MOZGÁSSÉRÜLT TÁBOROK
„Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk,
Az idén ismét – lehet, utoljára – a seregélyesi táborban kaptak lehetőséget a Tárt-Kapu Alapítvány által megszervezett mozgássérülttáborok.
Beszámolóm elején a kezdeti akadályokról írok. Olyan akadályokról, amelyek mindig más formában ugyan, de felütik a fejüket, hogy próbára tegyék hitünket, türelmünket, tehát a Gondviselőbe vetett bizalmunkat. A második turnus kezdő időpontja előtt egy héttel azt a hírt kapta Edina, hogy nem tudják számunkra kiadni a táborhelyet a vízszolgáltatásban felmerült súlyos akadályok miatt. Víz nélkül pedig nincs főzés, ivás és fürdés. Hogyan is lehetne visszamondani egy pár hete édesapját gyászoló, teljesen kiszolgáltatott barátunknak a várva várt alkalmat? Mit mondhatnék én is a Parkinson-kórban szenvedő néhai katonatisztnek, vagy a hosszú, gyötrelmes életet maga mögött tudó ismerősömnek, akiket egész év elejétől lelkesítettem, hogy velem eljöhetnek ide? Hogyan lehetne elkedvetleníteni kedves beteg ismerőseinket, akiknek ez az egy hét egész évben az öröm és felüdülés forrása? Hosszas tusakodás, kitartó imádság, szervezőnk többszörös telefonos párbeszédei s egy iskolaigazgató jóakarata végül körvonalazták Gondviselőnk messzeható terveit. Seregélyesre gyűlt a várakozó, lelkes csapat július 8-án.
„Tartozunk pedig mi, erősek...”
Így lehettünk együtt ezen a héten. Ki a szervezőkészségével, ki az erejével, fizikai épségével, mások az énekhangjukkal, megint mások a főzésben való jártasságukkal vagy szerénységükkel, szelídlelkűségükkel, megint mások a színtiszta lelkesedésükkel, de voltak, akik fiatalságuk egyszerű létével rótták le a tartozásukat napról napra. S amikor ez így együtt volt, akkor egyszer csak megnyílt egy láthatatlan, és számunkra kinyithatatlan ajtó, amin keresztül emberi szavakkal szinte elmondhatatlan és máshonnan nem szerezhető ajándékok sokasága tárult elénk. A lelki ajándékok és a Lélek gyümölcsei előre meghirdetett találkozóhelyének lehettünk részesei. Mert amit mi kaptunk akkor, kedves Olvasó, az – talán mondhatom mindenki nevében – felejthetetlen és maradandó. A gondozottjainkat hallgatva az értelemnek, a hihetetlenül gazdag belső világnak, a mély, érett érzelmeknek, a letisztult, kiforrott értékrendnek kútfői fakadtak fel számunkra árnyas fák alatt, időért könyörgő megállásainkkor, amikor figyelhettünk egymásra.
Itt nem lehetett engedni a Baranyi Ferenc egyik versében vissza-visszatérő, hihetetlen pontosságú megvilágításban megmutatkozó őrületünknek: „Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek / miatt halasztjuk mindig azt, ami életté tenné a létet, / pedig adódna még idő kifogni az időn, / igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.”
A mozgássérülttábor a pergő és igazi, ártatlan örömöket nyújtó programjai ellenére figyelő és várakozó álláspontra hívja és várja az embereket. El tudjátok képzelni, amikor a sokat olvasott bibliai jelenetek megelevenednek? „Akarsz-e meggyógyulni...? Betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága... Nincs emberem... megszáradt kezű... egy ágyban fekvő gutaütött ember... Ki vétkezett? Ez-e, vagy ennek szülei...? Gyakorta vetette őt tűzbe is, vízbe is, hogy elveszítse őt... Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek... Az ember Fiának van hatalma bűnöket megbocsátani... Megbocsáttattak a te bűneid...”
Ezek, és ehhez hasonló mondatok villóztak fel bennünk időről időre.
Mi, akik tartozunk, mit tehettünk, mit mondhattunk még? Te mit tennél, mondanál, kedves Olvasó, a sokadik táborban, amikor feszít az a tudat, hogy az idők jelei alapján nem tudhatod, lesz-e jövőre alkalmad meggyötört, kérdésekkel küszködő, reményt váró emberekkel így beszélgetned? Mire nyitnád a szád, amikor tudod az élet és a halál kérdéseire a választ? Milyen gondolatokat gyűjtenél egybe akkor, amikor mindenki gyógyulni akar, s talán már belemennek bármi áron is az Ördög csapdáiba, a hamis gyógyulásokba, s közben ott a felelősséged, hogy a valódi Gyógyítóhoz vezesd őket? Mennyire feszítene Téged is az a tudat, hogy nagy és nehéz dolgok fognak most történni körülöttünk, amikről ezeknek a betegeknek is tudniuk kell? Hogyan esedeznél este a nyikorgó emeletes ágy tetején a sötétben, amikor már a többiek alszanak, hogy adjon az egek Istene olyat, amid nincs? Ó, mennyire szeretne az ember valódi, maradandó jót és igazat adni ilyenkor!!!
Tartozásunk tudatának fényében és vívódásaink után megvilágíthattuk ennek az igének az értelmét: „Betölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Márk 1,15)
Az Úr angyalai tábort jártak felettünk, akik nem erőnket meghaladó csodadolgokban jártunk. Kifejezhetetlen élményben volt részünk, miközben mindenki a tartozását rótta a másik felé.
Hogy mi, az „épek”, mit kaptunk ajándékba, azt leghűbben úgy tudom kifejezni felétek, ha megmutatom azt a verset, amit az utolsó délután olvastak fel szeretteink:
IMA
Az Úr angyalai tábort jártak felettünk, akik nem erőnket meghaladó csodadolgokban jártunk. Kifejezhetetlen élményben volt részünk, miközben mindenki a tartozását rótta a másik felé.
Hogy mi, az „épek”, mit kaptunk ajándékba, azt leghűbben úgy tudom kifejezni felétek, ha megmutatom azt a verset, amit az utolsó délután olvastak fel szeretteink:
IMA
Áldott, aki türelmesen meghallgatja nehézkes szavunkat,
mert így rájövünk, hogy ha kitartóak vagyunk, meg tudjuk értetni magunkat.
Áldott, aki nem szégyell nyilvánosan mutatkozni velünk,
és nem törődik a ránk bámuló idegenekkel,
mert társaságában mennyei megkönnyebbülés az életünk.
Áldott, aki sohasem siettet, és ezerszer áldott,
aki nem veszi ki a munkát a kezünkből, hogy megtegye helyettünk,
mert sokszor csak időre, és nem segítségre van szükségünk.
Áldott, aki mellettünk áll, amikor valami újba kezdünk,
mert számára hibáink eltörpülnek az eredményeink mellett.
Áldott, aki a segítségünket kéri,
mert a legnagyobb szükségünk arra van, hogy szükség legyen ránk.
Áldott, aki mindezen cselekedeteivel bizonyítja számunkra,
hogy nem a sorvadt izomzatunk, nem a sérült idegrendszerünk tesz minket egyénivé,
hanem énünk, melyet Isten adott, és amelyből egyetlen gyöngeség sem von le semmit.
Áldottak mindazok, akik tudják, hogy mi is emberek vagyunk,
és nem várják tőlünk, hogy szentként viselkedjünk,
csak azért, mert sérülten születtünk.
Áldottak mindazok, amik kérés nélkül is megértenek minket.
Áldottak mindazok, akik elfelejtik testünk tökéletlenségét,
és legbensőbb valónkat látják.
Áldottak mindazok, akik teljes embernek látnak,
egyedülinek és egésznek, és nem csak egy roncsnak, a Teremtő tévedésének.
Áldottak mindazok, akik olyannak szeretnek, amilyenek vagyunk,
és nem gondolnak arra, hogy milyenek lehettünk volna.
És áldottak a barátaink, akiktől függünk,
mert ők a mi életünk tartalma és öröme.
Ámen!
Azt pedig csak remélni tudom, hogy nem csak az én szívemben lüktetett még otthon is sokáig az az ének, amit mindennap többször énekelhettem a tiszta szívű ifjainkkal:
mert így rájövünk, hogy ha kitartóak vagyunk, meg tudjuk értetni magunkat.
Áldott, aki nem szégyell nyilvánosan mutatkozni velünk,
és nem törődik a ránk bámuló idegenekkel,
mert társaságában mennyei megkönnyebbülés az életünk.
Áldott, aki sohasem siettet, és ezerszer áldott,
aki nem veszi ki a munkát a kezünkből, hogy megtegye helyettünk,
mert sokszor csak időre, és nem segítségre van szükségünk.
Áldott, aki mellettünk áll, amikor valami újba kezdünk,
mert számára hibáink eltörpülnek az eredményeink mellett.
Áldott, aki a segítségünket kéri,
mert a legnagyobb szükségünk arra van, hogy szükség legyen ránk.
Áldott, aki mindezen cselekedeteivel bizonyítja számunkra,
hogy nem a sorvadt izomzatunk, nem a sérült idegrendszerünk tesz minket egyénivé,
hanem énünk, melyet Isten adott, és amelyből egyetlen gyöngeség sem von le semmit.
Áldottak mindazok, akik tudják, hogy mi is emberek vagyunk,
és nem várják tőlünk, hogy szentként viselkedjünk,
csak azért, mert sérülten születtünk.
Áldottak mindazok, amik kérés nélkül is megértenek minket.
Áldottak mindazok, akik elfelejtik testünk tökéletlenségét,
és legbensőbb valónkat látják.
Áldottak mindazok, akik teljes embernek látnak,
egyedülinek és egésznek, és nem csak egy roncsnak, a Teremtő tévedésének.
Áldottak mindazok, akik olyannak szeretnek, amilyenek vagyunk,
és nem gondolnak arra, hogy milyenek lehettünk volna.
És áldottak a barátaink, akiktől függünk,
mert ők a mi életünk tartalma és öröme.
Ámen!
Azt pedig csak remélni tudom, hogy nem csak az én szívemben lüktetett még otthon is sokáig az az ének, amit mindennap többször énekelhettem a tiszta szívű ifjainkkal:
Az Úr vezessen végig az úton,
szerteszét, ha sodor is a sors.
Mert, ha őbenne bízva bízunk,
nagy örömben majd találkozunk!
És, míg újra látjuk egymást,
Szent kezében őrizzen meg ő!
És, míg újra látjuk egymást,
Szent kezében őrizzen meg ő!
Letér az útról a gyarló ember,
ám lelkében Jézus hangja szól.
Kövesd e hangot, azt mondja néked:
„Én vagyok az élet és az út!”
Meglásd, újra látjuk egymást,
Szent kezében őrizzen meg ő!
Meglásd, újra látjuk egymást,
Szent kezében őrizzen meg ő!
Molnárné H. Jutka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése