mindennel elkészültem, mire a vendégek megjöttek. A hölgy szívesen és örömmel hallgatta az elmondottakat, és meg is köszönte. 

Láttam, hogy még nem készül elsietni, ezért késztetést éreztem, hogy elmondjam neki azt az imatapasztalatot is, amit a férjemmel közösen szereztünk. Ő kétnapos értekezletre készült, előző este elkészítettem az úticsomagját, pogácsát is sütöttem, de mivel az még meleg volt, nem akartam a többi csomaghoz tenni, ezért egy tálban, betakarva egy polcra tettem. Másnap nagyon korán keltünk, mivel a férjem a legkorábbi busszal indult otthonról. Kikísértem a kapuig, elbúcsúztunk, s én visszamentem a konyhába. Ahogy beléptem, abban a pillanatban bevillant a gondolat, hogy a pogácsa otthon maradt. Azonnal felöltöztem, bezártam az ajtót, és elkezdtem rohanni a busz felé. Szívből imádkoztam a jó Istenhez, hogy elérjem – ne okozzak csalódást azzal, hogy a pogácsa nincs a csomagban, amit a férjem nagyon szeretett. Dombon laktunk, ezért a lejtőn lefelé gyorsan haladtam. Ott találkoztam egy munkásszállító mikrobusszal, amely velem szemben jött. A busz összeszedte a munkásokat, és visszafordulva utolért engem. A sofőr megállította az autót, s megkérdezte, hogy hová rohanok, és tud-e segíteni? „A buszt szeretném elérni” – válaszoltam. „Szálljon be, szívesen elvisszük” – mondta. A sofőr biztatott, hogy utol fogjuk érni, s ha az első megállónál nem érnénk el, akkor továbbvisz a másodikig. Ahogy közeledtünk az első megálló felé, már messziről láttam, hogy a busz már elment, nem várakozott ott senki. Haladtunk tovább, közeledett a második megálló. Bent állt a busz, de már mindenki felszállt. Féltem, hogy bármikor elindulhat, mielőtt odaérnénk. A busz sofőrje azonban leszállt, és fütyörészve nézegette az autóbusz kerekeit. Gyorsan kiszálltam a mikrobuszból, megköszönve a segítséget, és odaszaladtam a sofőrhöz, mondva, hogy egy csomagot szeretnék átadni a buszon lévő férjemnek. Felszálltam, és megkerestem őt. 

A férjem utólag elmondta, hogy az autóbusznak már rég el kellett volna indulnia, és értetlenül figyelte mindenki, mit nézeget a sofőr, miért nem indulnak már el. Egyszer csak engem pillantott meg a buszon. Tágra nyílt szemmel, megdöbbenve kérdezte: „Gyöngyöm, te hogy kerülsz ide? Hiszen én is csak futva értem el a buszt az első megállóban!” „Ne törődj vele – mondtam – itt a pogácsa” – és puszit nyomva a homlokára gyorsan leszálltam. Nehéz leírni, elmondani azt az örömet és hálát, amit akkor éreztem. Egész úton hazafelé énekeltem a szívemben. Ilyen a mi Istenünk, hogy még az ilyen apró dolgainkra is odafigyel, és gondja van ránk.

Férjem nem szerette az autót, és nem is érdekelte, de a munka miatt mégis meg kellett tanulnia vezetni. Már azon megdöbbent a kezdet kezdetén, hogy az autóban három pedál van, és azokat majd neki kell nyomogatnia. „Hát ez nekem nem fog menni” – mondta, és majdnem kiiratkozott a tanfolyamról, de biztatásomra: „Ha más meg tud tanulni, akkor neked is menni fog!”, mégsem adta fel. Miután letette a vizsgát, vettünk egy használt négyütemű Trabantot. 

Nemsokára egy nagyobb útra kellett menjünk Erdélybe, mert akik házasságkötésünkkor a tanúink voltak, meghívtak fiúk esküvőjére. Nagykónyi felé tartottunk már, amikor egy éles kanyarban férjem érezte, hogy a kocsi kiszabadult az ellenőrzése alól, és elhagyva a középvonalat, a szemközti sávba tart. Megijedt, és megpróbálta visszakormányozni, de akkor meg az árok felé haladt. Egy újabb kormánymozdulat után végképp irányíthatatlanná vált az autó, és áthaladva a szembejövő sávon, felszaladt a domboldalra egyenesen neki egy fának. A mentősök elmondták, hogy ez egy veszélyes útszakasz, ahol hetente vannak balesetek, ehhez még hozzájárult az erős motor és a könnyű felépítmény, valamint a vezetésbeli tapasztalatlanság. Nem sokkal később ezt az útszakaszt át is vágták, és új utat építettek arra. 

A jó Isten gondviselésének köszönhetően épp az előző nap adta a gondolatot férjemnek, hogy a Trabant nagyon kemény fejtámláját egy vastag szivacsdarabbal bélelje ki. Ennek köszönhetően megúsztuk sérülés nélkül, csak a biztonsági övek húzták meg a nyakunkat, az oldalunkat. Bevittek bennünket a kórházba megfigyelésre, hogy nem sérült-e a lépünk vagy valamilyen belső szervünk. Mi mondtuk az orvosnak, hogy nekünk mindenképp mennünk kell, mert várnak egy esküvőre, és úgy érezzük, hogy nincs nagyobb bajunk. A saját felelősségünkre elengedett bennünket, nagy morgolódások közepette, hogy milyen felelőtlenek vagyunk. Az autó totálkáros lett, és hívtunk egy autómentőt, aki hazavitt bennünket, s az autót is.

A jó Isten gondviselése volt az is, hogy a férjem édesanyja nem volt otthon. Bevitték az autót az udvarba, mi pedig kimentünk az utcára, és ott vártuk Lida mamit, mert ha az autót látja meg először, s nem bennünket, akkor nagyon kétségbeesett volna. Aznap péntek volt, latolgattuk, hogy busszal és vonattal hogyan tudnánk átmenni Erdélybe. Jött a szombat, és láttuk, biztos belecsúsznánk, így úgy döntöttünk, hogy a parancsolat szerint nyugszunk ezen a napon, és elmegyünk a gyülekezetbe. A csomagjainkat azonban nem pakoltuk ki, bíztunk abban, hogy Isten tehet valamilyen csodát, mert emberileg lehetetlen lett volna időben így kijutni az esküvőre. 

Mindenki csodálkozott a gyülekezetben, hogy miért maradtunk itthon, aztán délután elmondtuk, mi történt velünk. Volt ott egy testvérünk Nagyatádról, aki csak ritkán szokott eljönni a kaposvári gyülekezetbe. Megkérdezte tőlünk, mikor akarunk elindulni Erdélybe? Csak néztünk egymásra, hogy ez micsoda kérdés, de aztán azt mondta: Ha ma éjszaka megfelel nekünk, mert hogy ő is átmegy autóval, elvisz. Így az Isten kegyelméből a csomagjainkkal együtt időben ott voltunk az esküvőn. 

Miután hazajöttünk, érdeklődtünk a szervizekben, hol vállalják a javítást. De sehol nem tudtak beszerezni motortartó bölcsőt, ami komolyabban sérült. Végül egy ismerősünk autószerelője vállalta el Nagyatádon, hogy ő majd beszerzi ezt, és megjavítja az autót. Teltek a hónapok, de csak az ígérgetés maradt belőle. Elhatároztuk, hogy akkor eladjuk roncsként, legalább valamennyi pénzt visszanyerhetünk. Feladtuk a hirdetést, de amikor meghallották, hogy a motortartó bölcsővel van gond, már nem érdekelt senkit. Imádkoztunk a jó Istenhez, hogy könyvevangélista munkánkhoz kell az autó, segítsen rajtunk. Egyszer csak jelentkezett valaki, és azt mondta őt így is érdekli a kocsi. Teljesen bizonyosak voltunk abban, hogy ez megegyezik az Isten akaratával, és hogy ha valakit ez most így is érdekel, ez jel arra, hogy Isten fog majd cselekedni. Leborultunk, és hálát adtunk Neki azért, hogy eladtuk az autót (múlt időben). 

Másnap jöttek Komlóról a vevők, és elvitték férjemet Nagyatádra, a szervízbe. Kérdezte, hol van az autó? Kint a hátsó udvarban – volt a válasz. Télen és ebben a nagy hóban kint van a szabadban? Meg volt győződve arról, hogy biztosan garázsban tartják. De amikor hátrament, hogy megkeresse, földbe gyökerezett a lába. Az autó a tetejéig a hóban állt, teljesen kibelezve, a motor külön, egy másik hókupac alatt. Belül fel volt háborodva, hogy ilyen körülmények között tartották a kocsit, de nem akart szégyent hozni Istenre, így csak némán állt. Arra gondolt, hogy vajon ezek után mi fog történni? A vevők egy ideig tanácstalanul álltak, aztán megszólaltak: „ássuk ki az autót!” Kiszabadították a ráhordott hó alól, megnézték a motort, de kiderült, hogy sehol nincs meg a lökhárító. „Hát ez hogy lehetséges, hogy valami nincs meg? – háborgott magában. – Hát ebből aztán nem lesz vétel” – gondolta. A vevők is azt mondták, hogy induljanak el haza. 

Beültek az autóba, a férjem elcsüggedve, bánatosan. Eltelt legalább egy óra, néma csendben, senki sem szólt. Aztán az egyik férfi megtörte a csendet, és megkérdezte, mennyiért akarja elad- ni ezt az autót? Mit mondjon erre? Ha kis összeget mond, nem lesz autónk, ha nagyobb összeget, akkor azt mondhatják: „Uram, ne szórakozzon velünk!” Gondolkodott, hogy milyen árat mondjon, végül azt nyögte ki először, amennyiért meghirdettük az újságban. Rögtön jött a hihetetlen válasz: „Uram, akkor megvettük!” Egy forintot sem alkudtak le, pedig ezek után mit várhattunk volna? Amikor hazaérkezett a férjem, és elmondta, mi történt, örömünkben „berepültünk” a szobánkba, és mély hálával köszöntük meg az Istennek, hogy hitünket, ami ugyan a végére már meggyöngült, megjutalmazta, hiszen előre adtunk hálát azért, ami még meg sem történt. Nagyon nagy hatással volt ránk ez az eset, és megerősített bennünket hitünkben. 

Pár nappal később Kaposváron járva összetalálkoztunk egy asszonnyal, aki már vásárolt tőlünk könyveket, és hosszabban beszélgettünk vele Istenről. Elmeséltük hát neki nagy örömünkben, mi történt velünk, az úr hogyan hallgatta meg imánkat. Gyöngyike és Laci, ha ti így tudtok imádkozni, imádkozzatok érettem is – a férjem elvált tőlem, és a fiammal együtt feléljük tartalékainkat, mert sehol nem találok munkát, mindenhol csak ígérgetnek. Mondtuk, hogy mi imádkozunk érte, de neki is hinnie kell, hogy a Teremtő megsegíti, s ő is előre adjon hálát ezért. Délután megint összetalálkoztunk a városban, és örömtől ragyogó arccal ölelt át bennünket, ezt mondva: „Isten meghallgatta imáinkat. Kaptam munkát a taszári légibázison az amerikaiaknál! és pont ilyen munkára vágytam, a fizetésem is nagyon jó lesz.” 

Mire e tapasztalatok elmondásának végére jutottam, ez az asszony sírt örömében, és búcsúzáskor szeretettel átölelt engem. 

Végezetül kívánjuk, hogy az alábbi két igét fogadjuk be szívünkbe, és mindenkor azok szerint cselekedjünk: 

„Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz az néktek.” (Mk 11,24) 

„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil 4,6) 

Bakó Gyöngyi